A mór kötelessége

 

2021 ősze komoly izgalmakat vitt a magyar belőolitikába, sokakban nagy csalódásokat és még nagyobb reményeket okozva sokakban, vagy fordítva. gyakran egyszerre. Jó lenne érteni, hogy mi és miért történt. Jó lenne tudni, mi várható ebből. milyen tavaszt ígér ez az ősz?

 

Lázban égtek – kik?

Ez ugyan nem tartozik a legfontosabb kérdések közé (nem biztos, hogy azokért szólnak a harangok, akik a harangzúgástól lázban jönnek), mégis érdekes kérdés, hiszen nyomban tisztázhatunk egy nagy tévedést, vagy inkább maszatolást. Sokan ugyanis úgy szeretik beállítani a helyzetet, hogy az egész előválasztás a baloldal műve és ügye, és mellesleg az ég lázban.

 

Előválasztás – ez mi?

Ez egy viszonylag új hagyomány, amely kissé szélesíti a demokratikus választás lehetőségeit. Alapesetben ugyanis egy választó polgárnak annyi a lehetősége, hogy mások (pártközpontok) által felállított jelölt közül válasszon. Az előválasztás arra teremt lehetőséget, hogy keretében a választópolgár a pártközpont által felállított személy közül válassza azt, akire az „igazi” választásnál szívesebben szavazna. Nem egy csodaszer, de mégis tágítja kissé a demokráciát. A koncepció egyik kényes pontja az előválasztási jogosultság, amely bajosan korlátozható, így viszont az előválasztás „meghekkelhető”. Látjuk, hogy minél gyengébbek a demokratikus hagyományok és egyáltalán a társadalom erkölcse, annál több a probléma az előválasztással.

Megbecsülendő eredmény, hogy a magyar közvélemény már kifejezetten pozitívan viszonyul ehhez az intézményhez, és kialakult komoly civil háttér előválasztások tartásához.

 

Miniszterelnöki előválasztás – ez meg mi?

Ez egy kissé abszurd hungarikum. Magyarországon, mint általában a világon a parlamenti választásokon a választópolgárok képviselőket választanak, és azok kezét a miniszterelnök később választásánál semmi nem köti. Az, hogy valaki vezeti a pártlista semmire sem garancia. Annyi jelentősége a listavezetésnek van a kampány során, hogy szokásosan a listavezető képviseli „a listát” (pártot vagy pártkoaliciót) különböző tv-műsorokban.

Jelen esetben is, ha például a pepita párt szerzi a többséget a parlamentben, gond nélkül megválaszthatja a neki megfelelő szemékyt miniszterelnöknek. De nem csak ezért, éppen a történtek miatt látható, hogy a „miniszterelnök-jelölti” előválasztás súlyos hiba volt.

 

Jó ég, ennyi vesztes!

És valóban, ennek a szerencsétlen „miniszterelnök-jelölti” előválasztás szinte csak vesztese lett, mármint az indulók közül. A Momentum különösen a legutolsó európai uniós választások óta úgy festett, mint amely a DK talpát tapossa. Ehhez képes vezetújük utolsó helye döbbenetes bukás. A Jobbik vezetője is hasonlóan súlyos vereséget szenvedett el. Karácsony Gergely nem közvetlenül a választáson bukott elq de a veresége mégis a legmegalázóbb, több szempontból is. Dobrev Klára ugyan megnyerte az első fordulót, de nem szerezte meg, ahogy sokan gondolták, az abszolút többséget, így még kínosabb a viszonylag nagy lemaradása a másodiik fordulóban, vagyis a végső vereség.

És végül, a nyertes, a hódmezővásárhelyi polgármester: vesztesége most nem látható tisztán, de sejthető. Csak reménykedni lehet, hogy ennek igazi kárvalottja nem a társadalom lesz.

 

Közben a cél

Ezt minden résztvevő igyekszik világossá tenni: leváltani a most kormányzó koaliciót, helyre állítani „a demokráciát”. Ám nagyon nem mindegy, mire tesszük a hangsúlyt= a cél első, vagy második részére. Látszatra a kettő elválaszthatatlan: csak a hatalom megszerzésével állítható helyre a demokrácia.

Sajnos, ez nem így van. A kormányváltás lehet keserves vállalkozás, a demokrácia torzulásának függvényében, de ez akkor is egy lényegében rutin művelet. Egy demolrácia helyreállítása viszont rendhagyó, szinte történelmi folyamat. Ehhez pontos diagnózis és pontos program kell. Ezeket viszont jelenleg nem igen látjuk.

 

Közben a nép…

Könnyű a nép nevében beszélni, de balga dolog ez. Olyan, mintha a pincér kiállna a terem közepébe és kiáltaná „mit kér a nép”. Ejhelyett oda kell menni minden asztalhoz és gondosan felírni mindenki kívánságt. Annyit tehetünk, hogy adunk felvilágosítást, esetleg tanácsot, de tiszteletben tartjuk minden vendég döntését.

Sajnos a pártok jobban figyelnek arra, mint gondolnak ők üdvösnek a nép számára, mint a nép szavára. Ez viszont könnyen megbosszulhatja magát.

A nép meg jámbor. Azt sem kérdi, vajon mi történt a két forulat között, hogy ennyire megfordultak a dolgok, már-már fizikai t9rvényeket is felrúgva.

 

Kicsit több lett, maradhat?

Már most nagy biztonsággal ki lehet jelenteni, hogy a mai ellenzék, ha nem nem rombolja a kimunkált egységet, nagy eséllyel megnyerheti a 2022-es parlamenti választásokat. A választási rendszerünk pedig olyan, hogy a győztes könnyen megszerezheti a 2/3-as többséget. Ezért is egyértelműen ezt kell megcélozni. Nem vitás, hogy ez egyben garancia mély és békés jogi-politikai reformra. A politikai-jogi húr túéfeszítése egyszerű többség esetén polgárháború szélére sodorhatja az országot.

 

Jöjjön, aminek jönnie kell

A váratlan Orbán-Torgyán kormány váratlan bukása után a még mindig fiatal Fidesz-vezérnek megadatott, hogy két hosszú-kínos parlamenti ciklusig gondolkozzon és készüljön a revánsra. Amikor a pillanat végre eljött, nem lehetett többé kecmec. Elkezdődött a Fideszállam építése. Nem mesterséges, inkább századvégi, „magyar ember”-kompatibilis intelligenciával. A projekt dübörög.

Ez a projekt mégsem a legjobb, amit kívánhatunk szép hazánknak. Az ellenzék még eklektika szinten sem képes értelmes alternatívát nyújtani. De nem is fontos. AZ Orbán-Semjén kormány olyan MZX konstelláció hívja tetemre, amivel egy kárpátmegyei Trump-Biden variációt figyelhetünk lélegzet visszafojtva. Sajnos magyar Sanders nélkül. Ennél már csak az szomorúbb, hogy egy Sanders Amerikában sem csinál tavaszt.

Igen, apátlan-anyátlan a nép. Régóta.

Praktikusan most abban kell reménykedni, hogy a jelenlegi ellenzéki összefogás mórja megteszi kötelességét, lebontja a Fideszállamot, aztán mehet.

Ez lenne a normális: az összefogás köpenyegéből kibújt régi, és még több új normális párt, egy normálissá tett demokráciában.

A lassan-lassan felnőtté váló nép hatalmának hűséges és intelligens szolgálatában

 

 

* * *

 

Egy csodálatos visszatérés

 

A sors kegyéből egy csodálatos családban születtem. Tartozom is neki legalább egy tisztes regénnyel. Sajnos, azokból akik – az időben immár igen távoli – születésem és felcseperedésem idején éltek, már mindenki elhagyta ezt a világot. Lelkemet nem.

A sors további kegyéből a városi színház lett a szeretett második otthonom. Ki tudja, mikor vitt be oda anyám először, párhónapos csecsemőkoromban, azt viszont biztosan tudom, élénken él bennem, hogy amióta eszemet tudom, a színházban töltöttem minden második-harmadik estémet – egészen addig, amíg tizennégy évesen nem kerültem be a helyi bentlakásos francia líceumba. 10 életre szóló élményekben gazdag és boldog év, valaminő szellemi-művészi akadémiában.

Et érthető módon nem volt a véletlen műve, hanem annak köszönhettem, hogy mind a két szülőm ott volt színész. Éspedig nem akármilyen, hanem népszerű, szeretett és megcsült tagja a társulatnak. Ők maguk is így élték meg, hogy a színház a második otthonuk, ő nekik is gyerekkoruk óta. Mind a kettő kis gyerekszínészként ismerte meg a színpad varázslatos világát és később elhivatottan ott kezdték meg pályafutásukat. Édesapám tagja volt az idén százéves várnai városi (állami) színház első társulatának 1921-ben. Édes anyán 1932-ben lett tagja a társulatnak, az abban az évben felavatott bécsi színvonalú gyöny9rű kőszínház első évadjának társulatában – 19 évesen. Mindketten onnan mentek nyugdíjba a 70-es években. Annyi kihagyással, hogy 1935 és 1944 között progresszív elkötelezettségük miatt folyamatos politikai üldözésnek voltak kitéve és különböző más vidéki színházakban játszottak.

Arra már nagyon homályosan emlékszem, mi volt a színházba szoktatásom első egynéhány éve. Az igazi emlékeim azzal kezdődnek, hogy lassan (vagy talán gyorsan?) átpártoltam a a drámáról az operára. A színház-épületben társbérletben a „történeti” Drámai színház és a jóval késő, az 50 évek elején alapított Várnai opera. Eléggé jól emlékszem annak első bemutatójára: Az eladott menyasszony. (Megdöbbentett, felháborított a cím.) Hamarosan kialakult az időmegosztás a két társulat között. Az opera (akkoriban) kedden és pénteken tartott előadást, ezen kívül szombat délután és vasárnap este (időnként fordítva). Minden estre ez azt jelentette, hogy hetente négy operaelőadás volt (illetve 5 drámai – de igaz, hogy a drámai színháznak volt egy másik, kisebb színházépülete a közelben, amely csak az övé volt). Nos, hamarosan az lett a szokásom, hogy bementem minden operaelőadásra. A drámai előadásoknál általában csak a premiereket néztem meg, illetve ha valami különös ok volt, mint például egy vidéki vendég, akit el kellett kísérnem.

Hogy hogy nézett ki a látogatásom? Többnyire a színészbejáraton mentem be, körbejártam a színpadot, benéztem az ismerősökhöz (ez inkább a drámai előadásoknál volt jellemző), aztán eldöntöttem, honnan nézem az előadás. Három változat volt. A színházterem földszintjén jobbról volt egy színészpáholy hat székkel. Ott szinte mindig volt hely. De szerettem beülni a terem elsősorába, mert onnan jól lehetett figyelni a zenekart és a karmestert. Ezt különösen imádtam. A harmadik lehetőség a színpad melletti, a zenekari árok fölötti „igazgatói” páholy. Az legtöbbször üresen állt, oda a bennfentes vidéki kollégák ültek be (eléggé bosszantott ez).

Ennek a boldog tízéves időszaka csúcsa félidőben, 1956-ban volt, amikor 9 évesen én is színpadra léphettem, Jack London Lopás című darabjában. Nem volt sok szövegem, de szép epizód szerep volt ez. Később még egy másik darabban is szerepeltem, de az kifejezetten statisztaszerep volt. Igaz, hogy ezzel az előadással a színház részt vett egy országos színházi szemlén Szófiában, és én természetesen tartottam a társulattal (sőt, útközben Veliko Tirnovoban is tartottunk egy előadást.)

Aztn 1966-ban függöny, én bevonultam a francia líceumba, és az lett a színház helyett második otthonom. Nem, nem lettem hűtlen a színpadi művészethez. A líceumban átdolgoztam egy bábszínházi darabot, szerveztem osztálytársaimból egy társulatot és rendeztem a Kincses szigetet modern paródiáját (a színháztól kölcsönszerzett kosztümökkel). Óriási siker volt.

 

És egyébként is hébe-hóba eljártam, eljárok színházba, operába Várnában, Budapesten, ahol megfordulok. De a köldökzsinór el lett vágva…

Örökre…

Örökre?

Nagyon úgy néuett ki. Az elmúlt években (írtam egy színdarabot) volt egynéhány kapcsolatfelvételi kísérletem a várnai színházban, beszélgetés a kedves ismeretlen portással is, a forgó beléptető előtt.

Szomorú, hervasztó idegenség, elérhetetlenség, kirekesztettség.

És láss csodát. Idén, a szokásos várnai nyaralás alatt értesülök, hogy szeptember 2-án Amadeus premierjét tartják. Én szeptember 9-én megyek vissza Budapestre. Ma augusztus 17.

A lábaim maguktól visznel el a színház elé, magam sem tudom, mit akarok, mit akarhatok. A színészbejárat előtt kisebb tumultus, főleg fiatalok, ismeretlenek. De kedvesek és vidámok. Szóba állok velük, egykettőre kiderül, hogy éppen szünet van, próbálják az Amadeust. Beszélgetünk a színdarabról Azt nem ismertem, de annál jobban a filmet, amelyet a filmművészet egyik legnagyobb remekművének tartok. A beszéjgetés egyre érdekesebb, bennem pedig hírtelenül felébred a vágy: vissza a színházba! Megkérdezem: bemehetnék a próbára? Ott a rendező, kérdezzem meg tőle. Kedélyes, nagydarab fiatalember. Bemutatkozom. Kérem az engedélyét. Kedvesen, készségesen bólogat. És én azonnal megérzem a harsonák szavát, és lehullanak a falak. Belépek a szentélybe. Minta tegnap lett volna az, ami 60 éve volt. És ettől a naptól, mint boldog gyerekkoromban, újra minden másnap irány a színház. Ahol a portás tisztelettel üdvözöl, nem kérdez semmit.

Hihetetlen, megrendítő.

Kószálok a hetedik mennyországban.

És ez nem minden.

  

* * *

Simeon ten Holt - Canto Ostinato

Kozmikus Föld-védelem – Ideje belevágni

 

2021-ben kezdetét veszi egy majdani Föld-védelmet szolgáló NASA-kísérlet. Erről tudósít röviden az Index:

 

November végén útnak indítja az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA a DART (Double Asteroid Redirection Test) nevű misszióját a SpaceX Falcon–9 rakétáján a kaliforniai Vandenberg űrbázisról – adta hírül az MTI. Az űrszonda 2022 szeptemberében szándékosan össze fog ütközni egy aszteroidával, hogy a szakértők az űrben tesztelhessék azt a bolygóvédelmi rendszert, amely aszteroidabecsapódásoktól hivatott oltalmazni a Földet.

A technológia tesztelésének célpontja a Dimorphos, a földközeli Didymos aszteroida körül keringő kisméretű hold. Ez lesz az első kisbolygó-eltérítő űrküldetés. Az űrszondát november 23-án indítják útnak. Földközeli objektumnak számítanak azok az aszteroidák és üstökösök, amelyeket röppályájuk a Földtől legfeljebb 48 millió kilométernyi távolságra tart. Ezek az objektumok potenciálisan nagy kárt okozhatnak a Földnek, a fenyegetés mértékének meghatározása kiemelt témája a NASA és a világ más űrszervezetei kutatásainak.

A kettős aszteroidarendszert két évtizede fedezték fel, ekkor kapta a Didymos nevet a nagyobbik, 800 méter átmérőjű aszteroida. A név görögül ikert jelent. Körülötte egy kisebb, 160 méter átmérőjű hold kering, amely kezdetben a Didymos B nevet kapta. A Didymos és a Dimorphos 2022 szeptemberében viszonylag közel, 10,9 millió kilométerre lesz a Földtől. A DART űrszonda ekkor szándékosan neki fog ütközni a Dimorphosnak, hogy megváltoztassa az aszteroida mozgását. Az ütközést rögzíti a LICIACube, az olasz űrügynökség szondája. Az eszköz a DART fedélzetén érkezik a helyszínre, majd az ütközés előtt leválik, hogy felvehesse, mi történik.

A csillagászok a földbázisú teleszkópoknak a DART becsapódása előtti és utáni megfigyeléseit össze tudják hasonlítani és megállapítani, mennyit változott a Dimorphos keringési ideje – mondta Tom Statler, a NASA munkatársa, a DART program kutatója. Hozzátette: Ezek kulcsfontosságú mérések, amelyek elárulják számunkra, hogyan reagált az aszteroida az eltérítési erőfeszítéseinkre.

Az ütközés a Dimorphosnak a Didymos körüli keringési sebességét csupán egy százaléknyira fogja megváltoztatni. Ez kevésnek tűnhet, de keringési idejében ez hétperces változást jelent. Ez a változás a földbázisú teleszkópokon is mérhető. Ez lesz az első alkalom, hogy az ember mérhető módon változást okoz a Naprendszer egy égitestjének dinamikájában.

 

A NASA terve kétségtelenül indokolt, időszerű, támogatandó. Nem azért mert megnőtt volna a Föld veszélyeztetettsége, hanem azért mert mi már egyre világosabban látjuk a fennálló fenyegetéseket (és ez óhatatlanul is veszélyérzetet ébreszt mindenkiben, a veszély esélyétől szinte teljesen függetlenül), másrészt technikailag már képessé válunk különböző védelmi megoldások megvalósítására (így viszont a cselekvés már erkölcsi parancs, illetve ü nem mellesleg ü üzleti kihívás is).

Már első megközelítésre is két alapvető kérdés merül fel.

Először is= nincsenek-e túl nagy kockázatai az induló uísérlet? Maga az ütközéses megoldás is erősen aggályos, hiszen teljességgel kiszámíthatatlan az eredmény. Könnyen lehet, hogy az ütközés következtében az egy aszteroida helyett száz kisebb-nagyobb kozmikus „repesszel” állunk majd szemben, amelyek ráadásul minden irányba repülnek majd. Mennyivel intelligensebb megoldásnak tűnik az, ha az aszteroidához „rögzítünk egy rakétát, és azzal módosítjuk pályáját. Vélhetően nem kevés üzemanyag kelhet ehhez, de sejteni lehet, hogy ekkora pályákon a legcsekélyebb pályamódosítás is jelentős eredményeket hozhat. Egy másik óvintézkedésnek az kellene lennie, hogy az effajta kísérleteket a Földtől igen távol kellene végezni. Kétségtelenül így nagyobb türelemre lenne szükség és érzékenyebb teleszkópokra.

A másik alapvető kérdés: nincs-e már itt az ideje, hogy színre lépjen egy UNSA-nak (UN Space Agency), amely a projektek és kísérletek egy bizonyos szinte túl átveszi a főszerepet?

 

* * *