Furcsamód,
aligha van szomorúbb szó a jót akarásnál… Szinte mindig akkor hangzik el,
amikor magyarázkodunk, vagy magyarázkodnunk kell egy rosszul sikerült
cselekedet (jót akarás) után. Nem mindegy, hogy mi magunk döbbenünk-e arra,
hogy nem az lett az eredmény, amit akartunk, vagy minket döbbentenek a ránk
fogott rosszal…
- Ki vagy te? – kérdezi Faust.
- Az erő része, amely mindig rosszra tör, és mindig jót mível! –mutatkozik
be Mefisztó (Goethe szerint).
A romantikus lélek nyomban a világ dialektikáját kezdi érezni ebben, a
cinikus meg mondhatja meglehetősen alpári stílusban: hencegés. Ma azt is
mondhatnánk: marketing… Végül is most a hívott-hivatlan vendég meg akarja
nyerni magának az öreg és deprimált tudóst.
Mégis, elménk készséggel elfogadja az erő, vagy legalábbis az erő egyik
részének misztikus coming out-ját. És máris elkalandozna olyan veszélyes
területekre, mint a z erő többé részének vallatása. Netán az mindig „jóra tör”,
és mindig rosszat mível?
Kételkedem. Az ilyen „mindig” típusú törvények szemlátomást nem állják
helyüket. Nem soha… Általában!
Abban kételkedni, hogy van erő, amely „mindig jóra tör”, nincs semmi
felemelő és vonzó (csupáncsak kötelesség). De hinni abban, hogy ez a mindig jót
akaró erő mindig jót mível, nem hit, hanem ábránd, gyerekembereknek való hiú
ábránd…
De hagyjuk Mefisztót és a többi Földön túli erőket. A fontos az, hogy itt a
Földön mindenki, na jó, majdnem mindenki jót akar. Ugyanakkor a gond az, kevesen
tudják kiszámítani, mi vezet harmóniához egy több szereplős összjátékban. Mert
az élet ilyen, több, sokszereplős játék. És a jót akarás nem füstjeleregetés a
hatalmas szélcsendes térben.
Néhány éve Szondi György 2010 decemberében meghívott egy jubileumi sakk
szimultánra, ahol két nagymester ellen kellett játszanunk vagy negyvenen. A két
nagymester egymás után járta körbe a táblákat, egymással nem beszélgettek.
Ugyan győztek, de érdemes belegondolni, micsoda bravúr – és megpróbáltatás – ez
az összjáték. Az egyik kigondol egy briliáns húzást, a másik azt áthúzza,
hiszen ő is kigondolt egy briliáns húzást, csupáncsak másképpen másfelé húzta.
Mind a ketten „jót akartak”, de állandóan keresztbe tettek egymásnak. Persze,
azért nagymestrek, mert bizonyára az esetek nagy többségében felfogták a másik
szándékait, alkalmazkodtak hozzá, a szinergiát keresték.
Sokszor egymással szemben játszunk. A pályán, a munkahelyen, az életben.
De ennél is fontosabb számunkra az, amikor társunkkal nem egymással
szemben, hanem együtt a többiekkel, végeredménnyel az élettel szemben játszunk –
szimultánt. Ekkor jó nagymesternek lenni.
Mi tagadás, nehéz nagymesternek lenni, a harmóniát, egyensúlyt keresni, „a
jót mívelni” saját egyszereplős életvitelünkben. Néha a csüggedésből, néha a
reménykedésből (illúziókból), néha a henyélésből, néha a munkából (erőlködésből
vagy munkaalkoholból) kellene visszavenni.
Rendben van, nehéz. De nem lehetetlen. Végül is találkoztam már élő
nagymesterekkel!
Mefisztóval meg az operában… De ez egy másik történet…
* * *
