Fáj-e meghalni? – ez volt egy
felkapott magyar szerző egyik, bizonyára igen sikeres könyvének a címe.
Könyvtárnyi az irodalma ebben a viszonylag kis kötetben tárgyalt kérdésnek.
Teljesen érthető, hiszen ez a téma mindenkit érdekel. Éppen a napokban kezembe
akadt egy fölöttébb okos, emberséges könyv egy francia tudóstól,
zen-szerzetestől, aki hosszú élete végén, halála előtt egy évvel publikálta
azt. Címe: Miért születünk, és abban csak egy fejezet szól a halálról, azt a
kérdést feltéve, hogy „Kell-e félnünk a haláltól?”
Sok bölcs gondolatot
olvastam benne, újra és még mélyebben elgondolkoztatott.
A halál misztériuma
engem is érdekelt, többször belekezdtem elemzésébe, de sokat számít, hogy az
ember milyen és mennyi élettapasztalattal rendelkezik. Ez pedig magától
értetődően összefügg az ember életkorával. Mégsem ez a döntő. Gondoljunk például
az ember vallásos meggyőződésére, világnézeteire. Mindenesetre nem kis
meglepetéssel vettem észre, hogy most sokkal „bensőségesebb” módon, és ezért
sokkal értelmesebben tudtam eltöprengeni a témán.
De nézzük meg legelőször,
egyáltalán értelmes kérdés-e az, hogy „fáj-e meghalni?” Annyiban egyértelműen
nem, hogy sajnálatos tény: rengeteg eset van, amikor igenis fáj a halál, amikor
az életünk utolsó másodpercei, órái, egyesek számára hónapjai-évei a poklot
idézik. Igaz, ezek mind a betegségek és a balesetek szörnyű esetei, de hát ezek
a halál szorgos szövetségesei, stricijei. Igen, a másik oldalon van a „sima”
halál, az öregkori végelgyengülés, amely jogosan lehetne a halál eszménye, az
amire vágyunk (mármint amikor választani kellene a halál típusát), az, amire „jogunk”
lenne. És bizonyos értelemben csak erről a fajta halálról kellene értekezni. A
baleseteket, betegségeket igazán tehetnénk zárójelbe, azok megoldását
szakemberekre bízva. Mellékesen: érdekes lenne tudni, hogyan oszlanak a
különböző halálesetek a fenti típusok szerint.
Sajnos, így tisztázva is
a helyzetet, nyitva marad a kérdés: fáj-e meghalni? Bizonyára mindenki
rendelkezik olyan személyes vagy irodalmi (beleértve film) élményekkel, amikor
egy idős ember csendesen és békésen, szinte derűsen hal meg. Sőt, a legutolsó
pillanat még a tragédiák közepette is valamiféle elengedésbe, békébe torkollik.
Ugyanakkor vannak megfigyelések, amelyek mást sugallnak. Volt egy idős barátom,
orvos. Feleségéről mesélt nekem az utolsó napjairól, haláláról. Szinte
állandóan mellette volt, de egyszer kiment a konyhába teát főzni, és akkor
hallott egy erős, mély sikolyfélét. Berohant a szobába, és látja, hogy az öreg
doktor meghalt. Ahogy mondják: kiadta a lelkét. Úgy tűnik, hogy lelkünknek ez a
visszaadása mégis egy fájdalmas művelet, olyan, mintha ki kellene tépni magunkból
valamit. Egy fog kihúzása is meg tud izzasztani minket, hát a lelkünk kitépése!
A foghúzás annyiban talán jó példa, mert azt tapasztalhattuk mindnyájan, néha
nagyon nehéz, néha nagyon könnyű megválni egy fogtól, lett légyen az tej- vagy
vasfog. Lehet, hogy a lélekvisszaadás idejének is el kell jönnie? Ha túl korán
akarjuk visszaadni, az fáj, ha eljött az ideje, már semennyire? Igen hihetően
hangzik. És talán a lélek „túlhordása” sem jó, ugyanúgy, mint ahogy a túlontúl
elrohadt fogat is lehetetlen egészben kihúzni, mehetünk a szájsebészetre…
De ki tudná megmondani
nekünk, hogy mikor van a „tökéletes” idő a távozásra? Úgy tűnik, nem könnyű
megérezni és megragadni. Végül is ez a kimúlás egyáltalán nem egy tudatos
folyamat…
Mégis, a lényeg (kissé
morbid módon úgy is mondhatjuk: a jó hír) az, hogy van olyan pillanat, amikor
fájdalom nélkül, békében lehet meghalni…
Csakhogy… Igen, csakhogy
a dolog nem olyan egyszerű. A fele sem tréfa… Hiszen meghalunk! És ez, hogy a
fenébe ne fájjon? Neked, aki meghalsz? (Bocsánat, inkább így mondtam, mint az,
hogy „nekem, aki meghalok”. Hát ki fogja folytatni ezt az eszmefuttatást, ha
találnék meghalni?)
* * *
