A három elem

 

A kapitalizmus (most ne firtassuk, hogy ez valójában mi, hogyan viszonyul olyanokhoz, mint történelem, társadalom, civilizáció) alapvetően három elemből áll. Ezek különállóak, ám szorosan össze is fonódnak, elválaszthatatlanul.

Ez a három elem az ipar, a kereskedelem és a pénzügy.

Történelmi megjelenésük ebben a sorrendben következett, ami érthető és logikus, de ennek önmagában nincs nagy jelentősége. Ez abból adódik, hogy a modern iparnak, kereskedelemnek és pénzügynek nincs sok közük az ősi formákhoz, a modern formák pedig egészen más sorrendben keletkeztek. Elmondhatjuk, hogy a modern kereskedelem, a kereskedelmi kapitalizmus alapvetően időszámításunk szerinti első évezredben alakult, míg a modern pénzügy, pénzkölcsönzés, pénzügyi kapitalizmus döntően időszámításunk második évezrede alatt. A modern ipar, az ipari kapitalizmus pedig történelmi értelemben egészen új jelenség, amely a gőzgép feltalálásával kezdődik.

Régóta tapasztaljuk, hogy sok bajunk van a kapitalizmussal, de roppant nehéz értelmes, időtálló megállapításokat (ezen belül kritikát és megoldásokat) megfogalmazni erről az „ördögi” háromságról.

Biztosra veszem, hogy ha külön vesszük górcső alatt ezt a három elemet, komoly haladást érhetünk el az egész megértésében, és ezen keresztül a világ jobbá tételében.

 

* * *

 

Sorsformáló apró korrekciókra várva

2016 januárjában nem várt fordulat következett be a lassan már egy éve elindult amerikai elnökválasztási kampányban. Az demokrata oldalon az eddig végig aktívan és lelkesen szereplő, de menthetetlenül esélytelen csodabogár „szocialista” Bernie Sanders a CNN megrendelésére végzett közvélemény-kutatás szerint elképesztő – és teljességgel behozhatatlan – előnyre tett szert a Wall Street favoritjának mondott Hillary Clintonnal szemben. Állásuk jelenleg – az első „hivatalos” előválasztás helyszínén, New Hampshire-ben – 60:33 százalék.

Ez már szinte forradalom… Még nem az, amelyről Sanders ébren álmodik választási beszédeiben, de talán nem is kisebb.

Lehet-e ekkora fintora a történelemnek, hogy miután az Egyesült Államok megérte az (európai) szocializmus, az ős évszázados ellenség bukását, amiért végig keményen, senkit, még magát sem kímélve küzdött, most demokratikus választással elindul a szocializmus útján?

Már miért ne lehetne?

Ma ennek mégsem nagy az esélye, az egésszel kapcsolatos kételyek pedig kemény leckét adnak fel.

Mindenek előtt ne feledjük, hogy ez Amerika. És ez ezer furcsa dolgot is jelent. Kétségtelen, hogy nem alaptalan az állítás, mi szerint Clinton nyílt protezsáltja a Wall Streetnek. Bevallottan onnan kapja hatalmas választási költségvetésének döntő részét, fejbe kólintó összegekben. Ezzel együtt Wall Street nem fog kétségbe esni, bárki is nyerjen.

De nem csak Wall Street van ezzel így. Van még egypár hasonló súlyú tényező (mellezzük a neveket), amelyek hasonlóképpen a nyertesek nyugalmával várhatják a választási eredményeket.

Jelen (felfordult) állás szerint hárman lehetnek a befutók: Clinton, Trump, Sanders (talán ebben a sorrendben). Emberileg, ideológiailag, politikailag és kulturálisan a világ három, egymástól legtávolabbi pontja. De bármelyikből egy 45. amerikai elnök lesz…

Nos, ez a Wall Street és társai némiképpen cinikus, de roppant pragmatikus reménye. Hát nem boldogultak el jól egy fekete elnökkel is? Ki merte volna ezt elképzelni 50, vagy akár 10 éve? Szocialista? Populista? Clinton? Csak jöjjön, mi mindenből aranyat csinálunk (magunknak).

Nos, a nép nem egészen így gondolkodik, nem egészen így érez.

Színes, tarka a nép, tudjuk. Annak része azok is, akik könnyű préda a populisták számára, de része azok is, akik most Sanders 60%-a mögött vannak – mert hisznek abban, amit Sanders mond.

A világ számára nem lehet közömbös, milyen szinergia jön létre egy amerikai elnök és az üzeneteire rezonáló tömegek között.

Ebben a világ számára sorsformáló apró korrekciók tudnak megfoganni.

Vigyázó szemeitek 2016-ban Amerikára vessétek!

* * *

Munka és kapcsolati tőke

Azt nem lehet állítani, hogy komoly vita lenne a jövedelmek adózása körül. A vitához két – vagy több – vitatkozó kell. De jelen esetben Magyarországon az egyik, helyzeténél fogva a fontosabbik fél nem vitatkozik, csak – politikai túlsúlyára támaszkodva – dönt.

A másik fél, vagyis a többiek zümmögő kórusa képtelen igazi vitát generálni, a politikai és szakmai impotencia szomorú állapotában leledzik.

Annyit el kell ismerni a kormányzó többségnek, hogy ha nem is vitatkozik, de legalább az érvelés látszatjára ad. Így lépten-nyomon halljuk: azért kell az – egyre kisebb kulcsú – egykulcsos személyi jövedelemadó, hogy ne terheljük a munkajövedelmeket, hadd szárnyaljon a munkakedv.

De az ég szerelmére, drága emberek, ne hagyjuk megzavarni józan eszünket! Az, aki havi egy, vagy pláne több milliót visz haza fizetség gyanánt, azt nem a munkájáért kapja.

A munka fogalma filozófiai fogalom, de jelen esetben a becsületes „gyakorlati ész” és a becsületes „tiszta ész” egészen hasonlóképpen látják ezt a nemes filozófia fogalmat. És különbséget tesznek munka és a köréje szövődő egyéb társadalmi körülmények, szerepek, összefüggések stb. között. Ezt úgy is ki lehetne fejezni, hogy a munkának van egy „ergonómiai mértéke”. Ez nem azonos a munkaidővel, ami egy másik végletes torzítás lenne, de még kevésbé a munkáért kapott fizetség. Pontosabban: egy bizonyos körben és egy bizonyos szint alatt, feltételezhető egy érdemi összefüggés a munka valóságos mértéke és bére között.

Ami a téma szempontjából egy lényeges pont: ennek a reálisan mérhető és reális díjazott munkának, illetve munkabérnek van egy „természetes” plafonja, valahol a bányász és a sebészorvos fizetésének átlaga körül. És ami nagy határozottsággal ki lehet jelenteni: ami e fölött van, az semmiképpen nem a munka fizetsége, hanem más tényezőkért járó „prémium”.

Ezek közül talán a leggyakoribb és legjelentősebb a kapcsolati tőke. Ez azt jelenti, hogy a vele rendelkező ember a kapcsolati tőkéjét virtuális „tagi kölcsön”-ként beteszi a cégébe, és utána kamatot kap érte.

Másik, társadalmilag jobban akceptálható körülmény a szaktudás vagy ad abszurdum a tehetség, szépség stb.

Az, hogy a társadalom ezeket hogyan értékeli és adózza egy másik kérdés. Amit a társadalmi erkölcs és igazságosság jegyében határozottan tisztázni kell, az az, hogy erkölcstelenség a munka kíméletes adóztatásával magyarázni a gazdagak további meggazdagodásának állami megkönnyítését.

* * *

Két könyv

Két könyv került forgalomba a napokban a Kossuth kiadó gondos gondozásában. Az egyik egy vaskos kötet: Thomas Piketty 700 oldalas, grafikonokkal és statisztikákkal sűrűn illusztrált monstre könyve, A tőke a 21. században címmel. Ez a mű tavaly végigsöpört az egész világon, egy időben a legkeresettebb könyv volt az Amazonon, szerzőjéből pedig olyan szupersztár lett, mint amilyen közgazdászokból nagyon ritkán lesz csak. A csekély 8500 forintba kerülő alkotást a kiadó egy külön konferencián mutatta be, amelyre a belépő 14 000 forintot kóstált. Illusztris vendégsereg is sorakozott: Bokros Lajos, Surányi György, Ferge Zuzsa, Szelényi Iván, Andor László, Csaba László… A kapitalizmus megannyi lánglelkű kritikusai és még lángolóbb apologétái… (Ezeket sértette meg annak idején a bajba jutott Gyurcsány azzal, hogy egy épkézláb ötletük sem volt a haza megmentésére…)

A másik könyv a zsebméretű Változó Világ decemberi újdonságának e-könyv változata, 400 forintos áron: A civilizáció…

Senkitől nem kérhetem, hogy olvassa el a két munkát, hogy összehasonlíthassa. Szerintem bőven elég, ha elolvasod A civilizációt. Sőt, fontos is lenne. Mert rád gondoltam, amikor írtam. Rád, és a gyermekeidre…

De ha mégis szeretnél többet megtudni a nagy bestsellerről, merem ajánlani az Index cikkét. Tartalmas és szórakoztató!

* * *