Az emberek nem törődnek ezzel. Észre sem
veszik. Ki tudja, azért nem veszik észre, mert nem törődnek vele, vagy éppen
fordítva: azért nem törődnek vele, mert nem veszik észre. Az viszont biztos:
amit nem veszünk észre, az nincs is, nem is létezik. És ki törődne azzal, ami
nem létezik.
Most nem a közeledő
autóról beszélek, amely akkor is létezik, ha nem vesszük észre – időben, sem a
hívő emberekről... Arról beszélek, amit nap mint nap látunk, észrevesszük, mondanám:
isszuk szemünkkel, de egy fontos, ha tetszik lényeges sajátossága mégsem jut el
tudatunkig. Olyan ez, mint ha naponta találkoznánk valakivel éveken keresztül,
de nem tűnik fel, hogy, mondjuk, három karja van…
Elnézést, elkalandozom,
de ahogy említettem a három kart, eszembe jutott egy egészen friss élmény.
Tegnap indultam a városba. Átmentem a mellettünk lévő kis parkon át. Messziről
vettem észre egy kis csoportot. 3-4 nő ült egy padon, az egyik viszont, a
csoport szélén, már szinte kilógva arra az ösvényre, amelyen közeledtem
hozzájuk, kerekesszékben. Jó messziről éreztem, hogy valami igen furcsa van
ebben a nőben, ráadásul ő volt a legharsányabb, combjára jól felhúzott
szoknyával. Borzalom! Ennek a nőnek három lába volt – ordított a látásom. Nem
bírtam sarkon fordulni, nem bírtam becsukni vagy elfordítani a szememet… És
akkor hírtelenül tisztán felfogtam az igazságot: a nő kihúzta a térde alatt
levágott lábát a hihetetlenül élethű műlábából, és pihentette-napoztatta a csonk
végtagját rajta. A műláb kehelyszerű felső vége teljesen eltűnt a combja alatt,
szegény – amúgy jó kedélyű nő valóban úgy festett, mintha három lába lenne,
igaz, úgy, hogy az egyik csonka…
De mi az, amit a
hullámoknál jellemző, különleges, de mi igazából nem fogjuk fel ennek
különlegességét? Figyeljük csak meg: egy hullám soha nem előzi meg az előtte
futót, és soha nem marad le, nem kerül az utána jövő mögé. Amilyen sorrendben
keletkeztek, ilyen sorrendben futnak, amíg futnak…
Rend? Fegyelem? Igazság?
Egyenlőség? Tisztelet? Szolidaritás? Titok? Talán ez is, az is. A lényeg az,
hogy így van, és ennek tudatára Perla hamarább ébredt, hogy közületek sokan. Ó,
ez távolról sem azt jelenti, hogy Perla okosabb! Perla egy egyszerű, átlagos
hullám, ti meg, mind, nagyszerű elmék vagytok. Csakhogy nem futtok
hónapokig-évekig a tengerben. Perlának ez volt a sorsa, így nem is kell
csodálkozni, hogy némi – valójában nem kevés – idő után ez feltűnt neki: az a kecses
hullám előtte, amelyet anyukájának érzett, mindig közvetlenül előtte fut, nem
távolodik el, nem előz meg senkit, de nem is marad le. És ugyanígy a mögötte
futó mély-bársonyos hangú hullám, amelyet apukájának érzett: ő is
szorosan-hűségesen követte, de nem előzött, nem maradt le soha…
„Jó,” - kérdezitek, -
„de akkor egy hullám soha nem tud beszélgetni más hullámokkal, csak az előtte
és a mögötte lévővel? Ez fölöttébb unalmassá válhat egy idő után…” Dehogy nem,
dehogy nem! Hát ti sosem jártatok folyóparton vagy a hegyekben libasorban? És
akkor nem folyik úgy a beszélgetés, hogy bárki részt vesz abban? Nem válaszol
szavaidra valaki, aki előtted a negyedik, vagy utánad az ötödik?
Az az igazság. – bár ezt
a tankönyvekben ne keressétek, ezt én személyesen Perlától tudtam meg nem régen
– hogy a hullámok kiválóan hallják, és értik egymást, a delfineknél is jobban
kommunikálnak. Ennek köszönhetően komoly barátságok szövődnek, parázs viták
alakulnak, jönnek-mennek a hírek, terjednek a legendák és a bölcsességek, és
egyáltalán az egész Föld tudása őrződik ebben a csodálatos hullámrengetegben…
Így például Perla nagyon
jó barátságba került egy százhuszonöttel előtte járó mindig csapzott
nagytaréjos hullámmal, amelyet háta mögött Dr. Turbulensnek hívtak, de aki
természetesen mindent hallott, és soha senkire nem haragudott. Ez a Dr.
Turbulens sok érdekességet mondott el Perlának a számok világáról, és ő volt
segítségére, amikor már roppant kíváncsi lett arra, hogy mégis, meddig tart egy
hullám futása?
- Azt senki nem
tudhatja, kedves Perla. – üzente halk, megnyugtató hangján Dr. Turbulens. –
Minden attól függ, honnan jössz, és hova tartasz. Ha van szerencséd, minden
igen gyorsan lezajlik. De ha ennél is nagyobb szerencséd van, a végtelenségig
futhatsz… Feltéve, hogy megszülettél… Ehhez roppant előnyös az, hogy a Föld egy
golyó, körbe futhatod annyiszor, ahányszor akarod…
- Én egy átlagos hullám
vagyok, gondolom átlagos szerencsével. Akkor meddig futhatok? – kérdezte Perla,
anélkül, hogy megértette volna a kérdés igazi súlyát, de még így is, valami
nagy szomorúság nyomta el a szívét…
- Ha akarod, rólad
elhiszem, hogy te egy átlagos hullám vagy. Csakhogy a Földről ugyanezt nem
tudom elhinni… – magyarázott Dr. Turbulens, és még mindenféle ködös dolgokat
elmondott egyenes vonalakról és partvonalakról és egyebekről. – Azért néhány
fix szám érdekes és tanulságos lehet. Például jó tudni, hogy mi, tengerhullámok
óránként körülbelül 1200 métert teszünk meg.
- Te jó ég! Ez rengeteg!
– kiáltott fel Perla!
- Igen, ez rengeteg, de
ez azért van, mert az egy óra is rengeteg idő.
- Igen? – csodálkozott
Perla.
- Igen! Hidd el! –
mondta magabiztosan Dr. Turbulens.
- Mégis, mennyi egy óra?
- Annyi, amennyi alatt
megteszünk 1200 métert. – igyekezett érthetően beszélni Dr. Turbulens, hogy
olyan átlagos hullám is értse, mint Perla.
- Értem. – sóhajtott
mélyet a kis hullám. – És aztán?
- Igen, köhécselt tudósan
Dr. Turbulens. – Ha így van, és ez így van, könnyű néhány további művelettel
kiszámítani, hogy a Föld körbefutásához körülbelül 4-5 év kell.
- 4-5 óra?
- Mondom: 4-5 év. Az év
az más, az jóval több. Egy nap 24 órából áll. Egy hónap 30 napból, egy év 12 hónapból.
Erre Perla azt kezdte
érezni, hogy forog körülötte a világ. És igaza volt…
- 4-5 év? Ez mennyi?
Talán 45? Hát ez egy egész emberi élet… – morfondírozott Perla mögött apukája.
- A 4-5 év több a 4-nél,
de kevesebb az 5-nél – magyarázta türelmesen Dr. Turbulens.
- Az ember egy gyenge
lény, képtelen napi 24 órát futni… Szerintem neki a 45 év sem lenne elég, hogy
körbefussa a Földet – nevetett messze a hátuk mögött egy kissé dühösen habzó hullám…
- Óránként 1200 méter,
aztán így 4-5 évig… Jó tudni… – mondta szinte csak magának Perla, egy kicsit
még szédülve, egy kicsit már álmosan… Egy
kicsit szomorkásan…
És futott, és futott,
éberen aludt, csillogó szemei a csillagokban gyönyörködtek, lelki szemei előtt pedig
a csillagok úgy kergetőztek, mint az apró halacskák a vízben.
„Körbe futni a Földet!
Annyiszor, ahányszor akarom! De szép!”
* * *
