2017. augusztus 16., szerda

Van egy álmom: városlakó-barát városi közlekedést látni

A városi „tömeg”- (szebben, modernebbül: közösségi) közlekedés jó indulattal is csak másfélszáz éves, és nagyon kétséges lesz-e még 150 év múlva.
Voltaképpen döbbenetesen rövid idő ez, de ahhoz képes döbbenetesen gazdag fejlődéstörténettel: a lovas omnibusztól a mai futurisztikus közlekedési rendszerekig a technika és a kultúra szédületes produkciót nyújtott.
Ennek magyarázata talán abban van, hogy bár a tömegközlekedés beruházás-igényes, mind az infrastruktúráját, mind az eszközparkját tekintve, nagy az amortizációja, az elhasználódása. Így mind az infrastruktúra, mind az eszközpark fejlesztése rendszerint gazdaságosabb, mint a régi karbantartása és pótlása.
A 20. században főleg három közlekedési forma alakult ki, és vívja folyamatos harcát elsőségért: a villamos, a busz és a troli. (A metró a nagy metro-poliszok kínos privéligiuma, a különleges megoldások pedig, mint fogaskerekű, sikló, libegő stb. csupán lokális kuriózumok.)
A három nagy versenyzőt két egészen különböző szempontból csoportosítják: egyrészt van a kötött közlekedési eszköz (villamos és troli) a „kötetlen” busszal szemben, másrészt van az árammeghajtás (megint villamos és troli) a benzint (jobb esetben gázt, rosszabb esetben dízelt) használó buszokkal szemben. Bár a sínen közlekedő eszközök általában hatékonyabb használják az energiát, a kötött pálya minden esetben hatalmas szervezési-hasznosítási hátrányt jelentenek, ugyanakkor évről-évre jobban szenvedünk a rossz városi levegőtől.
Ennek a bonyolult, ellentmondásos helyzetnek egyenes következménye az elsőségért vívott harc folytonos fordulatai.
Bár sokak szerint a gázhajtású buszközlekedés kedvező opció, érdemes felismerni, hogy különböző technikai újdonságok következtében egy eszköz áll nyerésre: a „kötetlenné” tett troli. Persze a kötetlenné tett trolit nevezhetjük villanymeghajtású busznak is. Ám legyen, úgyis a városi szleng majd eldönti.
De mi teszi az (új) trolit kötetlenné? Az, hogy nem kell folyamatosan „áramat szednie” az utcák fölé nagy beruházással kifüggesztett vezetékpárról, hanem „csak” a megállókban töltődik fel, az odaszerelt párméteres vezetékről. (Számomra külön élmény, hogy ezt a megoldást először „megálmodtam, aztán egynéhány évvel később láttam az internetet a megvalósítását.)
Ha viszont ez a lehetőség adva van: szabad-e még mindig (belsőégésű motorokkal hajtott) buszokat üzemeltetni, pusztítani a foszilis energia maradékát és mérgezni településeink levegőjét?
Igen, bizonyára gazdaságilag irreális azonnal lecserélni minden városi buszt. De miért lenne az irreális leállni új régi buszok üzembe helyezésével, és a lecserélendőket új trolikra cserélni?
A városi közlekedés jövője így álomszép, és nem kellene, hogy álom maradjon. Vannak városok, amelyek különösen alkalmasak e vízió megvalósítására, például Debrecen. De megemlíthetjük Tel Avivot is, ahol érdekes módon nem is létezik sem villamos, sem troli (metró sincs). Csak tengernyi busz. A tenger kiteszi a lelkét, hogy szállítsa a friss levegőt, de ez nem minden utcában érezhető.
Persze, mint pesti, annak drukkolnék leginkább, hogy itt lássam az új kötetlen trolik elszaporodását. Régi álmom, hogy legelőször a Rákóczi útról legyen kitiltva a (régi) busz.
A végén megemlítem, hogy az álom nem lenne kerek egy tartalékban tartott új ötlet nélkül, ami még gazdaságosabbá tehetné az új trolikat… De ez maradjon egy másik történet…



* * *

2017. augusztus 4., péntek

Meddig élünk?

Erre van egy derűs, ugyan kissé szofisztikus, de filozófiai, sőt, matematikai értelemben precíz válasz: örökké! Maradjunk meg a matematikai bizonyításnál, mert annak komoly a hitele. Az élet egy nyitott szakasz. A halál, mint feltételezett, de meg nem engedett szinguláris pont (katasztrófa?) nem tartozik hozzá. Nos, minden matematikus, és azoknak hitelt adó laikus tudja, kellene tudnia, hogy egy nyitott szakasznak nincs vége. Magyarán: ha élsz, élni fogsz még egy kicsit. És ha még egy kicsit éltél, és még mindig élsz, újfent biztos lehetsz, hogy eltart még az élet…
Rendben, ez igaz, de akkor is ez filozófia, meg matematika.
A gyakorlatias ember másfajta választ vár. És az megadható neki, kellő felelősséggel és kellő komolysággal.
Az elmúlt egynéhány évszázadban a társadalom fantasztikus fejlődésen ment át. Ennek eredményeként ma már éppen átlépünk egy lélektani határt, és bizton mondhatjuk, hogy egy ma élő ember nagy eséllyel elérheti a 100 éves kort.
Tehát, egy, mondjuk középkorú embernek azt válaszolnám kérdésére, hogy meddig él: legalább 103 éves korig (hogy ne legyünk annyira kerekek és triviálisak).
Ha ugyanezt kérdezi egy 99 ember, akkor azt mondanám neki: legalább 104 éves korodig biztosan.
Ha még ennél is idősebb a kérdező, tovább csökkenthetjük a hátralévő időt, de azt hiszem, nem lenne helyes 3 alá menni. Vagyis, ha egy 108 éves embernek kell válaszolni, 111 évet mondanék.
3 év nem kevés. Egy idős ember számára egy szinte örökkévalóság.
Ha felfogjuk, hogy ehhez a kérdéshez így kell hozzáélni, vagyis úgy, hogy a halál soha nem aktuális kérdés egy élő – egészséges – ember számára.
Itt viszont perdöntő, sőt, sorsdöntő feltétel: egészségesnek lenni.
Ma ez a legfontosabb kihívás, mind az egyes ember, mind a társadalom számára, hogy azokat az éveket, amelyeket itt eltöltünk a Földön, teljenek jó egészségben.
Sokat vétünk ez ellen, egyes ember is, társadalom is. Ezért tele van az életünk tragédiával.
Ennek nem szabad így lennie, így maradnia.
Különösen, hogy közben fel kell készülnünk a 150 éves átlagéletkorra.
De ilyen társadalmi igazságtalanságok mellett? Ilyen súlyos egyéni és közös hibák, bűnök mellett?
Erőt, egészséget, hosszú és boldog életet, testvérek!




* * *