Ne tűrd a szennyet!

„Ne tűrj szennyet testeden, ruhádon, lakásodban!” – írja önéletrajzában Benjamin Franklin.

Ne tűrj szennyet magadban, magad körül! Ne tűrj szennyet a Földön! – vinném tovább a gondolatot, de ezek nem is az én szavaim, hanem életünk elkeseredett felkiáltása.

Belefulladunk a szennybe. Sokszor szó szerint fuldokolunk a gyilkos városi szmogban, de a szenny mindenhol mindent megrohaszt, az ételtől, a szellemi táplálékig, a családi kapcsolatoktól és társadalmi kapcsolatokig. Lassan már a körülöttünk lévő világűr is életveszélyes szemétdomb, de amit a gigantikus műanyagtemetővé változtatott világóceánnal tettünk, az könnyen, az könnyen a Föld legnagyobb biológiai katasztrófájává válhat.

Most már nem lesz elég a kufárokat elkergetni a Templomból, most tisztaságszeretővé kell tenni minden embert. Tisztasági brigáddal nem megyünk semmire. Azzal sem érünk semmit, ha pusztán a többség tisztaságszerető. Ahogy ma a gazdaság 90%-a a lakosság 10% birtokában van, a lakosság 10%-a felelős a szenny 90%-áért.

Ez a szennyező kisebbség nem mentheti ki magát, beterelése a tisztaságszeretővé tett többségbe élet-halálkérdés.

És itt nem arról van szó, hogy a gazdag ember telehamuzza a szőnyeget. Gazdag és hatalmas bűne, hogy korrupciótól bűzlik az egész világ.

Kíváncsian várom a Változó Vilára ma feltett szavazás alakulása.

A feltett kérdés: a Föld melyik szférája a legszennyezettebb?

Száz dolog is lehetne erre a válasz, a szerkesztőség négyet emelt ki:

- a világóceán,

- a városi levegő,

- a politika,

- az internet.

Szavazásnál több választ is meg lehet jelölni, vagy akár az összest. Ennek is van üzenete.

De a legfontosabb: elgondolkozni a kérdésen..

Közben látogatasd meg a portált, és szavazz!

Szavazz, és ne savazz!

Változó Világ

* * *

A civilizáció 17. – A Jó és a Rossz

A Jó és a Rossz kérdése azóta izgatja, kínozza az embert, amióta ezek megjelentek a Földön.

De miért jelentek meg? És főképpen: miért jelent meg a Rossz? Vagy talán nincs Jó Rossz nélkül, ahogy nincs fény árnyék nélkül?

Meg sem győzve válaszolni ezekre a súlyos kérdésekre, felmerül, felteszi maga az Élet: és a Jó vajon mindig jó? Látjuk sokszor: ami az egyiknek jó, az a másiknak éppenséggel rossz lehet.

És a kérdéseknek sehogy sincs vége: valóban az emberrel kezdődik a Jó és a Rossz viadala? Miért is lenne jó a „természetes” élővilág, ahol mindenki valaki másnak a holnapi tápláléka? Miért lenne jobb az innen nézve gyönyörű csillagok rideg világa?

A keresztény hit szerint van egy végtelenül jó Mindenható, aki valamilyen kifürkészhetetlen okból minden mindenhatósága ellenére eltűri egynéhány bukott angyal, és lelkét azoknak eladó ember gonosz csínytevéseit. De vajon nem éppen fordítva áll-e a dolog: a mindenség minden Rossz birodalma, és csak egyes eldugott zugaiban-pórusaiban erjed valami Jó, valami bizonytalan és sérülékeny Jó?

* * *

A civilizáció 16. – I/1. A múlt (4)

Ebben az addig soha nem volt új világban megjelenik a Jó és a Rossz, és megjelenik annak tudása is. A jó igénylése és keresése folyamatosan fejleszti, és rendszeresen forradalmasítja az immár több ezer mesterséget. A jó keresése felvirágoztat egy új, speciális mesterséget is: a kereskedelmet, amely hamarosan végrehajtja első történelmi tettét a pénz feltalálásával, drámaian felforgatva a társadalmak alapjait. A jó igénylése és keresése előbb-utóbb minden egyes ember elméjében megjelenik, elülteti benne a szellem első magvait. Hatalom, tudomány és vallás minden erejével nekilát a Jó felkutatására és megszerzésére, mert hamar felmérik: aki a Jó forrása vagy legalábbis közvetítője, az, és csak az lehet az emberek vezetője. Ebben a kíméletlen, gyakran gátlástalan versenyben a két nagy esélyes a hatalom és a vallás, amelyek a társadalmi piramis egyre magasabb és egyre káprázatosabb csúcsán osztozkodnak. Közben a kereskedők és sok más mesterség legjobbjai egyre markánsabban elkülönülnek mind a piramis alapjától (nép, plebsz), mind annak csúcsától (arisztokrácia, teokrácia). Formálódik egy közbülső „közép”-osztály. Egyes társadalmakban ezek a szociális különbségek mind a mai napig szívósan fennmaradó kasztrendszereket eredményeztek, de ez a társadalmi tagoltság, minden látványos egyéni kitörés ellenére drámaian elmélyül.

A Jó keresése kihat mindenre, a munkára és egy új civilizációs jelenségre: az ünnepre. Életre kelti és élteti a művészeteket. Foglalkoztatja az elméket. De ahogy sokasodik és gazdagodik a Jó, így gyarapszik a Rossz is. Minden hit, legenda és mese ellenére, legtöbbször ez a Rossz nem egy idegen, még kevésbé egy világon túli jelenség. A jó király, aki az egyik pillanatban őszintén és bölcsen töpreng a nép boldogítását, a következő pillanatban háborúba rántja népét. A távolból ránk támadó ellenség gyilkolásához társul a belső árulók, ellenségek kegyetlen üldözése és pusztítása. A jó kereskedő az egyik pillanatban hasznos üzletet köt, a következőben becsapja a balgát, vagy éppenséggel derékba tör sorsokat, adósszolgává tesz embereket. A jó paraszt egyik pillanatban szorgoskodik, a másikban irigységből megöli testvérét. A hatalom, a tudomány és a vallás egyik pillanatban teremt valami jót, a másikban ezek köntöse alól valami szörnyűséges bújik ki.

Az emberiség immár 5000 éve ettől a kettősségtől szenved, és képtelen megérteni a történelem törvényeit. Egyre gyakrabban megszólalnak bölcsek, jelentkeznek megvilágosodáshoz jutott próféták. Minden évszázadban az emberiség tesz egy lépést az úton. Születnek fogalmak, iskolák, mozgalmak, könyvek, legendák, vallások. Különlegesen termékeny és szívós a máig is ható mózesi egyistenhit. Félidőben, 2500 évvel ezelőtt viszont minden jelentős civilizációs központban olyan forradalmak indultak el, amelyek a judaizmussal szemben minden nép számára nyitottak utakat. Itt a kínai Fung-ce és az indiai Buddha mellett az ókori görög gondolkodók százait, a modern tudományok, a demokrácia és a felszabadító ateizmus megteremtőit kellene felsorolni. 2000 évvel ezelőtt egy hatalmas szociális földrengés, a Spartacus által vezetett rabszolgafelkelés rázta meg a földközi világot, közben egy szegényes határtartományban egy ezredik próféta, a názáreti Jesua új szektát alapított. A Római Birodalom a szociális felkelést vérbe fojtotta, hírvivőt sem hagyott életben, de tehetetlennek bizonyult Jesua tanításával szemben, amelyet kezdetben a meghasonlott zsidóság, később a szegények és kisemmizettek első nemzetközisége szertevitt a világba. A birodalom jobbat nem találhatott ki, államvallássá tette a kereszténységet, császárok császárává Péter római trónusának utódait. Jesua és a többi ezer és ezer mester tanításai titkos csatornákban érlelődtek tovább, évszázadokon keresztül. Jönnie kellett még a reneszánsznak, a reformációnak, és főleg a felvilágosodásnak, hogy a plebsz új szellemi és szociális energiához jusson a történelem megváltoztatásához.

* * *

A jót akarás és az értelem

Furcsamód, aligha van szomorúbb szó a jót akarásnál… Szinte mindig akkor hangzik el, amikor magyarázkodunk, vagy magyarázkodnunk kell egy rosszul sikerült cselekedet (jót akarás) után. Nem mindegy, hogy mi magunk döbbenünk-e arra, hogy nem az lett az eredmény, amit akartunk, vagy minket döbbentenek a ránk fogott rosszal…

- Ki vagy te? – kérdezi Faust.

- Az erő része, amely mindig rosszra tör, és mindig jót mível! –mutatkozik be Mefisztó (Goethe szerint).

A romantikus lélek nyomban a világ dialektikáját kezdi érezni ebben, a cinikus meg mondhatja meglehetősen alpári stílusban: hencegés. Ma azt is mondhatnánk: marketing… Végül is most a hívott-hivatlan vendég meg akarja nyerni magának az öreg és deprimált tudóst.

Mégis, elménk készséggel elfogadja az erő, vagy legalábbis az erő egyik részének misztikus coming out-ját. És máris elkalandozna olyan veszélyes területekre, mint a z erő többé részének vallatása. Netán az mindig „jóra tör”, és mindig rosszat mível?

Kételkedem. Az ilyen „mindig” típusú törvények szemlátomást nem állják helyüket. Nem soha… Általában!

Abban kételkedni, hogy van erő, amely „mindig jóra tör”, nincs semmi felemelő és vonzó (csupáncsak kötelesség). De hinni abban, hogy ez a mindig jót akaró erő mindig jót mível, nem hit, hanem ábránd, gyerekembereknek való hiú ábránd…

De hagyjuk Mefisztót és a többi Földön túli erőket. A fontos az, hogy itt a Földön mindenki, na jó, majdnem mindenki jót akar. Ugyanakkor a gond az, kevesen tudják kiszámítani, mi vezet harmóniához egy több szereplős összjátékban. Mert az élet ilyen, több, sokszereplős játék. És a jót akarás nem füstjeleregetés a hatalmas szélcsendes térben.

Néhány éve Szondi György 2010 decemberében meghívott egy jubileumi sakk szimultánra, ahol két nagymester ellen kellett játszanunk vagy negyvenen. A két nagymester egymás után járta körbe a táblákat, egymással nem beszélgettek. Ugyan győztek, de érdemes belegondolni, micsoda bravúr – és megpróbáltatás – ez az összjáték. Az egyik kigondol egy briliáns húzást, a másik azt áthúzza, hiszen ő is kigondolt egy briliáns húzást, csupáncsak másképpen másfelé húzta. Mind a ketten „jót akartak”, de állandóan keresztbe tettek egymásnak. Persze, azért nagymestrek, mert bizonyára az esetek nagy többségében felfogták a másik szándékait, alkalmazkodtak hozzá, a szinergiát keresték.

Sokszor egymással szemben játszunk. A pályán, a munkahelyen, az életben.

De ennél is fontosabb számunkra az, amikor társunkkal nem egymással szemben, hanem együtt a többiekkel, végeredménnyel az élettel szemben játszunk – szimultánt. Ekkor jó nagymesternek lenni.

Mi tagadás, nehéz nagymesternek lenni, a harmóniát, egyensúlyt keresni, „a jót mívelni” saját egyszereplős életvitelünkben. Néha a csüggedésből, néha a reménykedésből (illúziókból), néha a henyélésből, néha a munkából (erőlködésből vagy munkaalkoholból) kellene visszavenni.

Rendben van, nehéz. De nem lehetetlen. Végül is találkoztam már élő nagymesterekkel!

Mefisztóval meg az operában… De ez egy másik történet…

* * *

Látszat és lényeg

Ahol vannak kulisszák, vannak kulisszatitkok is. Vajon, helyes-e feszegetni azokat?

Nem mindig látszat, ami látszik. Sokszor ez a lényeg. Ha beülünk a színházba, és felmegy a függöny, elindul egy történet. Ülünk a sötét nézőtérben, és nézünk. Nézünk, és látunk. Amit látunk: egy történet. Az, hogy színészek játszanak a recsegő deszkákon, meg-megremegő kulisszák előtt: látszat. Amíg tart az előadás, adjuk át magunkat az élmény katartikus varázsának, a látszattal ne törődjünk. Így van értelme az egésznek.

És igen, később eljöhet a látszat és a kulisszatitkok ideje. A maga idejében. Igen, a látszatot, a kulisszatitkokat ismerni és érteni segíthet a lényeg megértésében és élvezetében. De látszat és lényeg összevarrása is művészet. Szánalmas, amikor valaki összetéveszti a szakmai kulisszatitkokat és a zaftos hálószobatitkokkal, a tájékozottságot a suta pletykákkal, az örök kíváncsiságot a turkálással a szennyesben.

Összességében hasonló, de több részletében igen eltérő a helyzet az üzleti életben. Egy cég – egyes vonatkozásokban szó szerint – joggal akar büszkélkedni termékeivel, és főképpen hírnevével. Az ő szemében kulisszatitkainak kémlelése szabályos kémlelés, kémkedés. Igaz, minden partnerének, vevőjének joga van hiteles háttér-információkhoz jutni, és ezt a törvény garantálja a cég- és egyéb adatok nyilvánosságának kikényszerítésével. Szinte minden cég jelentős összegeket fordít egy előnyös látszat fenntartására, a társadalom egésze viszont igen sokat áldoz arra, hogy a látszat mögé nézzen.

Fel, és el kell ismerni, hogy a kívánt látszat fenntartása mindenki, minden ember, minden szervezet, minden közösség joga. Ezt még az élőlényektől is balgaság lenne elvitatni. Vagy csaló lenne a kaméleon? Igen, fel és el kell ismerni ezt a jogot, még Patyomkin részére is, de ezzel együtt fel és el kell ismerni a határokat.  A látszat ne legyen csalárd módon megtévesztő, ami viszont nem lehet puszta erkölcsi óhaj. Jogot is kellene biztosítani a kulisszatitkok kutatásához – tisztességes kutatásához.

Ezek mind helyes és fontos megállapítások, de alkalmazásuk nem egyszerű. Az egyik oldalon az apró megbotlástól az ordító pancserségig, és az ártatlan stiklitől a pofátlan törvénykijátszásig lényegrontó látszathibák tengere, a másik oldalon a gyarló fanyalgástól a gyilkos gyűlöletig látszatleleplezések másik tengere.

Vándor legyen a talpán, ki száraz lábbal kel át, az egyik élménytől a másikig.

Kié a feladat?

Amióta az eszemet tudom, éreztem, észleltem a bennem lévő jóságot. Amely egy volt a bennem fellelhető sok tulajdonság között. Talán nem a legjellegzetesebb, bizonyára nem a legkövetkezetesebb, nem a legerősebb. De ott volt. Néha-néha nagyon csendesen, néha-néha igen teátrálisan rohant ki a színpad elejére. Volt, amikor előre szólt. Volt, amikor utólag megdorgált. De ott volt, mindig, hűségesen.

És lám, a hosszú évtizedek alatt folyton erősödött. Nem zsarnokoskodik. Nem is kell. Kivívott magának egy kényelmes és biztonságos helyet, kivívott magának egy jókora tiszteletet a többi tulajdonságom között, és békésen – de éberen – figyel. Engemet is. A világot is. De csak rám szól.

Mintha az én feladatom lenne megváltoztatni a világot…

Gyarlóság és gyűlölet

Sokan szoktak elgondolkozni az ember legnagyobb bűnén. Bulgakov például azt tartotta, hogy ez a gyávaság.

De valóban ez lenne a legsúlyosabb vétek egy rossz világban? Nem az-e az igazi bűn, ami rosszá teszi a világot, többek között okot teremt a félelemre, a gyávaságra?

És mi teszi rosszá a világot? Hosszú, igen hosszú listát tudnánk összeállítani erről, de ha vizsgálnánk az összefüggéseket, azt, hogy mi minek a következménye, könnyen jönnénk rá arra, hogy a szeretettelenség, annak különböző fokozatai, és elsősorban a szeretettelenség felső foka, a gyűlölet teszi rosszá a világot.

Vajon mi szül, mi szít gyűlöletet az emberben?

A gonoszság?

Bár így lenne! Akkor magunk is elbánhatnánk a rosszal a világon.

A döbbenetes az, hogy a legártalmatlanabb emberi gyarlóságaink is gyűlöletnél képesek kikötni.

Már Publius Cornelius Tacitus, időszámításunk első évszázadában élt római történetíró is észlelte, és írta le szomorúan: „Sajátossága az emberi természetnek az, hogy gyűlölje, akit megsértett.”

Ó, világ gyarlói, vigyázzatok! Ártatlan hétköznapi tökéletlenségeitek, hibáitok, vétségeitek egy ártatlan lejtőre löknek, de az ártatlan lejtő alján tragikus szakadék tátong: a gyűlölet toborzó helye.

Ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

Az emberek könnyen megértik és elfogadják annak szükségét, hogy ha más, kedvezőbb terepen akarnak boldogulni, az anyatejjel együtt magukba szívott nyelv mellett igen komoly erőfeszítésekkel, akár évekig tartó munkával meg kell tanulniuk egy másik nyelvet. Egész embert, erős emberakaratot kívánó feladat ez. Ugyanakkor, ha az emberek menekülni akarnak a rossz emberi kapcsolatok valamelyik fejedelemségéből a jó emberi kapcsolatok valamelyik új fejedelemségébe, eszükbe nem jut az ottan beszélt nyelv megtanulása. Nem fogják fel, hogy az általuk vágyott új helyen nem feltétlenül értik meg dadogásukat örökölt nyelvükön.

Igen, nyelvében él a jóság, a szeretet, a bölcsesség. Milyen egyszerű a földi vándorlás igazsága: az arabokkal arabusul!  És milyen nehezen érthető a lelki vándorlás igazsága. Pedig ha megtanulnánk a megfelelő nyelvet, talán vándorolni sem kellene: egy új nyelv elsajátításával megismerhetjük rossz gyermekünkben a keresett jó gyermeket, rossz társunkban a keresett jó társunkat, ellenfelünkben partnerünket, ellenségünkben sorstársunkat.

Ó, egek, ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

A négy oszlop

Az embert nagy vonalakban 80 ezer tulajdonság jellemzi. Ezek közül négy a legfontosabb.

Első az intelligencia. Ezzel a tulajdonsággal valamilyen formában minden létező rendelkezik, akár az elektron. Ha jobban ismernénk a természete, bizonyára nem kételkednénk ebben, hogy elismernénk, hogy ma még nem tudunk az elektron intelligenciájával vetélkedő számítógépet készíteni.

A második, jóval magasabb rendű tulajdonság a műveltség. Sokan, különösen a hiányos műveltségűek lenézik ezt a tulajdonságot, azt tartva, hogy a műveltség nem egyéb, mint úgymond mechanikusan memorizált ismeretanyag. Azt kellene megérteni, hogy az a létező, amely ugyan tud számolni, tud gondolkodni, de nem a benne tárolt, a birtokba vett tudásanyag valamilyen felhasználásával képes ezt végezni, hanem mindig és csak az inputot képes feldolgozni, lényegében az, amit a matematikai tudományok automatának neveznek.

A harmadik, lenyűgözően magasrendű tulajdonság a kreativitás. Ezen a téren művészek, tudósok és istenek versenyeznek. Ez a géniuszok világa.

A negyedik, legmagasabb rendű tulajdonság a felelősség tudata. Itt véget ér a versengés. Nincsenek művészek, tudósok, istenek. Egyszerű emberek világa. Itt ők a végső kérdésekre, a jó, az igaz és az út kérdéseire adnak válaszokat.

Vivere non est necesse

Az emberiség egyik legnagyobb igazságát a régi rómaiak fogalmazták meg szépen, tömören: Navigare necesse est, vivere non est necesse.

Sokan sokféleképpen próbálkoztak ennek fordításával saját nyelvükre, észjárásukra, különféle értelmezésekkel. Ma talán legjobban így fogalmazhatjuk az üzenetet: Változni muszáj, létezni nem.

Sokat ez nekünk, embereknek mond, akiknél látszólag ketté válik változás és létezés. A létezés a biztonságot, a kényelmet jelenti, a változás a kockázatot, az erőfeszítést. A változástól való félelem még arra is kaphatóvá tesz minket, hogy kétségbe vonjuk a változás létezését: „Semmi új a nap alatt.” És persze legkevésbé változik maga az ember. Ahogy ez a kegyetlen iráni közmondás tanítja: „Ha akarod, hidd, hogy a hegyek találkoznak, de azt ne hidd, hogy az ember megváltozik!”

Hát hogy ne változna az ember. Nézd meg 5 éves gyerekként, aztán 15 éves fiatalként. Felismered ebben az 55 éves emberben? És – ha megéri – ebben a 85 éves aggastyánban? Igen, ez a változás általában lassú. Ma ugyanolyan az emberünk, mint tegnap, és 24 óra mégis egy örökkévalóság.

De mi van az életszakaszok látványos változásai és a hétköznapok látszólagos változatlansága között? Igen, a látványosság és a látszólagosság között van az, amiről a nagy mesemondó a rókával mondatja el a nagy titkot: „Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Mi lehet lényegesebb az ember számára, mint az emberi fejlődés, amelyen át kell mennie? Ezt a rendeltetést még nem értjük meg világosan, se okos beszéd, se világos példák nem könnyítik meg megértését. Pedig itt van, a tudomány és a technika által immár jól felfedve a magzat élete: egy csodálatos fejlődés. Szigorú követelményekkel mért, sorsdöntő fejlődés.

Sokan úgy érzik, ha tanuló éveinkben megszereztük a nekünk való tudást, beléphetünk az életbe. Ott pedig az igazi belső változás ritka és esetleges. Azt elismerjük, hogy az okos ember „holtig” tanul, de a tanulás nem feltétlenül igazi belső változás. Azt elismerjük, hogy a „tanultakat” rugalmasan, tehát változó módon kell alkalmazni, de a rugalmasság nem feltétlenül igazi belső változás.

És amit a legszélesebb körben elismerünk: a személyiség nem változik. Nem változik az ember egy élete során. Nem változik az emberiség egy történelme során. Ki tudja miért, erről akart meggyőződni Woland is Bulgakov A mester és Margarita regényében, összecsődítve a moszkvaiakat a fekete-mágia előadására.

Mi tagadás, saját magunk vagy mások megváltoztatása az egyik legnehezebb dolog. Nevelni, és nevelődni: ez minden mesterség és minden művészet legnemesebbikje.

Senki és semmi nem mindenható, a nevelés sem az. Van helyzet, amikor tehetetlen eszköz, de van helyzet, amikor csodákra képes. Jobbá tenni valakit sokszor nehezebb, mint arrébb tolni egy hegynyi sziklát. De ha ez a szikla gurul, akkor ügyesen meg lehet változtatni mozgásirányát.

Minden ember egy guruló szikla. Az élet gurítja, és esélyeket ad.

Nevelj, és nevelődj!

Necesse est!

A kötélverés dícsérete

Láttál már kötelet, igaz? Láttál-e hajókötelet?

Rostos szálakból cérnát fonnak, több cérnából pászmát, több pászmából vékony kötelet, több vékony kötélből vastag kötelet, több vastag kötélből hajókötelet sodornak. Egy ilyen hajókötél vastag, mint az ember karja, és akár egy nagy hajót is meg bír tartani a rakparthoz szorítva.

És mit gondolsz, miből épül ez a kötél? Rövidke-vékonyka kenderrostok millióiból!

Ilyen hajókötél az emberiség, és abban mi vagyunk a rostok.

Ilyen hajókötél az életünk, és abban a rostok a cselekedeteink.

De amíg a kötélverők kész cérnatekercsekkel kezdenek dolgozni, életünk kötelét mi folyamatosan toldjuk. Számolatlanul hányjuk cselekedeteinket a máig tartó kötél végére, de ebből akkor lesz újabb szakasz, ha a kötélverő sors megcsavar, meghúz, megver, háromszor is kipróbál: szakadunk-e, vagy folytatjuk.

És folytatjuk, amíg ki nem fogyunk a cselekedetekből.

De vigyázz! Amikor a sors naponta megcsavar és meghúz, nem csak a folytatás vágódhat el, a kötél elszakadhat bármely gyenge részénél, gyökértelenségünknél, múltunk valamelyik elnézett trehányságánál, vagy rég felejtett gyalázatánál is.

Csináld! Cselekedj! Cselekedj okosan! Cselekedj bölcs böcsülettel!

És élj örökké!

Mert ha jót hagysz magad után, nem az enyészetbe hullsz.

Elkap egy kéz, és belever az emberiség kötelébe!

Élve!

* * *

A meleg dícserete

Csodálatos és éltető erő a meleg.

Csodálatos és éltető erő a hideg.

Mi meleg, mi hideg?

Az abszolút nullánál hidegebb nincs. Ez az érték viszonylag közel van, csupáncsak 290 fokra hétköznapjaink átlag hőmérsékletétől… Mi ez a minket melegítő Nap hőmérsékletéhez képes? A Nap belseje hatezer fokon ég, a Napkorona hőmérséklete viszont a kétmillió Celsius fokot is eléri. Mellesleg ez a hőmérsékletkülönbség oka máig a nagy tudományos rejtélyek közé tartozik.

És vajon létezik-e abszolút meleg? Mint amilyen a fénysebessége a sebesség világában?

De minek ezek a szélsőséges, ember által el nem képzelhető, meg nem élhető értékek? Ami döbbenetes, az, hogy az ember a lehetséges hőmérsékletek milyen keskeny sávjában életképes. És milyen keskeny sávban érzi jól magát!

Itt is, mint több más szükséglet, például a táplálkozás, a szexualitás, a kultura esetében, van egy alapszínt, és egy ciklikusan jelentkező igény. Pótolhatatlan jótétemény a megmelegedés élménye, élvezete. Ehhez sokszor bármilyen meleg is megfelelő, de ne higyük, hogy a meleg egyforma! Én többször is tapasztaltam a mélyből érkező termálvíz csodáját. De lezuhanyozni napmelegítette vízzel is fennséges érzés. Gondoljuk meg, milyen útot tett meg az az energia, amely simogatja börünket. Hasonlóan kényeztető a napra kitett párna, lepedő…

És végül, minden csodák csodája: a test, a szerető test melege, legyen az anyánk, vagy a szerelmünk…

  

Megbocsátani

A megbocsátás megtisztulás. Azt lehet megbocsátani, amiért haragszunk. A haragunknak viszont oka és története van. Az ember ok nélkül nem szokott haragudni. Az okot, sokszor nem könnyen, de ki lehet deríteni. Ez a ráció feladata. A haragnak van viszont egy sajátos története, és ez mindig a lelkünk sajátja. Az élet sokszor nehéz, a nehéz munkánál is nehezebb. És mi történik a nehéz munka közben a legnemesebb, legszebb emberrel is: izomlázat kap, verejtékezik, léheg, bepiszkolódik. De íme, vége a munkának, megfürdünk, megpihenünk, újra ragyog nemességünk, szépségünk. Ahogy a megpróbáltatások után megtisztítjük testünket, így meg kell tisztítani a lelkünket. Meg kell szabadulnunk a harag piszkától. Hogy a lelkünk nemessége, szépsége újra ragyogjon!

Jót teszünk ezzel annak, akire haragudtunk? Aki meg is érdemli haragunkat? Ki tudja? Nem lehetséges, hogy a megbocsátásunk nagyon büntetés a számára, mint a haragunk? A haragon a haragosunk – ha van egy csöpp esze – inkább nevethet. Joggal. Hiszen a haragós ember könnyen válik nevetségessé, és ami rosszabb: szánalmassá. A haragós ember gyenge.

Aki tud megbocsátani erős, és a lelke tiszta.

De ne szégyelld a haragodat! Ha nagy a munka, ha nagy a tett, nagy lehet a kiváltott harag is.

Csak az a fontos, hogy tisztulj meg.

Még nagyon kezdetleges a haragvási és a megbocsátási kultúránk egyaránt.

Milyen jó lenne, ha megértenénk mind a haragnak, mind a megbocsátás jelentőségét.

Milyen jó lenne, ha a megbocsátás is olyan megszokott rituálévá válna, mint a testi tisztálkodás.

Ha lenne a lelki megtisztulásnak is menetrendje, megszokott pillanata, akár a heti programunkban.

Milyen jó lenne, ha az egész közösségnek lenne egy közös ünnepnapja a megbocsátásnak…


Az Élet Útmutatója

Nincs jobb a rossznál

Nincs jobb a rossz időnél, mondja az azonos című regény szerint az ismeretlen amszterdami gitáros szomorkás dalának refrénje.

Nincs jobb a rossz gyereknél, mondja egy közmondás.

Nincs jobb a rossz lányoknál, mondja egy másik közmondás.

Nincs jobb a rossz barátnál, mondja egy jó barát.

„Ki vagy te?” – kérdezi Faust a Sátántól.  „Az erő része, amely mindig rosszra tör, és mindig jót mível…” a válasz.

Jó és rossz összeér.

És van jó, és van rossz összeérés.

Nincs jobb a rossz összeérésnél?