Azt
nem lehet állítani, hogy komoly vita lenne a jövedelmek adózása körül. A
vitához két – vagy több – vitatkozó kell. De jelen esetben Magyarországon az
egyik, helyzeténél fogva a fontosabbik fél nem vitatkozik, csak – politikai
túlsúlyára támaszkodva – dönt.
A másik fél, vagyis a többiek zümmögő kórusa képtelen igazi vitát
generálni, a politikai és szakmai impotencia szomorú állapotában leledzik.
Annyit el kell ismerni a kormányzó többségnek, hogy ha nem is vitatkozik,
de legalább az érvelés látszatjára ad. Így lépten-nyomon halljuk: azért kell az
– egyre kisebb kulcsú – egykulcsos személyi jövedelemadó, hogy ne terheljük a
munkajövedelmeket, hadd szárnyaljon a munkakedv.
De az ég szerelmére, drága emberek, ne hagyjuk megzavarni józan eszünket!
Az, aki havi egy, vagy pláne több milliót visz haza fizetség gyanánt, azt nem a
munkájáért kapja.
A munka fogalma filozófiai fogalom, de jelen esetben a becsületes „gyakorlati
ész” és a becsületes „tiszta ész” egészen hasonlóképpen látják ezt a nemes filozófia
fogalmat. És különbséget tesznek munka és a köréje szövődő egyéb társadalmi
körülmények, szerepek, összefüggések stb. között. Ezt úgy is ki lehetne
fejezni, hogy a munkának van egy „ergonómiai mértéke”. Ez nem azonos a
munkaidővel, ami egy másik végletes torzítás lenne, de még kevésbé a munkáért
kapott fizetség. Pontosabban: egy bizonyos körben és egy bizonyos szint alatt,
feltételezhető egy érdemi összefüggés a munka valóságos mértéke és bére között.
Ami a téma szempontjából egy lényeges pont: ennek a reálisan mérhető és
reális díjazott munkának, illetve munkabérnek van egy „természetes” plafonja,
valahol a bányász és a sebészorvos fizetésének átlaga körül. És ami nagy
határozottsággal ki lehet jelenteni: ami e fölött van, az semmiképpen nem a
munka fizetsége, hanem más tényezőkért járó „prémium”.
Ezek közül talán a leggyakoribb és legjelentősebb a kapcsolati tőke. Ez azt
jelenti, hogy a vele rendelkező ember a kapcsolati tőkéjét virtuális „tagi
kölcsön”-ként beteszi a cégébe, és utána kamatot kap érte.
Másik, társadalmilag jobban akceptálható körülmény a szaktudás vagy ad
abszurdum a tehetség, szépség stb.
Az, hogy a társadalom ezeket hogyan értékeli és adózza egy másik kérdés.
Amit a társadalmi erkölcs és igazságosság jegyében határozottan tisztázni kell,
az az, hogy erkölcstelenség a munka kíméletes adóztatásával magyarázni a gazdagak
további meggazdagodásának állami megkönnyítését.
*
* *
