Sokáig
kísért a nosztalgia a Spectrum személyi számítógép után, amelyen olyan jó volt
mindenféle programokat készíteni – szórakozásra is, munkára is.
Később ez a nosztalgia erősödött is. A végén átcsapott egy dühös
felismerésbe, hogy valami (valaki?) szabályosan kizárta a társadalmat a
programozás kultúrájából. Igaz, kialakított ez a valami egy informatikai
gettót, amelynek paradicsomi zúgjai is vannak, meg szép számú csóró plebse is,
de a ki-bejárás egyre nehezebb.
Ma már ott tartunk, hogy egy „átlag” ember hasonlóképpen idegenkedik, de
azt is mondhatjuk, hogy fél a programozástól, mint eddig (is) a matematikától.
Ennek pedig nem lenne szabad, hogy így legyen.
Az informatikai analfabetizmusnak nem azt kellene jeletsen, hogy valaki nem
tud internetezni, meg ügyesen keresni az interneten, hanem azt, hogy nem tud
programozni valamilyen „civil” programozási nyelven.
A felismerés már jó ideje határozottan megfogalmazott, de az izgalmas
fordulat mostanában, egy szép nyári hajnalban következett, amikor még szinte
félálomban megálmodtam egy ilyen civil programozási nyelv körvonalait.
Ma ezt a nyelvet Prozaiknak neveztem el, hogy legyen már munkaneve, de a
legfontosabb hátra van, Ez a legfontosabb pedig egy csapat összeállítása, amely
képes lenne sikerre vinni a vállalkozást.
A feladat egy kicsit hasonlít Prometheus kalandjára: ellopni az
informatikus tűzét, és elvinni az embereknek.
Vajon, belegondoltam most, féltek-e akkor az emberek, amikor ott teremtett
náluk a fickó egy égő fáklyával?
*
* *
