„A
zene tárgya egyes-egyedül a végtelenség...” írja valahol E. T. A. Hoffmann, a
modern európai kultúra egyik legérdekesebb figurája.
Máshol ezt részletesebben is kifejti:
„A zene ismeretlen birodalmat tár fel az ember előtt, egy olyan világot,
melynek semmi köze az érzékletek külső világához, minden határozott érzést
otthagy, hogy átadja magát a végtelen kimondhatatlan vágyának.”
De ki ez az ember, akinek még az is adatott, hogy az utókor skrupulózuson
írja neveinek betűit? Hát ő Ernst
Theodor Amadeus Hoffmann német író, komponista és zenekritikus (Königsberg,
1776. január 24. – Berlin, 1822. június 25.), ilyetén azon kevesek egyike, akik
szinte egyformán jeleskedtek irodalomban és zenében.
És még egy rendhagyó teljesítménye: egy ember, aki adott és kapott is a zene
világában. Sokaknak az ő művei, meséi adtak ihletet, avagy éppen konkrét
librettót (például Csajkovszkij Diótörőjének), más meg róla komponált operát,
amit, lássuk be, nem sok ember mondhat el magáról. Ez tudniillik Jacques
Offenbach Hoffmann meséi című „fantasztikus” operája, a francia operairodalom
egyik legnépszerűbb darabja. (No persze, hiszen a francia Offenbach német…)
* * *
