2018. április 30., hétfő
Az évszakok
Már
jó régen arra jutottam, hogy a mi – igen szerencsés – szélességünkön nem négy,
hanem hat évszakot lenne indokolt számon tartani. Ezek, az általam logikusnak
érzett sorrendben: a tél, a kora és a késő tavasz, a nyár, a kora és a késő ősz.
Hónapokban megjelölve:
Tél: január, február.
Kora tavasz: március, április.
Késő tavasz: május, június.
Nyár: július, augusztus.
Kora ősz: szeptember, október.
Késő ősz: november, december.
Hát nem tökéletes?
Nem régen viszont azon gondolkoztam, hogy ez a felosztás valóban csak a mi
szélességünkön tapasztalható, de itt valóban látványosan. És mi a helyzet
másutt? Némi gondolkodás után úgy arra jutottam, hogy a különböző szélességi
övekben különböző az évszakok száma, éspedig a következő „törvényszerűség”
szerint: az egyenlítő közelében egy egyetlen örök nyár uralkodik. utána
következik olyan öv, ahol már indokolt két évszakot megkülönböztetni. A
harmadik, középső övben már négy évszakot látunk. Ezután jön a „miénk”, az
igazi pazar mérsékelt öv a hat évszakkal. Az ötödik (prepoláris) övben megint
csak négy évszakot érdemes megkülönböztetni. És az utolsó, hatodik övben, a
sarkak körzetében megint csak két évszak van, a poláris tél és a poláris nyár.
Hát legyünk büszkék és boldogok hat évszakunkkal.
Nem csak a biodiverzitás jó dolog, hanem a klimatikus diverzitás is.
A változatosság, a forma- és tartalomgazdagság gyönyörködtet.
Az élet szép, és élni jó.
És folytathatnám! Mert mi tagadás, ma átlépünk a kora tavaszból a késő
tavaszba. Hát nem megrészegítő?
*
* *
2018. április 19., csütörtök
2018. április 17., kedd
Meghalni egy kicsit
Ma
meg kellett keresnem egy nem rég elhunyt barátom fiát, akit előzőleg nem ismertem.
Ilyenkor természetes, elkerülhetetlen, hogy bemutatkozom, aminek a lényegi
eleme: „Édesapád barátja voltam…”
Váratlanul a mondat mellbe vágott: miért beszélek én múlt időben? A
barátság nem ér véget azzal, hogy az egyik már eltávozott. Magamról beszélek
múlt időben? Mint aki meghalt?
Hogy, hogy nem, eszembe jutott a távirat, amelyet a Mester és Margaritában
Behemót küld az éppen a villamostól lefejezett Berlioz kijevi bácsijának:
VILLAMOS ELGÁZOLT PATRIARSIJÉN TEMETÉSEM PÉNTEKEN HÁROMKOR GYERE
OKVETLENÜL BERLIOZ.
A bulgakovi humor most nem oldotta a nehéz érzést. És az sem tűnt
tapintatos változatnak: „Édesapád barátja vagyok…” Végül is így élő emberekről
beszélünk.
Csakis így mondhatom: „Édesapád barátja voltam.”, vagy esetleg: „Édesapáddal
barátok voltunk.”, de mindenképpen egy kicsit vállalnom kell a halálból.
Minden barátunk halálával egy kicsit mi is meghalunk.
*
* *
2018. április 16., hétfő
Az abszolút, igen
Sokáig
ifjonti lázban égtem, az abszolútot kerestem, mindenben. Az életben, a
művészetben, az igazságban. Ösztönösen, tudatosan, megszállottan. Néha
eszelősen.
Pontosan emlékszem a napra, a percre, a helyszínre, amikor valami elpattant
bennem. Ez egyben egy nagy mű tervének a megszületése volt. Ködös szélekkel, és
egy élesen vésett címmel: Az abszolút, de…
Ekkor már 43 éves voltam… Életem felénél (mint Dante, azon a sorsfordító napon)?
Ki tudja. Mindenesetre egy hosszú út – úgy érzem most – elején.
Ehhez a műhez sokkilónyi jegyzet született, de a mű sehol. Sebaj, annál
fontosabb tervek, kalandfélék, újabb jegyzetek, egynéhány egyéb mű jelzi
utamat.
És lám, ma megvilágosodtam: ha az abszolútot megragadni mégsem hiú ábránd,
nem a „de” mégoly becsületesnek és dialektikusnak remélt kompromisszumai az
üdvözítő elv. Magamat kell adnom. A legszemélyesebb, a legbelsőbb, a
legszubjektívebb az abszolút – ha mindez valóban a „leg”. Ha a falhoz értem. A
véghez? Az abszolúthoz!
Az ifjonti abszolúttal nem az a gond, hogy az ifjúban ez még egy absztrakt abszolút.
A gond az, hogy ez az abszolút a mindenség távoli vége. Míg van, lehet egyszer
bennünk a mindenség közeli vége. Ugyanannak a másik oldala. Bámuljuk a
csillagot az égen, egy végtelen egyenes távoli végén. De a végén megértjük,
hogy a távoli csillag igazsága a retinánkon van, vagy még mélyebben: az
agyunkban. És ha igaz ez az igazság, ha én nem vettem el tőle, és nem adtam
hozzá balgán, a kettő összeér. A végtelen egyenesből kör lesz: a mindenség,
mint körperec.
Az elmúlt években a sors többször is olyan könyveket nyomott a kezembe,
amelyek zavarba ejtő üzeneteket közvetítettek, jellemzően régi kínai
bölcsektől. „Az ihletett embernek nincsenek művei, a szentnek nincs neve…”
Vagy: „A bölcsnek nincsenek eszméi.”
Szeretem az olyan gondolatokat, amelyek
nem hagynak békét, míg nem tárod fel titkait.
Ezeket a kínai üzeneteket csak
csodáltam ezért, hogy nem hagynak békét, de közben nyugtalankodtam is, hogy a
bolondot járják velem. Mígnem lett világos: ha látom, amit látok, és nem veszek
el tőle, és nem adok hozzá balgán, önhitten, nagyzóan, csalárdan, gonoszul,
akkor nem lesznek műveim, eszméim, nevem, hírnevem, dicsőségem…
De egybeolvadok az abszolúttal. Otthona leszek, ahol van. Ágya leszek, ahol
hál. Ablaka leszek, amelyen megláthatod.
*
* *
2018. április 14., szombat
Az elme izgatása
Éppen
egy éve boncolgattam a Pí szám izgalmas kérdéseit, cseppet sem sejtve, hogy
hamarosan olyasmibe botlok vele kapcsolatban, ami minden eddiginél izgalmasabb.
Legalábbis számomra. Nem, nem jól fejeztem ki magamat. A dolog mindenki számára
(aki matematikai értelemben nem teljesen frigid) izgalmas. Számomra pedig
duplán, abból kifolyólag, hogy vélhettem: én voltam az első, aki felfigyelt
erre. Magyarul: aki kitalálta.
Matematikában, meg hasonlókban (talán kivéve a politikát) irtó nehéz újat
kitalálni. Furcsa, de a vak sors ezen kegyét sokan túlértékelik. De mindegy, ez
egy másik téma. Most nézzük meg, mibe botlottam?
Kérem, hogy mindenki őrizze meg a nyugalmát, maradjon ülve, ne lapozza
tovább a webet. Nem egy matematikai lecke következik. Egy lottószelvény
kitöltése tízszer annyi szellemi kapacitást igényel, mint a következő néhány
sor követése.
Nos, arra gondoltam, hogy ez a csodaszám olyan kacifántos, hogy egyszerűen
elképzelhetetlen, hogy valami ne legyen benne. Mármint valamilyen szám.
Bármilyen szám. Például a te születési dátumod, természetesen számszerűen
leírva: 19490805. Vagy az a szellemes jelszó: 123456. És így tovább.
Létezik ilyen? Mármint az, hogy a Pí-ben benne legyen bármely egész szám?
Előfordulhat-e az, hogy például az egyes egymilliószor következik egymás után
(ami ugyebár, egy szám, csak neve sincs szegénynek).
Bevallom, nem tudom. Pontosabban: úgy érzem, hogy nem tudhatom, vagyis nem
tudom bizonyítani sem az igent, sem a nemet. Éppenséggel leteszem (minden
kényszer nélkül) a garast az igen mellett. Bízom a Pí-ben! Hogy miért? Hát, ezt
is, ki tudja. Matematikusi intuíció leginkább. Meg az a nagyfokú
biztonságérzet, hogy ezt valóban reménytelen bebizonyítani vagy megcáfolni.
A matematikában az ilyen frivol állításokat egy igen szép, komoly szóval
illetik: hipotézis. Ez azt jelenti, hogy valami lehet így, vagy lehet fordítva,
de az egyiket sem tudjuk bebizonyítani. (Csak mellesleg: a matematikában soha
sem kell mind a két esetet külön „elintézni”. Elég csak az egyiket, a másik
ebből automatikusan adódik. Bár ez igazából akkor lenne jogos, ha garanciánk
lenne, hogy a matematika ellentmondásmentes.)
De mire jók az efféle hipotézisek? Ó, roppantul ambicionálják az elmét.
Mind a professzionális, mind az amatőr elmét.
*
* *
2018. április 11., szerda
Én soha 1.
Fáj-e meghalni? – ez volt egy
felkapott magyar szerző egyik, bizonyára igen sikeres könyvének a címe.
Könyvtárnyi az irodalma ebben a viszonylag kis kötetben tárgyalt kérdésnek.
Teljesen érthető, hiszen ez a téma mindenkit érdekel. Éppen a napokban kezembe
akadt egy fölöttébb okos, emberséges könyv egy francia tudóstól,
zen-szerzetestől, aki hosszú élete végén, halála előtt egy évvel publikálta
azt. Címe: Miért születünk, és abban csak egy fejezet szól a halálról, azt a
kérdést feltéve, hogy „Kell-e félnünk a haláltól?”
Sok bölcs gondolatot
olvastam benne, újra és még mélyebben elgondolkoztatott.
A halál misztériuma
engem is érdekelt, többször belekezdtem elemzésébe, de sokat számít, hogy az
ember milyen és mennyi élettapasztalattal rendelkezik. Ez pedig magától
értetődően összefügg az ember életkorával. Mégsem ez a döntő. Gondoljunk például
az ember vallásos meggyőződésére, világnézeteire. Mindenesetre nem kis
meglepetéssel vettem észre, hogy most sokkal „bensőségesebb” módon, és ezért
sokkal értelmesebben tudtam eltöprengeni a témán.
De nézzük meg legelőször,
egyáltalán értelmes kérdés-e az, hogy „fáj-e meghalni?” Annyiban egyértelműen
nem, hogy sajnálatos tény: rengeteg eset van, amikor igenis fáj a halál, amikor
az életünk utolsó másodpercei, órái, egyesek számára hónapjai-évei a poklot
idézik. Igaz, ezek mind a betegségek és a balesetek szörnyű esetei, de hát ezek
a halál szorgos szövetségesei, stricijei. Igen, a másik oldalon van a „sima”
halál, az öregkori végelgyengülés, amely jogosan lehetne a halál eszménye, az
amire vágyunk (mármint amikor választani kellene a halál típusát), az, amire „jogunk”
lenne. És bizonyos értelemben csak erről a fajta halálról kellene értekezni. A
baleseteket, betegségeket igazán tehetnénk zárójelbe, azok megoldását
szakemberekre bízva. Mellékesen: érdekes lenne tudni, hogyan oszlanak a
különböző halálesetek a fenti típusok szerint.
Sajnos, így tisztázva is
a helyzetet, nyitva marad a kérdés: fáj-e meghalni? Bizonyára mindenki
rendelkezik olyan személyes vagy irodalmi (beleértve film) élményekkel, amikor
egy idős ember csendesen és békésen, szinte derűsen hal meg. Sőt, a legutolsó
pillanat még a tragédiák közepette is valamiféle elengedésbe, békébe torkollik.
Ugyanakkor vannak megfigyelések, amelyek mást sugallnak. Volt egy idős barátom,
orvos. Feleségéről mesélt nekem az utolsó napjairól, haláláról. Szinte
állandóan mellette volt, de egyszer kiment a konyhába teát főzni, és akkor
hallott egy erős, mély sikolyfélét. Berohant a szobába, és látja, hogy az öreg
doktor meghalt. Ahogy mondják: kiadta a lelkét. Úgy tűnik, hogy lelkünknek ez a
visszaadása mégis egy fájdalmas művelet, olyan, mintha ki kellene tépni magunkból
valamit. Egy fog kihúzása is meg tud izzasztani minket, hát a lelkünk kitépése!
A foghúzás annyiban talán jó példa, mert azt tapasztalhattuk mindnyájan, néha
nagyon nehéz, néha nagyon könnyű megválni egy fogtól, lett légyen az tej- vagy
vasfog. Lehet, hogy a lélekvisszaadás idejének is el kell jönnie? Ha túl korán
akarjuk visszaadni, az fáj, ha eljött az ideje, már semennyire? Igen hihetően
hangzik. És talán a lélek „túlhordása” sem jó, ugyanúgy, mint ahogy a túlontúl
elrohadt fogat is lehetetlen egészben kihúzni, mehetünk a szájsebészetre…
De ki tudná megmondani
nekünk, hogy mikor van a „tökéletes” idő a távozásra? Úgy tűnik, nem könnyű
megérezni és megragadni. Végül is ez a kimúlás egyáltalán nem egy tudatos
folyamat…
Mégis, a lényeg (kissé
morbid módon úgy is mondhatjuk: a jó hír) az, hogy van olyan pillanat, amikor
fájdalom nélkül, békében lehet meghalni…
Csakhogy… Igen, csakhogy
a dolog nem olyan egyszerű. A fele sem tréfa… Hiszen meghalunk! És ez, hogy a
fenébe ne fájjon? Neked, aki meghalsz? (Bocsánat, inkább így mondtam, mint az,
hogy „nekem, aki meghalok”. Hát ki fogja folytatni ezt az eszmefuttatást, ha
találnék meghalni?)
* * *
2018. április 3., kedd
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)