2010. május 27., csütörtök

Májusi bejegyzésem 1980-ban



Az egyetemi szakdolgozatom történetéből nem sokat tanultam, a doktori disszertációmnál ugyanabba a hibába estem. Ahelyett, hogy közvetlenül a tárggyal foglalkoztam volna, irreális méretű megalapozásra törekedtem. Több kilónyi kézirat maradt meg ebből, ami szomorúan emlékeztetett Marx esetére a Kritikai kritika kritikája című vaskos pamflettel (amely „az egerek kritikájának” martaléka lett). Közben fogyott az idő, fogyott a türelmem is, magamtól beláttam az eltúlzott tervek hiábavalóságát.
Ekkor határozott mozdulattal félresöpörtem minden addigi munkát, és viszonylag egyszerű, világos formában megfogalmaz-tam téziseimet: 1. A jobb társadalom örök emberi vágy, örök témája a filozófiai gondolkodásnak, de csak Marx munkásságával válhatott tudománnyá; 2. Hiába áll rendelkezésre az emberi szellem számára a társadalom jobbításához szükséges tudomány, ha nincs erő az elkerülhetetlen forradalomhoz; Lenin vezetésével viszont ez az erő megjelent; 3. Ma már elég tapasztalat birtokában vagyunk ahhoz, hogy felismerjük: semmilyen tudomány és semmilyen forradalmi erő nem garancia a társadalom gyakorlati job-bítására, ha a társadalom nincs a tudomány és az erő középpontjában, ha nem jön létre egy magasabb rendű demokrácia.
Kisebb fajta csodának tartom, hogy a bíráló bizottság újabb esélyt adott. Erre lényegében egy harmadik dolgozatot írtam, amelyben Tőkei társadalmi formációkról szóló értelmezéseit értelmeztem, egy rendes doktorandusz módjára. Persze akkor is próbálkoztam az eredeti Tőkei-értelmezés egy logikusnak és ígéretesnek tűnő továbbgondo¬lásával, de Tőkei nagyon nyomatékosan kérte, hogy „most” hagyjam el ezt az utolsó fejezetet. Ekkortól datálom igazi barátságomat ezzel a nagyszerű különc elmével.
Máig nem tudtam rájönni, mi a közös abban a több tucat em-berben, akik megértenek. Van köztük férfi és nő, fiatal és öreg, szegény és gazdag, egyenes és különc, ördög és angyal. Időről-időre megjelennek életemben, és megerősítenek. Kimondhatatla-nul hálás vagyok nekik.

1980

[B]

2010. május 5., szerda

Országgyűlési választások 2010



Lezajlott az országgyűlési választás.
Nehéz kellő egyértelműséggel ennél többet mondani. Furcsa, zavaros kampány után, a lényegét tekintve megszületett a várt eredmény: a Fidesz lehengerlő győzelmet aratott a nyolc évig vergődő koalíció fölött. Az SZDSZ eltűnt a nagypolitika színpadáról, az MSZP pedig megszégyenítő vereséget szenvedett. Viszonylag komoly meglepetés az MDF leszereplése és kiesése a parlamentből. Ebben bizonyára döntő volt az LMP nevű új bizarr formáció, amelyről ki tudja kik következetesen terjesztették, hogy ez az új SZDSZ. Ennek eredményeképpen nagyon sok csalódott baloldali, liberális és „normális” szavazó – az SZDSZ és az MDF második paktuma dacára – jámborul az MDF helyett az LMP-re szavazott. Az LMP igazi pozicionálására már a két forduló között fény derült, de addig már túl voltunk a pártokra való szavazáson. Nem volt meglepetés, annál inkább figyelmeztető a Jobbik belépése, nyomban az MSZP-ével azonos parlamenti súllyal.
Ezt a politikai földindulást egy semmit mondó, unalmas, deprimált kampány készítette elő – közvetlenül. Mert nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy egy négyéves hideg-kegyetlen, egynéhány alkalommal véres csatákkal is tarkított polgárháború előzte meg. Az ország megsínylette, a társadalom megelégelte. A társadalom egy jelentős része egyet kívánt: legyen már vége ennek a tragédiának. A társadalom egy másik jelentős része mást kívánt. Ez a választásokon 52%-ot, az új parlamentben 2/3-os többséget jelentett a Fidesz számára.
Ehhez nem kellett semmilyen kampány. Nem is volt. Elmaradt a házak és kapuajak kitapétázása választási plakátokkal, elmaradt minden értelmes programbeszéd, elmaradt minden tisztességes vita.
Apátia ült végig az országon, a Fidesz győzelmi nagygyűlése sem vert fel nagy hullámokat az apátia tengerében. Ezt követően pedig a társadalomban csendbe merevedett. És elindult minden idők leggyorsabb kormányváltása.

VVM
A demokrácia

[O]