És te mire gondolsz, időnként?

Ki nem olvasta volna a sajtó „brit tudósok” rovataiban a gyakran emlegetett megállapítást, miszerint egy „átlagos felnőtt” 5 percenként gondol a szexre. Erre mondják, hogy orbitális hülyeség, bár több, mint hihető… Vagyis?

Az első nehézségünk elképzelni azt a módszert, amellyel meg lehet lesni gondolatainkat. Beszélgetéseinket, mindféle és fajta kommunikációnkat ma már sokan játszva kileshetik, de a gondolatainkat, ráadásul a majdnem tudatalatti gondolatainkat? Mondhatni a gondolatérett, de még gondolatban nem kikristályosodott érzéseinket? Mert az, hogy „a szexre gondolunk” bizonyos nem elsősorban valami verbalizált blabla, hanem afféle érzet, bizsergetés, idegi szikrázás… Már ott tartanánk, a Nagy Testvér őszinte örömére? Szörnyű még feltételezni is, de lassan fel kellene készülni erre is.

A második nehézség kétségtelenül az agyafúrtabb gondolkodásúak akasztja, bár csak pillanatra. Hiszen ők bizonyosan hallották már a modern fizika egyik forradalmi felfedezéséről, a bizonytalanság elvéről, amely nem kevesebbet mond, mint az, hogy az elemi részecskék nem úgy viselkednek, amikor megfigyelik, mint amikor nem. Itt most nem arról van szó, hogy ezt pedig hogyan lehet hitelesíteni, ha soha nem tudjuk megfigyelni az elemi részecskék viselkedését, amikor nem figyeljük őket. Csupáncsak az okoz fejtőrést, ha már az elemi részecskék ilyen… „gátlásosak”, akkor mit mondjunk az emberről? Igaz, nem vagyunk egyformák. Vannak olyan szemérmesek, hogy ha meglátnánk őket meztelenül, pláne meztelen gondolataikkal, azon nyomban szörnyen halnának. És vannak a beteges exhibicionisták, és még ezer állatfaj…

Nos, bevallom, fogalmam sincs, hogyan jutottak a fenti következtetésre az ügybe belekeveredett kutatók. Még az is lehet, hogy önmegfigyelés alapján, vagy önmegfigyelésre befogott alanyokkal készített mélyinterjúk segítségével. És azt is bevallom, hogy fogalmam nincs, magam milyen sűrűn gondolok a szexre. Sejthető, hogy nem fogom azt állítani, hogy „állandóan”, vagy, hogy „soha”. De mást sem tudok állítani, vagyis nem tudom pozícionálni magamat a szexre gondolás sűrűségi skáláján. Nem tudom, és különösebben nem is érdekel (a pozicinálás, a szex, az más tészta).

De állításom azért lenne. Az embernek igenis elementáris igénye van dolgokra, és ha ez az igény elég nagy, a hozzákapcsolódó „gondolat”, vagy érzet, képzet stb. megállíthatatlanul, kényszerítő erővel születik benne: agyában, szívében, egész szervezetében.

Az ilyen igény ezer dologhoz kötődhet, mint leggyakrabban ételhez, italhoz. Kötődhet melegséghez vagy hűvösséghez, fényhez vagy sötétséghez, csendhez vagy zenéhez, nyugalomhoz vagy izgalomhoz. Az ember elementáris igénye egy sor egyéb dologhoz is kötődik, amelyek a hétköznapokban ritkán jutnak eszünkbe, mint például a levegő, vagy szinte soha, mint például a megszokott gravitáció vagy az alattunk lévő talaj stabilitása.

És ebben az igény-kavalkádban vannak a lélek igényei, és azok között kétségtelenül a legfontosabb: a szeretet. Az, hogy a szeretet-igény milyen formában jelenik meg, ez az ember ujj-lenyomata. Nem szeretnék most egy panoráma-képet lefesteni az én szeretet-igényemről, annyit viszont merek megosztani, hogy ismerek, és egyre jobban, egyre élesebben egy különleges érzést, igényt, amely nem 5 percenként, de gyakran, és rendszeresen, talán leginkább azt mondhatnám, hogy óránként belém nyilall. Úgy nyilall belém, hogy érzem: nő az igény, a várokozás. A szerető szülőm, a szerető testvérem, a szerető  társam, a szerető gyermekem, a szerető barátom, a szerető ismeretlen egy mosolya, egy ölelése, egy üzenete ki is elégíti ezt az igényt. Ideig-óráig…  Addig a gondolat nyugton marad, de kis idő után megint kezd nyilallgatni… És ha egy napig nem kapok szerető mosolyt, ölelést, üzenetet, a nyilallás egy erősebb, egyre nyugtalanabb, egyre gyakoribb… És ez csodálatos érzés. Ezt a nyilallást már majdnem annyira szeretem, mint magát a szeretetet… De hát végül is, ez, ami nyilall, a bennem lakozó szeretet, nem az önző igény rá. És hogy ne szeretném a szertetemet. Attól vagyok boldog, hogy van, bugyog, él, hat…

És mi van a szexszel? Pardon, ez magánügy…

* * *

Csak jót vagy mit?

Rendben, a halottakról jót vagy semmit. De az élőkről?

Nem, nem mindenki lehet biztos, hogy ezt az íratlan szabályt rá is alkalmazzák, különösen a háta mögött.

A karaktergyilkosságok korát éljük. Sőt, lassan már a vég nélküli karaktergyilkosság-sorozatok divatja dúl. Mégis, ez egészen másáról szó, mint ami most érdekel minket, ez pedig az ember személyisége és a szembesülés vele.

Képes-e az ember beazonosítani magát? Hogyan viaskodik a beszivárgó jelekkel? Képes-e tárgyilagosan elemezni másoknak a róla kialakult képét? Képes-e feldolgozni ezt a „képzavart”? Avagy elintézi Diderot módjára: „Rosszat mondanak rólam? Ó, ha úgy ismernének engem, rnint én ismerem magamat!”

Voltaképpen nem is annyira nehéz ezekre a kérdésekre választ adni, nehéz valamit kezdeni a válasszal. Mindenkinek lehet bőséges tapasztalata abban, hogy vannak emberek, akik teljességgel kritikátlanok magukkal szemben, hadilábon állnak az önismerettel, és vannak, akik túlzásba is viszik az önkritikát. Igaz, az önkritika egyes esetekben megint téves önképről árulkodik, ez azon sajnálatra méltó emberek esete, akik súlyos önmegbecsülés-hiánytól szenvednek.

Közben azt is el kell ismerni, hogy valóban érvényesül ezen a téren egy fokozott relativitás: magamról mérhetetlenül több – és főleg közvetlen – információval rendelkezem, mint a másikról.

Tehát minden okunk meglenne, hogy megértők, türelmesek és tapintatosak legyünk ilyen kérdésekben.

Csakhogy a társadalmi kapcsolatokban – amúgy igen régóta, igen, évezredek óta – fölöttébb jelentős szerepet játszik a személyiség torzulása, és még inkább a személyiség-torzulások elkendőzése, elrejtése. Ennek nem mindig tapintat és megértés, hanem inkább félelem az oka. Nem ok nélkül. Mind a mai napig nagy ára lehet a vélt vagy valós igazság kimondásának. „A király meztelen!” felkiáltás csak a mesében fullad meg a közönség felszabadító nevetésébe, a valóságban fejek hullattak.

Hellyel-közzel túl vagyunk azon a barbár szakaszon, amikor az efféle igazságokért a fejünket is kockáztattuk. De nyakig benne vagyunk abban a posztbarbár szakaszban, amikor „nem tanácsos” belevágni egy osztályvezető, egy újságíró, egy professzor, egy bíró, de még egy ügyfélszolgálati ügyintéző arcába: „Mire ez a gőg, testvér?”

A személyiség kisebb-nagyobb torzulásai hihetetlen mértékben megmérgezik mindannyiunk mindennapjait, de alig teszünk valamit, hogy ezen korrigáljunk. A korrekció útja nem az, hogy mindig, amikor saját bőrünkön tapasztalunk ilyen megmérgezést, kikelünk magunkból, odapirítunk egy jót a delikvensnek. Ebből csak haszontalan – és nem kétséges, hogy nagy számban indokolatlan – konfliktusok származnának (most is származnak).

Társadalmi-közösségi formák kellenének ahhoz, hogy mindenki megkapja a szükséges segítséget személyiségtorzulásainak fel- és megismeréséhez, de főleg azok korrekciójához. Mert csakis abból szabad kiindulni, hogy minden korrigálható.

Illúziónk nem lehet: ez nehéz feladat. Mert a nyilvánvaló torzulások, hála a művészeknek, nem mellesleg a karikaturistáknak, visszaszoruló félben vannak, egyébként is kúszik fölfelé a populáció IQ-ja. Egy mai „érintett" bírónál, professzornál, politikusnál, házmesternél cseppet sem egyszerű kimutatni önimádatot stb.

Más téma, hogy a modern nevelésnek nagyságrendekkel többet kellene tennie a torzulásmentes személyiségek kialakulása érdekében. A nevelés százszor fontosabb az oktatásnál.

* * *

Szerep és intimitás

A szerepeknek mostanában nincs jó sajtójuk.

Azért kell hozzátenni, hogy mostanában, mert nem régóta közkeletű ez a fogalom az antropográfiában. Szerepet játszunk amióta a vízből kimerészkedtünk a szárazföldre, de a csodás 20. századig ezt ugyanúgy nem tudtuk, mint ahogy Jourdain úr nem volt tisztában, hogy ő bizony prózában beszél.

De hát mi a gond, mi lett a gond a szerepekkel? Öröktől fogva játszunk, de most – hirtelenül – beszélni kezdtünk erről, mi több, tépelődni miatta, lázadni ellene.

A szerepekkel, azt minden színész tudja, két gond lehet. Az egyik: ha túljátsszák. A másik, ha bármilyen okból is terhessé válik a szerep játszása.

A problémák egy része inkább a szerepet játszót, másik része inkább a többieket bántja, akik – hol szórakozva, hol szenvedve – nézik a játékot. Igaz, az sem mindegy, hogy kényelmesen, a nézőtérből nézzük az előadást, avagy társai vagyunk a színpadon a kínlódó játékosnak.

Amúgy már Petronius – Néró korában – mondta azt, hogy „Az egész világ színházasdit játszik.” Tudja ma ezt inkább Shakespeare szavaival minden valamennyire olvasott ember:

„Színház az egész világ,

És színész benne minden férfi és nő...”

Jöttünk, felvettük szerepünket, játszottunk… Aztán lelépünk…

Jöttek velünk szembe, minket keresve a szerepek.

A harmónia soha nem volt teljes. Nem mindenkire jutott kedvére való szerep. Nem minden fiú lett herceg, nem minden leány lett herceglány. Mégsem  volt mindig nehéz belenyugodni, belebújni, csodaszépet produkálni… De szabadnak születni, és a szolga vagy rabszolga szerepére váltani? Ügyes-szorgos parasztnak felnőni, és egy háborúban a nyomorék szerepére váltani?

Volt ideje az embernek megtanulni a lázadás mesterségét. Jóra vezetett ez a lázadás. Ma világunk más. Még nem nem az, amiről álmodni szoktunk, de bámulatos haladást értünk el.

Bámulatos a haladásunk, de nem egyenes vonalú, nem egyszerű módon alakul. Sokszor saját lábunkba botlunk. Sokszor saját lendületünk vész egy ostoba csapdába. Sokszor egy beteljesült álomról kiderül: rémálom.

Lázadás közben eljött a szerepeink elleni lázadás ideje. Ám a szabadulás korába beszivárgott a szabadulás mindenféle fura divatja, hóbortja, őrülete.

Sokak számára komoly frusztráció az, ami a társadalmi állapotok számára sem éppenséggel jó: a múltban alaposan – és sokféleképpen – eltorzult nemi szerepek. Fölösleges bármit is mondani ezekről: az irodalom, és különösen a modern filmművészet (ismétlem: művészet, Fellinire, Kubrickre és hasonló művészekre gondoljunk) káprázatos galériát kínál ezekből.

Csakhogy  szabadulva a rossz mintáktól, sokan túlszaladnak a szakadék szélén: az elvetendő, szenvedést okozó mintával egy mélyebb réteget, egy levethetőnek gondolt szerepet is próbálnak letépni magukról… Nem mindig eredménytelenül, bár sokszor csak a plasztikai sebész segítségével viszik „sikerre” a műveletet. Igen, ma ott tartunk, hogy nem kivitelezhetetlen egy férfi számára megtagadni, „levetni” magáról a férfi neműségét, ahogy egy nő számára a női neműségét. Azért, mert úgy érzi, hogy a ráhúzott férfi bura,„szerep” alatt nő rejtőzik.

Igaz lehet ez? Mit jelent ebben az esetben az igazság? Egy férfinak született férfi úgy érzi? ő egy nő, és játszani a férfit számára elviselhetetlen szenvedés. Az eldobná, avagy el is dobja, és … kezd nőt játszani…

Mert nő nincsen. „Senki nem születik nőnek, azzá lesz.” – árulta el, saját élményből megismerve ezt, Simone de Beauvoir. Tehát az, aki eldobja a férfi szerepét, megteszi egy másik szerep, egy hőn vágyott női szerep kedvéért. Keserves testi-lelki műtét, de ennek szabadságából ma sokan nem csak szentséget próbálnak formázni, hanem bizonyos értelemben trivializálni akarják.

Csakhogy az ember nem egy Matrjoska bábu. De mondhatjuk úgy is: a személyiségfejlesztés nem hagymahántás. (Amiről Günter Grass mesél, az is részben ezt fejezi ki.)

A szerepjátszásunk a legritkábban egy konzisztens szerep kibontakozása. Ezer apró játszmákra töredezett, amelyeket oly alaposan írt le Eric Berne népszerű könyvében. Amikor azt olvastam, hol derül, hol  szégyenkezni kellett emberi gyarlóságaink miatt, de egy egyre nyugtalanabb kérdés kezdett fogalmódni bennem. A könyv végére jutottam odáig, hogy megértsem magát a kérdésemet: áruld már el nekem, kedves Erci Berne, mitől rosszak is ezek a nehezen megkerülhető hétköznapi játszmák? Létezhet-e az élet játszmák nélkül?

Nem kis megdöbbenésemre, az utószóban Eric Berne hozzám fordult, és megválaszolta kérdésemet: azért rosszak a játszmák, mert útját állják az intimitásnak!

Nem biztos, hogy a könyvben pontosan így szólt a magyarázat, detudatosan vállalom ezt a fogalmazást, mert szerintem ez így fejez ki egy fontos igazságot. A jó emberi kapcsolat alapja egy fajta tiszta, igazi, érzékletes intimitás.

A nagy kérdés, a nagy dilemma az: összeférhet-e bármilyen szerep, vagy pláne játszma és az intimitás?

Meggyőződésem, hogy maga az élet egyfajta játék, egy sakkozás a nem-léttel, a rombolással, a pusztulással. És ehhez a játékhoz bele kell bújni a játékos szerepébe, és azt jól játszani.

De a játékos szerepe ezer szerepből és ezerszer ezer apró játszmákból áll össze. Itt is érdemes gondolni az irodalom és a művészet (no meg a tudományok) megszámlálhatatlan üzenetére. Bizarrságában is ideillő a játékválasztékunk apró remeke: Kosztolányi verse, Akarsz-e játszani?

A végső tanulságunk mégsem lehet az, hogy csak nyugodtan, csak bátran, semmivel nem törődve, játsszunk kedvünkre. „Táncolj, uram! A zene majd magától is jön!”

Nem, a zene magától nem jön bármikor, bárkihez. Ha úgy cseréled szerepeidet, mint az ingedet, félő, süket marad neked a világ.

Tudnod kell, mi neked való, tudnod kell, te minek való vagy. És jól kell csinálni. Azt, ami neked való. Ha táncolni próbálsz, ne légy röhej. Ha gyógyítani akarsz, ne betegíts meg. Ha oktatni akarsz, ne ronts meg. Ha szolgálni akarod a népedet, ne lopd meg. Ha fényt ígérsz, ne vakíts. Ha szeretni akarsz, ne árulj el!

Azt is tudnod kell, hogy szerepeket vállalni a legritkábban egy laza bevásárlás a hipermarketben. Néha értékes örökség, néha etikai imperatívusz, néha szeretteid elvárása, néha küldetés.

Terhes tanulónak lenni. Jobb kimaradni az iskolából?

Terhes munkásnak lenni? Jobb lenne lopni a napot?

Terhes férjnek lenni? Jobb lenne lelépni?

Terhes apának lenni? Akkor?

Terhes férfinak lenni? Akkor?

Terhes polgárnak lenni? Akkor?

Terhes embernek lenni? Akkor?

Tudd, és soha ne feledd, hogy érdemes és fontos embernek lenni, mindent vállalva, ami ehhez kell

* * *

A Hippokratészi eskü

Sokan hírből ismerik a híres-nevezetes Hippokratészi esküt, de bizonyára nem találkoztak annak telkes szövegével. Ez pedig egy erős, megkapó és elgondolkoztató üzenet, üzenet a régmúltból, amely olyan távol van, és olyan közel van hozzánk, hogy szinte érinteni tudnánk…

Hippokratész Kósz szigetén született, időszámításunk előtt 460-ban, másképpen a Bronzkor 1541. évében, és 83 évig élt. Az orvostudomány és a pszichológia megalapítójának tartják, az ókorban egyenesen Aszklépiosztól, a gyógyítás istenétől származtatták.

Ahogy szokott lenni minden fontos dolog esetében, a neki tulajdonított eskünek is mély gyökerei vannak, így például több szakértő szerint az eskü eredeti változata a Kószon működő Aszklépiosz orvospapok fogadalmi szövege volt.

Akárkinek akármekkora személyes érdeme legyen, ami számít, az az eskü évezredes üzenetében rejlő emberszeretet, embertisztelet és emberhit.

Fontos lenne, hogy az emberek ünnepi naptárában legyen saját ünnepnapja ennek az eskünek!

* * *

Hippokratészi eskü

Esküszöm az orvos Apollónra, Aszklépioszra, Hügieiára, Panakeiára, az összes istenre és istennőre, őket híva tanúul, hogy erőmhöz és belátásomhoz mérten teljesíteni fogom eskümet és alábbi kötelezettségemet.

Az orvostudományban mesteremet ugyanolyan tiszteletben részesítem majd, mint szüleimet; megosztom vele megélhetésemet, és ha nélkülöz, gondoskodni fogok ellátásáról; fiait saját fivéreimnek fogom tekinteni, és ha ők is el akarják sajátítani az orvostudományt, fizetség és szerződés nélkül megtanítom majd nekik.

Gondom lesz rá, hogy a tudományt, a szóbeli és minden más felvilágosítást ismertessem fiaimmal és mesterem gyermekeivel, valamint azokkal a tanítványokkal, akiket szerződés és az orvosi törvény alapján tett eskü kötelez, de rajtuk kívül mással nem.

Az életmódra vonatkozó szabályokat a betegek hasznára kamatoztatom majd erőm és belátásom szerint, megóvva őket a bajtól és kártevéstől.

Senkinek sem adok majd mérget, még ha kéri is; sőt még csak ilyen tanácsot sem adok neki. Hasonlóképp egyetlen asszonynak sem adok magzatelhajtó méhgyűrűt.

Tisztán és szeplőtelenül fogom eltölteni életemet, gyakorolni mesterségemet.

Nem alkalmazok vágást még akkor sem, ha az illetők kőtől szenvednek is; az ilyen feladatot azoknak hagyom meg, akik ebben szakemberek.

Bármely házba lépek is be, azért megyek oda, hogy hasznára legyek a betegeknek, tartózkodva minden szándékos jogtalanságtól és kártevéstől, főleg attól, hogy nemi visszaélést kövessek el nők vagy férfiak testén, legyen szó akár szabadokról, akár rabszolgákról.

Foglalkozásom gyakorlása közben vagy azon kívül bármit is látok, illetve hallok az emberekkel való érintkezés során, aminek nem szabad nyilvánosságra kerülnie, arról hallgatni fogok, és azt, mint titkot őrzöm.

Ha teljesítem és nem szegem meg eskümet, adassék meg nekem, hogy örömömet lelhessem életemben és hivatásomban, mindig elismerésben részesülhessek minden ember részéről; ha viszont fogadalmamat megsértem és hamisan esküszöm, akkor az ellenkező sors jusson nekem osztályrészül.

* * *

Szombat esti láz, négyezer éve

Érdekes megfigyelnünk, hogyan gyógyították a görögök azokat a pszichológiai eseteket, amelyekben mi sokszor gyógyszert vagy pszichoterápiát használunk. Szerintük a különböző félelmi állapotokat hatásosan gyógyította, ha az illető dionüszoszi orgiákon, olyan órákig tartó közös táncolásokon vett részt, amelytől az illető eksztázisba került, és esetenként összeesett a kimerültségtől. Később bevezették a koribantikus táncot, amely egyaránt volt diagnosztikus és katartikus eszköz.

Amennyire ez ma rekonstruálható, a beteg először olyan, különböző jellegű zenéket hallgatott, amelyek mind egy-egy isten személyiségét fejezték ki. Így amikor látták, hogy mely zenére reagál a beteg, azt is megállapíthatták, hogy megszállásáért mely isten volt felelős. Ezután nem csupán katartikus tánc következett, hanem a tánc végén engesztelő szertartásokat és odaillő áldozatokat is végeztek. Mindez hozzásegített a beteg egy olyan feloldozásához, amely kétségtelenül hozzájárult gyógyulásához.

Ilyen dolgok mind a mai napig történnek. Tavaly Brazíliában különböző macumba táncokat láthattam. Az ilyen jellegű táncot Rióban macumbának, Bahián pedig candomblénak hívják, melyek a nyugat-afrikai törzsi rítusok brazil adaptációi. Rendkívül szegény négerek űzik ezeket, akik igen nehéz életkörülmények közepette, hatalmas frusztráció alatt élnek, amelytől szombat éjjelente szabadulnak meg. Nem rúgnak be, ennél sokkal jobb módszert ismernek: napnyugtától másnap napkeltéig táncolnak.

Merem állítani, hogy e szombat éjszakai táncok terápiás hatása megfelel legalább hat hónap pszichoanalitikus kezelésnek, amely alkalmanként tetejébe ötven dollárba kerül. Ráadásul a görögök ezt rendszeresen űzték, amit így tulajdonképpen nyugodtan görög típusú csoportterápiának is nevezhetünk.

Aldous Huxley: Előadások az emberről