2021. október 20., szerda

Egy csodálatos visszatérés

 

A sors kegyéből egy csodálatos családban születtem. Tartozom is neki legalább egy tisztes regénnyel. Sajnos, azokból akik – az időben immár igen távoli – születésem és felcseperedésem idején éltek, már mindenki elhagyta ezt a világot. Lelkemet nem.

A sors további kegyéből a városi színház lett a szeretett második otthonom. Ki tudja, mikor vitt be oda anyám először, párhónapos csecsemőkoromban, azt viszont biztosan tudom, élénken él bennem, hogy amióta eszemet tudom, a színházban töltöttem minden második-harmadik estémet – egészen addig, amíg tizennégy évesen nem kerültem be a helyi bentlakásos francia líceumba. 10 életre szóló élményekben gazdag és boldog év, valaminő szellemi-művészi akadémiában.




Et érthető módon nem volt a véletlen műve, hanem annak köszönhettem, hogy mind a két szülőm ott volt színész. Éspedig nem akármilyen, hanem népszerű, szeretett és megcsült tagja a társulatnak. Ők maguk is így élték meg, hogy a színház a második otthonuk, ő nekik is gyerekkoruk óta. Mind a kettő kis gyerekszínészként ismerte meg a színpad varázslatos világát és később elhivatottan ott kezdték meg pályafutásukat. Édesapám tagja volt az idén százéves várnai városi (állami) színház első társulatának 1921-ben. Édes anyán 1932-ben lett tagja a társulatnak, az abban az évben felavatott bécsi színvonalú gyöny9rű kőszínház első évadjának társulatában – 19 évesen. Mindketten onnan mentek nyugdíjba a 70-es években. Annyi kihagyással, hogy 1935 és 1944 között progresszív elkötelezettségük miatt folyamatos politikai üldözésnek voltak kitéve és különböző más vidéki színházakban játszottak.

Arra már nagyon homályosan emlékszem, mi volt a színházba szoktatásom első egynéhány éve. Az igazi emlékeim azzal kezdődnek, hogy lassan (vagy talán gyorsan?) átpártoltam a a drámáról az operára. A színház-épületben társbérletben a „történeti” Drámai színház és a jóval késő, az 50 évek elején alapított Várnai opera. Eléggé jól emlékszem annak első bemutatójára: Az eladott menyasszony. (Megdöbbentett, felháborított a cím.) Hamarosan kialakult az időmegosztás a két társulat között. Az opera (akkoriban) kedden és pénteken tartott előadást, ezen kívül szombat délután és vasárnap este (időnként fordítva). Minden estre ez azt jelentette, hogy hetente négy operaelőadás volt (illetve 5 drámai – de igaz, hogy a drámai színháznak volt egy másik, kisebb színházépülete a közelben, amely csak az övé volt). Nos, hamarosan az lett a szokásom, hogy bementem minden operaelőadásra. A drámai előadásoknál általában csak a premiereket néztem meg, illetve ha valami különös ok volt, mint például egy vidéki vendég, akit el kellett kísérnem.

Hogy hogy nézett ki a látogatásom? Többnyire a színészbejáraton mentem be, körbejártam a színpadot, benéztem az ismerősökhöz (ez inkább a drámai előadásoknál volt jellemző), aztán eldöntöttem, honnan nézem az előadás. Három változat volt. A színházterem földszintjén jobbról volt egy színészpáholy hat székkel. Ott szinte mindig volt hely. De szerettem beülni a terem elsősorába, mert onnan jól lehetett figyelni a zenekart és a karmestert. Ezt különösen imádtam. A harmadik lehetőség a színpad melletti, a zenekari árok fölötti „igazgatói” páholy. Az legtöbbször üresen állt, oda a bennfentes vidéki kollégák ültek be (eléggé bosszantott ez).

Ennek a boldog tízéves időszaka csúcsa félidőben, 1956-ban volt, amikor 9 évesen én is színpadra léphettem, Jack London Lopás című darabjában. Nem volt sok szövegem, de szép epizód szerep volt ez. Később még egy másik darabban is szerepeltem, de az kifejezetten statisztaszerep volt. Igaz, hogy ezzel az előadással a színház részt vett egy országos színházi szemlén Szófiában, és én természetesen tartottam a társulattal (sőt, útközben Veliko Tirnovoban is tartottunk egy előadást.)

Aztn 1966-ban függöny, én bevonultam a francia líceumba, és az lett a színház helyett második otthonom. Nem, nem lettem hűtlen a színpadi művészethez. A líceumban átdolgoztam egy bábszínházi darabot, szerveztem osztálytársaimból egy társulatot és rendeztem a Kincses szigetet modern paródiáját (a színháztól kölcsönszerzett kosztümökkel). Óriási siker volt.

 


És egyébként is hébe-hóba eljártam, eljárok színházba, operába Várnában, Budapesten, ahol megfordulok. De a köldökzsinór el lett vágva…

Örökre…

Örökre?

Nagyon úgy néuett ki. Az elmúlt években (írtam egy színdarabot) volt egynéhány kapcsolatfelvételi kísérletem a várnai színházban, beszélgetés a kedves ismeretlen portással is, a forgó beléptető előtt.

Szomorú, hervasztó idegenség, elérhetetlenség, kirekesztettség.

És láss csodát. Idén, a szokásos várnai nyaralás alatt értesülök, hogy szeptember 2-án Amadeus premierjét tartják. Én szeptember 9-én megyek vissza Budapestre. Ma augusztus 17.



A lábaim maguktól visznel el a színház elé, magam sem tudom, mit akarok, mit akarhatok. A színészbejárat előtt kisebb tumultus, főleg fiatalok, ismeretlenek. De kedvesek és vidámok. Szóba állok velük, egykettőre kiderül, hogy éppen szünet van, próbálják az Amadeust. Beszélgetünk a színdarabról Azt nem ismertem, de annál jobban a filmet, amelyet a filmművészet egyik legnagyobb remekművének tartok. A beszéjgetés egyre érdekesebb, bennem pedig hírtelenül felébred a vágy: vissza a színházba! Megkérdezem: bemehetnék a próbára? Ott a rendező, kérdezzem meg tőle. Kedélyes, nagydarab fiatalember. Bemutatkozom. Kérem az engedélyét. Kedvesen, készségesen bólogat. És én azonnal megérzem a harsonák szavát, és lehullanak a falak. Belépek a szentélybe. Minta tegnap lett volna az, ami 60 éve volt. És ettől a naptól, mint boldog gyerekkoromban, újra minden másnap irány a színház. Ahol a portás tisztelettel üdvözöl, nem kérdez semmit.




Hihetetlen, megrendítő.

Kószálok a hetedik mennyországban.

És ez nem minden.

  



* * *



1 megjegyzés:

  1. Érdekes és változatos gyerekkorod és ifjúságod volt egy érdekes és változatos családban - az egyik legérdekesebb bolgár városban, a számomra feledhetetlen tenger partján. Én Debrecenben játszottam el egy epizódszerepet egy amatőr színtársulat legfiatalabb tagjaként. De nem varázsolt el a színház - parasztfiú voltam. És az is maradtam...

    VálaszTörlés