Az emberek azt hiszik magukról, hogy
nagyon okosak. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy mi ennek oka és mi
az okozata. Az egyik véleménytábor szerint, az emberek azért kapálják a földet,
építenek házat, faragják a botokat és a köveket, és ezer hasonló dolgot csinálnak,
mert nagyon okosak. A másik véleménytábor szerint pedig azért nagyon okosak,
mert ezeket csinálják.
Közben nem is veszik
észre, hogy attól, hogy kapálnak, meg házat építenek és így tovább, nem marad
idejük gondolkozni. És aki nem gondolkozik, hamarosan oktalan lesz, vagyis nem
lesz okos. Ez ahhoz hasonló, hogy ha valaki nem eszik, hamarosan sovány lesz…
Igaz, akadnak, akik
kapálás közben vagy házépítés közben is gondolkoznak. Na, ezek azok, akik sokat
tévednek. A munkában is, a gondolkodásban is. Az ilyeneket a gazdájuk elcsapja,
vagy fejükre esik a ház… Szóval, ezeket egyre ritkában lehet látni… Azután
olyanok is vannak, akik úgy rendezik el a dolgokat, hogy nekik ne kelljen
kapálni meg házat építeni, de ez akkora öröm, hogy ezért nem bírnak gondolkozni…
Ha véletlenül el is kezdenek gondolkozni, rájuk tör a szorongás, hogy a
dolgozók elkapják őket, és munkatáborba küldik átnevelésre. Ilyenkor a
gondolataik csak akörül bírnak forogni, hogy ezt a tragédiát hogyan lehet
elkerülni…
Nem, nem, az ember
helyzete nem irigylésre méltó, és sehogy sem kedvez a gondolkodásra.
De mit tehet egy szabad
és vidám hullám, amelynek nem fáradtság a futás? Érez is, gondolkodik is. Ezért
néha nevetésbe tör ki, néha elcsendesedik, néha ráncolja a homlokát, néha
megkönnyezik… És fut, és fut…
Azt hiszitek, hogy egy
kis átlagos hullám nem képes nagy érzésekre és nagy gondolatokra? Ajjaj,
szegény embertestvéreim, ebből is látszik, milyen komoly, azt mondanám:
strukturális gondok vannak nálunk a gondolkodással.
Egy kis hullám kiválóan
tisztában van a strukturalizmus és az egzisztencializmus főbb tételeivel.
Mindazonáltal sok nyugtalanító kérdésére még nem ismeri a választ. Mi több,
kezdetben a kérdést sem ismeri… Csak éppen sejt valamit… Sejti, hogy valamilyen
kérdést kellene megfogalmaznia.
Megfogni a kérdés, ez a
gondolkodás magasiskolája…
Perlának volt ideje,
volt jó kedve, ezért eljutott a gondolkodás magasiskolájába. Ezzel együtt a kérdés
lassan született. Ez egy ilyen kérdés…
„Ha szerencse is kell
ahhoz, hogy örökké körbe fussam a Földet, mi tudna történni, ha egy napon a
szerencse éppen nincs mellettem?” Hát ez volt az a kérdés, amely lassan
megfogant Perla fejében. Lehet ezen csodálkozni?
És ha egyszer kipattant,
a kérdés választ követelt. Perla érezte, hogy itt a kérdés és a válasz mögött
valami rettenetes igazság – vagy igazságtalanság – lehet…
Jól sejtette a bátor kis
Perla. Néha az igazság a legnagyobb igazságtalanság. Ezért sokszor nehéz
eldönteni, melyiknek a felfedéséhez kell nagyobb bátorság…
Végül Perla csak
anyukájától merte halkan megkérdezni…
- Nézd, kedvesem… –
kezdte lassan, a szavakat keresve anyukája. – Mi már egy éve gondtalanul futunk…
Néha vihar támad, felcsapunk, összecsapunk, aláhullunk. az ember az hinné, ég
és tengerfenék összeborul, de egykettőre tovább futunk… Nem, semmi nem árt meg
nekünk… De van valami, ami egészen más.. Te még nem láttál ilyet…
- Én már
tengeralattjárót is láttam… meg repülőt is – mintegy bátorságot akart adni
magának Perla, sejtette, hogy nem ezek lesznek az a valami „egészen más”…
- Perla, tudnod kell,
hogy a Földön sokfelé létezik valami, amit szárazföldnek hívnak… Ami nem tenger…
- Nem tenger? Hát az a
levegő – nevetett fel megkönnyebbülve Perla.
- Nem, Perla… - anyuka
hangja egyre furcsább, majdnem bocsánatkérő lett. – Hallottál már a régi görög
filozófusokról…
- Persze, ismerem,
Poszejdon bácsi annyit mesélt róluk…
- Ők jöttek rá elsőként,
hogy a világ négy elemből lett: a víz, a levegő, a tűz és a föld. A vizet és a levegőt
ismered, azokat mi választjuk el egymástól. Tűzet szerencsére csak jó messziről
látunk. Ugyanis a csillagok vannak tűzből.
- Akkor a tűz nagyon
szép dolog. És jó hideg…
- Szép, ha messziről
nézzük, de nem mindig hideg… Például a Nap is tűz, és az nagyon meleg tud lenni…
- De hol van a szárazföld?
– türelmetlenkedett Perla.
- Ott, ahol kinőtt a
tenger mélyéből, mint egy hullám. De nem olyan, mint mi. Nem mozog, egy helyben
áll, és nagyon kemény.
- Hm… Megüthetjük
magunkat? Én úgy szeretem, amikor belém vágódik egy delfin… Ez nekem egyáltalán
nem fáj… Csak nevetek rajta, és hívom vissza…
- Sajnos, Perla, a
szárazföldet nem bírjuk átugrani. Mert csak az eleje olyan, mint egy hullám…
Ezt nevezik partnak… Utána viszont megint csak szárazföld van, sőt az még
szárazabb… és sokáig csak kemény szárazföld, tengernyi szárazföld… Sok sirály
mesélt már nekünk a szárazföldről…
- Szeretném látni… El
nem tudom képzelni, milyen lehet az, ami nem tender és nem levegő, és nem tűz…
- Bizonyára egyszer
látni fogjuk… De ne siess látni… Mert ott, a partra vetődve ér véget utunk…
Azon minden hullán összetöri magát és… meghall…
Perla egy percre
megdermedt, aztán súlyosan előre csapott, ezer szikrázó vízcsepp repült minden
irányba… Sokáig szótlanul futott.. Hosszú percek múlva megszólalt.
- Mondd, ugye, mindezt
most találtad ki?
* * *
