Perla nem bírt betelni a létezés örömével,
de ezt nem tudta, csak érezte… És fáradhatatlanul futott, és futott, és futott…
Sokáig nem figyelt a
Napra, mert az a háta mögött kúszott fel az égre, de amikor már jó magasan
volt, megérezte annak melegét. Ez is csodálatos érzés volt… De később a Nap már
lefelé kezdett csúszni az égbolt szemközti oldalán, így már szembe sütött.
Perlának ez is gyönyörűség volt. Nem volt külön szeme, mint a halaknak, vagy az
embernek, hanem minden porcikája látott. De ez a látás is más a hullámoknál. A
halak, meg az ember és a hasonló lények egy kis lyukon foglyul ejtik a fényt,
de a foglyul ejtett fény vergődik, hányja-veti magát, kiszabadulna. És ha az
ember mohó és esztelen és nagy fénybe néz, meg is vakul zsákmányától. A hullám
pedig nem ejti foglyul a fényt, kedvesen-kedélyesen eljátszik vele, színes
maskarát próbál rajta, egy kicsit labdázik vele, és hamar elereszti, friss
csillagossal telepakolva, búcsút intve habzó taréjával…
„De ezek szerint a Nap
is fut velünk!” – értékelte a helyzetet Perla, és ez olyan érzéssel töltötte
el, amikor felfedezünk egy új barátot.
– Érdekes, hogyan
csinálja a Nap, hogy rajta egyáltalán nem látszik, hogy fut? – kérdezte Perla.
– A Nap nem tesz mást,
mint dolgát, és senki nem akar megtéveszteni. Az, hogy a dolgokból te mit
látsz, rajtad múlik. Aki csak lát, nem sokat ért meg a dolgokból. Emlékezni
kell. És ha jó sorba rakod emlékeidet, a dolgok megjelennek előtted úgy, ahogy
meg lehet érteni őket… – mondta a kővér hullám, amely most egyáltalán nem volt
olyan kővér, hanem két oldalra elnyúlt, szépen és egyenesen, szinte végtelennek
tűnt…
– Jó tudni… – válaszolt
halkan Perla, majdhogynem magának. Mintha elmerült volna valamilyen belső
nyugtalanság figyelésébe. Ha egy kicsit több esze lett volna, rájött volna,
hogy azt kellene megkérdezni bölcs anyától: és hogyan kell emlékezni? De ma még
ennyi esze volt, és a Nap is egyre alacsonyabbról szórta fényét. Meg kellett
örülni a gyönyörűségtől. Ezek, bizony, új színek is. Eddig a Nap fehéret és
sárgát szórt, most Perla először látott rózsaszínt, kéket, sötétkéket, lilát,
barnát, vöröset…
„Nem csak a hullámok a
tengerben, de a színek a fényben is megszámlálhatatlanok! ...” – gondolta vagy
nem gondolta Perla, de határozottan így érezte. És még. „Csodás ez a világ!
Szeretem!”
– Te jó ég! Mi van az
éggel – kiáltott ijedten Perla. – Hát az kezd eltűnni! Most mi lesz velünk?
Megszűnik az ég… és talán vele együtt az egész világ? Ennyi volt az egész?
Nevettek körülötte a
hullámok. „Milyen aranyos a butuska!”, „Csacsi kis újszülött!” meg ilyenek hallatszattak,
többen tapsoltak jókedvükben…
– Leszáll az éj, kicsim…
Ahogy a Nap lenyugszik, kezdődik a sötét napszaka, vagyis az éjszaka. Ez is
annyi ideig tart, mint a napfényes nap…. Vagy majdnem… Néha hosszabb, néha
rövidebb…
– De én félek… – suttogott
Perla, bár nem tudta, mit jelent ez, és főleg miért van… De a hullámok már csak
ilyenek: sok érzéssel vannak tele, de még azok is állandóan hullámzanak. Még
szerencse, hogy mi emberek okosabbak vagyunk…
– Ne félj, kicsim, hanem
nézd meg jobban az eget!
– Mit nézzek rajta, ha
nem is látom! Csak ott, ahol eltűnt a Nap, látszik még az ég egy darabkája.
Milyen gyönyörű, de percről percre haloványabb… Érzem, hogy hamarosan teljesen
elnyeli a nagy sötétség… Fejünk fölött viszont…
És itt elakadt Perla
vékony hangja, mert éppen a feje fölött a nagy „nincs mit látni” sötétségben
észrevett egy piciny fénylő pontot…
– Fejünk fölött viszont az
egy anyacsillag helyett megjelenik az ezer csillag… a távoli rokonok..
– A Nap az
anyacsillagunk? Nekem is meg neked is az anyukája? Akkor nem te vagy az
anyukám? – Perla már szédült az érzésektől… Közben meg észrevett még egy fénylő
pontot… És még egyet…
A Nap fénye teljesen
kialudt… Az egész égbolt ragyogó fekete lett…
– Te jó ég! Nem tudom
mennyi az az ezer, de ezek megszámlálhatatlanok… Ezek is…
Perla nem bírta levenni
a szemét a csillagos égboltról… Csak futott, és futott, és futott, és lassan megcsapta
a végtelenség érzése. Ma volt nap, utána lett éjszaka. De reggel a Nap újra
felkel, és elindul útjára. És a végén újra lesz éjszaka. És utána újra lesz
nap, és újra lesz éjszaka, és soha, de soha, de soha nem lesz vége ennek a
gyönyörű, csodálatos világnak…
* * *
