És hamar az éjszaka is véget ért… Mintha
visszafelé játszódna minden, csak fordított irányban… Este ott tűnt el a Nap,
és ott adta meg magát a világosság, a sötétségnek, most éppen átellenben kezdte
meg a fény az égbolt visszafoglalását. Először a fény jelent meg, és csak
amikor jó tágas birtoka lett, akkor dúgta ki a fejét a Nap…
„Micsoda hatalmas és
milyen vöröses a Nap, mintha tegnap nem ilyen lett volna…” – furdalta a kétség
Perlát. Közben eszébe jutott anyukájának intelme, és erőlködött pontosan visszaemlékezni…
Eltartott ez egy jó darabig, annyi emléke volt már… És mire már biztosan tudta,
hogy tegnap másmilyen volt a nap: kicsi és izzóan sárgásfehér, azt látta, hogy
a Nap most is ilyen… Ettől teljesen megzavarodott… „Jól emlékszem, hogy rosszul
emlékeztem? Vagy… jól emlékszem, hogy egyáltalán nem emlékeztem… Nem, ezt ne
siessük el!… Most már határozottan emlékszem, hogy a Nap, amikor megjelent nem
úgy nézett ki, mint tegnap, amire jól emlékeztem, és ahogy most is látjuk…
Mindennek az az oka, hogy a Nap nem mindig úgy néz ki, ahogy szokott kinézni…
Jó lenne tudni, miért csinálja ezt? Csak miattam? mert én egy olyan kicsi és
naív hullám vagyok?... Vagy lehet, hogy éppenhogy játszik velem, fel akar vidítani?...
Valahogy jeleznem kellene neki, hogy én is szívesen játszanék vele… Példűul
jöhetne ide, és ülhetne a hátamra! Olyan szívesen vinném a hátamon…”
Így ábrándozott Perla,
de a tengerben ki tud sokáig zavartalanul ábrándozni? Micsoda élet zajlik ott!
A halak valóban barátságosak voltak, különösen az a rengeteg apró halacska. „Halakból
határozottan több van, mint csillag…” Biztosan az vezette erre a téves
megállapításra a kis hullámot, mert a halacskák szüntelenül cikáztak alatta,
jöttek, mentek, eltűntek, jöttek újabbak, és még újabbak, még furcsábbak, még
szebbek…Tehát sokan vannak, de a következő pillanatban megont sokan, de mások
vannak… A csillagok is sokan vannak, de csak ezek, meg sem moccannak… És ha
valamiből sokszor sok van, az csak több lehet, mint amiből egyszer van sok.
Gondolta Perla… Vagyis dehogy gondolta volna. Érezte!..
Azután egykettőre
találkozott Perla nagyobb, és még nagyobb halakkal. Hát ezekből is ezerféle
volt. Semmi kétség, a delfinek a legkedvesebbek! És milyen szépek… Perla
egészen furcsa bizsergetést érzett, amikor egyszer egy ilyen fiatal delfin
egészen szorosan simult hozzá, és szemlátomást ezt szándékosan megismételte
többször is. Valami teljesen remegni kezdett benne, és egyre nagyobb habok
csaptak ki taréjából…
Egyszer viszont egy
hatalmas delfin bukkant fel a mélyből, magasra ugrott, szinte megperdült a
levegőben, és hatalmas erővel csapódott a kis hullámba. Megsajdult benne
valami, de az igazi rémület akkor tört rá, amikor látta, hogy a delfin farka
szinte ketté vágta a Perla hosszú vékonyka testét. A vágás helyén igazi örvény
keletkezett, ezer buborék forgott, aprócska új hullámok tucatja téblábolt,
Perla elszakított része pedig hol alámerült, hol felbukkant, és egészen másfelé
kezdett sodródni, percek alatt elveszett szem elől. Perla hangtalanul sírt, és
futott, futott… „Messze innen, gyorsan, messze…” lüktetett benne egy ismeretlen
riadalom…
- Ne félj, kis Perla –
szólt hátulról egy lágy mély hang. – Látom, hogy megrendített ez a csapás… Ne félj, kis Perla… A csapások azért vannak,
mert minden mozog. Ha semmi nem mozogna, mint a csillagos égbolton, nem
lennének csapások, de mi sem lennénk. Mi, a hullámok vagyunk az igazi mozgás.
Voltaképpen mi csak mozgás vagyunk, és semmi más…
- Ki vagy te, talán az
apukám? – tekingetett hátra Perla. – De nekem fáj, hogy elveszítettem majdnem a
felemet… Azt hiszem, soha többé nem látom..
- Igen, állandóan
elveszítünk valamit magunkból… Minden veszteség egy vérző seb. A vérzést el
kell zárni a sebet be kell gyógyítani,
másképpen mindenünk kifolyik, mint a kilukasztott lufiból a levegő.
- Jó tudni… - szipogott
Perla. Egy cinikus ember azt is gondolhatta, hogy Perla most gúnyolódik. Nem,
Perla nem gúnyolódott. Jámbor kisgyerek volt, távol állt tőle ez a csúfság.
Csak még nem tudhatta pontosan, hogy kell elzárni a vérzést, és hogyan kell sebet
gyógyítani.
A lágy, mélyhangú hullám
mintha ismerte volna Perla gondolatait, okította:
- Ha bármi történik,
vegyél mély levegőt, szorítsd fogaidat, és döntsd el, hogy megcsinálod, mert
van erőd. Gondolj arra, hogy te hullám vagy! Van egy régi legenda, talán igaz
is, hogy minden hullám úgy születik, mint egy kör, amely egyre tágul. Ennek a
körnek nincs kezdete és nincs vége, ezért végtelen. És ez a kör ketté osztja a
világot. Ami a körön belül van, az a múlt, ott már voltál. Ami a körön kívül
van, az a jövő, oda törsz. Te maga pedig a jelen vagy. Bárhogy szétszaggatnak,
jusson eszedbe, hogy te az a kör vagy, amely voltál, és amely vagy, és amely
leszel. Te minden vagy, csak emlékezz erre!
- Emlékezni? Igen,
emlékszem erre. Anyukám is erre tanított… De most már azt is tudom, mi a
legfontosabb, amire emlékeznem kell…
* * *
