Éljen az emonyelv!

 

Tegnap a metrón láttam valamit, amit eddig még soha.

Velem szemben ült egy fiatal nő és beszélgetett valakivel okostelefonján. Szótlanul. Jelbeszéddel.

Elbűvölve néztem kezének, ujjainak finom, elegáns mozdulatait. Mintha egy karmester vezényelne egy lendületes áriát. Vga mintha egy egzotikus madár táncot ejtene fészke fölött.

Évtizedek óta vallom, és hirdetem, hogy a jelbeszéd legyen mindenkié, mert nem csak képessé tesz minket, hogy kapcsolatot teremtsünk süketnéma testvéreinkkel, de bármely idegennel is, vagy éppenséggel azzal, aki egy üveg másik oldalán van.

De most felismertem, hogy a jelnyelv, vagy inkább egy speciális emocionális – és mellesleg egyszerűsített – dialaktusa csodát tudna művelni kifejezési képességünkkel. Avval kísérve minden mondatunk egészen ú minőséget nyerhetne, összehasonlíthatatlanul jobban, tisztábban tudná közvetíteni érzéseinket. Közben ez még a magunk számára is tisztábbá tenné érzelmeinket. Megismerhetnénk, felfedezhetnénk magunkat.

Jelt adni. Hányszor mondjuk ezt egy egyszerű rövid aktusról, amellyel háborúk indulnak el és befejeződnek, barátságok, szeelmek, életek.

Adj jelt. Ilyen egyszerű. Felszabadít.

  

* * *

 

Én nélkül

Megvilágosodással ért fel találkozásom Csuang-csou mondásával: „Az igaz ember én nélkül van.” Ez a mondat ugyanis minden másnál jobban adja meg az igaz ember egyébként nehezen megfogalmazható lényegét. Később viszont sokat töprengtem: mije van az igaz embernek „én” helyett, mert az mégsem lehet, hogy üresség tátongjon benne az „én” megszokott helyén.

Végül rájöttem: emberség. Fényt és melegséget adó eleven emberség.

A magunk, az ember megértésének egyik legfontosabb kulcskérdése ez.

Nekem a fény az értelem, és a melegség az érzelem. Mind a kettő kell, hogy stabilan álljon az ember a világban. Ugyanúgy mint ahogy a két lába.

* * *