Egy történelmi javaslat

 

Ma már, 2022 őszén nem sokan kételkedhetnek abban, hogy az ukrajnai háború súlyos veszélyt jelent a világbékére, a valóságos harmadik világháború szélére értünk, amely könnyen nukleárissá, ezzel az emberiség utolsó háborújává válhat.

Mit tehet, mit kellene tennie a világnak ebben a helyzetben saját megmentése érdekében?

Amit látunk: a világ nagyobb része kissé zavartan, kissé feszengve, de alapvetően csendben tétlenkedik, távol tartja magát a konfliktustól. A világ kisebb, de nagyon hangos és aktív, nem mellesleg a világ gazdag része mindent megad Ukrajnának, amire szüksége lenne a remélt katonai győzelemhez és szankciócunámival igyekszik térdre kényszeríteni Oroszországot. Csakhogy sem az ukrán katonai győzelem, sem Oroszország térdre kényszerítése nem látszik reálisnak a belátható jövőben. Másrészt az sem látszik reálisnak, hogy Oroszország győzelmet vagy ahhoz hasonló állapotot érjen el. Vagyis marad a háború folytatódik, a felek alapos kimerülésétől függetlenül egyre elkeseredettebben, ezzel pedig lassan tovább araszolunk a világháború felé.

Tehát újra fel kell tennünk a kérdést: mit tehet, mit kellene tennie a világnak ebben a helyzetben saját megmentése érdekében?

A válasz világos, egyértelmű. egyszerű: tárgyalni kell.

Ezt egyre többen belátják, bár nem sokan merik kimondani hangosan. Igen sokat mondó a heves reakció. amelyet Henry Kissinger, de különösen Elon Musk megszólalása váltott ki. Közben Recep Erdogan elnök már konkrét javaslatokat tesz közvetítésre és tárgyalásokra.

Csakhogy a helyzet rendkívül nehéz és bonyolult, ami érthető, hiszen maga a konfliktus is az.

Ma már nehéz vitatni, hogy az ukrán háború kettős: van a felszín, ahol Oroszország és Ukrajna vív elkeseredett háborút, és van a mély, ahol a mai egyetlen szuperhatalom, az Egyesült Államok – húséges és túlteljesíteni igyekvő szövetségeseinek népes táborával együtt – harcol élethalál harcot az egypólusú világrend ellen fellázadt nagy-, közepes- és kishatalmak csapatával, amelynek fő ereje a hajani szuperhatalom, a Szovjetunió szerencsétlen örököse, Oroszország.

Az ellenfelek egyik síkon sem hajlandók tárgyalni, vagy legalább nem mutatják annak jelét, hogy felismerték a tárgyalás történelmi jelentőségét, elkerülhetetlenségét. Tragikomikus abszurdum, hogy Vologyimir Zelenszkij külön dekrétumban megtiltotta magának, hogy tárgyaljon Vlagyimir Putyin elnökkel.

Ebben a helyzetben a Változó Világ Mozgalom (VVM) rendkívül fontos javalatot tett. Ennek lényege egy egyszerű megegyezés egy új „Bécsi kongresszus” (1814) vagy ha tetszik egy új „Dumbarton Oaks-i konferencia” (1944) megtartásában, kellő előkészítés után. Tartson az előkészítő munka egy, vagy 10, vagy 50 évig, a legfontosabb a megegyezés lenne annak megtartásában, természetesen azzal, hogy ezzel együtt azonnali fegyverszünet lépne életbe Ukrajnában (reménykedve, hogy azt gyorsabban zárna le egy békeszerződést, mint a koreai fegyverszünetet).

A világbékét, magát a világot is veszélyeztető konfliktus egyetlen résztvevője nem látszik hajlamosnak egy vereséggel felérő, de még a vereség látszatát keltő lépés megtételére. A VVM javaslata azért rendkívül fontos, mert elfogadása senkire nem vetné a vereség gyanújának árnyékát, ellenkezőleg, mindenki győztesnek érezheti magát, közben elegendő történelmi idő lesz a világ békés átalakulásának megtervezésére.

 

 

* * *

 

Van egy álmom: békét látni a világon!

A háborúnak nem csak árnyéka, nem csak kísértete járja be a világot.

A háború tábornokai, seregei, fegyver- és üzemanyag-raktárai, intézményei, infrastruktúrái, tudósai, stratégái, hitelezői ott vannak, ahol lenniük kell. Ott vannak mindenhol. A háború urai itt vannak a Földön. Ahol lenniük nem kellene.

Nem az a kérdés: akarunk-e háborút, vagy nem akarunk.

A kérdés: miért úgy nem akarunk, hogy közben itt van.

Vagy te úgy gondolod, hogy nincs itt háború, hiszen a te fejedre nem hullanak bombák?

Légy boldog, hogy nem hulltak bombák a fejedre, de ne feledd, hogy hulltak Szerbiára, hulltak Afganisztánra, Irakra, Líbiára. És hullanak ma is Szíriára , Jemenre.

És tudd, hogy nem tudsz mindent, mert a háború urai szerint ez nem fontos. Nem tartozik rád.

A magányos Ferenc pápa feljajdult: már folyik a 3. világháború.

Annak a szírai gyermeknek, akinek a fejére hullanak a bombák, mindegy, hogy ezt 3. világháborúnak vagy polgárháborúnak hívják. És ha majd a te fejedre hullanak bombák, neked is mindegy lesz, hogy 2001-ben vagy 2021-ben kezdődött-e az Utolsó Nagyháború…

Van egy álmom. Az, hogy az emberek felébrednek, és feleszmélnek: nem lehet, nem szabad többé, hogy visszaaludjanak, amíg itt pusztít és gyilkol a Földön a háború! Senki ne legyen többé nyugodt álma, amíg nem váltottuk meg a Föld békéjét, az Élet békéjét.

Az ideológiai egymásnak feszülések civil feladat.

A kultúrák ütközése kulturális feladat.

A társadalmi igazságtalanságok megoldása politikai feladat.

A terrorizmus felszámolása rendőrségi feladat.

A béke megőrzése békés feladat.

Semmit nem lehet megnyerni háborúval, csak a halált és a vérrel szennyezett profitot.

Zárjuk el az anyagi erőforrásokat a háború elől, és fordítsuk azokat oktatásra, egészségügyre, kultúrára, tudományra, környezetvédelemre.

Minden cselekedetünket ez az elszánás hassa át, és a béke győzni fog a háború felett, az élet a halál felett.

Ne ölj! Ne háborúzz!

Nincs többé erkölcs a pacifizmuson kívül.

Ma már mindent el lehet érni békésen és fegyvertelenül.

Semmilyen fegyveres béketeremtés nem igazolható.

Azt a valós fenyegetést, amit tömegfegyverekkel rendelkező vagy olyanok birtoklására törő renitens államok jelentenek, csak a béke mellett egységesen elkötelezett emberiség és annak legitim világkormánya képes elhárítani.

De lehet-e bármit is elérni egy szervező erő, egy reális program nélkül?

Igen, addig is lehet sokat elérni.

Nincs sürgetőbb feladat, mint a külföldi hatalmak által fegyverrel, pénzzel, közvetlen katonai és titkosszolgálati beavatkozással fenntartott háborúnak, egy igazi 21. századi holokausztnak a leállítása.

Nem kisebb, és nem kevésbé sürgető feladat a béke végső győzelmét szolgáló szervező erő felépítése.

Csodálatos sors ilyen feladatot felvállalni.

Csodálatos álom látni e feladat sikerét: a békét!

* * *

Rekviem az erőszakmentességért?

Nem temetni, dicsérni jöttem az erőszakmentességet. Dicsérni, hirdetni, és követelni.

Különösen indokolt ez most mindazok számára, akik hisznek az új forradalomban. Hiszen telítődött életünk erőszakkal. Minden eddiginél nagyobb a robbanásveszély. Civilizációnk felrobbanásának a veszélye.

Ferenc pápa hosszabb ideje tényként kezeli a harmadik világháborút. Szerinte az még töredezett, mozaikdarabokból áll.

De ezek a darabkák bármikor összeállhatnak egy tűzbe.

Hívjuk-e háborús, erőszak uralta helyzetünket már csendben elkezdődött harmadik világháborúnak, vagy csak erőszak uralta kornak, stiláris kérdés.

Az igazi kérdés: miért?

Miért győzni látszik az erőszak az erőszakmentesség fölött, és szinte minden fölött, amikor hosszú évtizedeken keresztül más trend látszott kialakulni?

Kultusza mindig is volt az erőszaknak is, az erőszakmentességnek is.

Buddhától és Jézustól Mahatma Gandhiig és Martin Luther Kingig, megszámlálhatatlan azok sora, akik hirdették és példázták az erőszakmentességet.

És legyen annyi becsületünk, hogy bevalljuk: a ma lassan elköszönő nemzedékek olyan világban nőttek fel, élték le életüket, amely büszkén és tudatosan elvetette az erőszakot. Gondoljunk a szocialista irodalomra, filmművészetre, kultúrára! Nyoma sem volt az erőszak kultuszának.

Ezzel szemben mi állt? Irodalomban, filmművészetben, kultúrában? Életmódban? Hétköznapokban? Rendben, ne mondjuk azt, hogy irodalom, hanem azt, hogy kommersz irodalom. Ne mondjuk, hogy filmművészet, hanem azt, hogy kommersz filmipar. És a hétköznapok? A maffia uralta Olaszországtól a maffia és Ku Klux Klan uralta Amerikáig, a tábornokok és halálbrigádok uralta Latin Amerikáról ne is beszélve.

Most azt a drámát előadni, hogy veszett terroristák hozzák az erőszakot életünkbe hazug és álságos médiakampány.

A terrorizmus rendőrségi ügy. Ami nagy társadalmi ügy, az az igazi erőszak forrásainak elzárása. Hatalmas feladat, amelyhez kevesebb, mint forradalom nem lesz elég. Mert nem csupán az erőszak, hanem a valóban átkos múlt minden árnyát is el kell zárni.

Forradalomra van szükség, de a jó irányba tett legkisebb lépést is üdvözölni kellene. A legutóbbi, a Saint-Etienne-du-Rouvray-i templomban esett gyalázat után a francia BFMTV és Le Monde azzal a kezdeményezéssel állt elő, hogy a jövőben ne mutassák a terroristák arcait. Sajnos ezt ők maguk sem tartják be következetesen, és alig akadt követőjük. Pedig ez lehetne egy fontos önkorlátozás, amelyet inkább ki kellene terjeszteni azzal, hogy nem csak a gazemberek személyes publicitását kellene megtagadni, hanem általában is az efféle szenzációkat vissza kellene szorítani a rendőrségi apró hírek rovatába.

Nem lesz könnyű, mert az erőszak kultuszának haszonélvezői és iparosai légiónyian vannak, pénzük is van, nem kevés.

De nem adhatjuk fel, és nem énekelhetünk rekviemet az erőszakmentességért.

Élni akarunk, és az élet erőszakmentes világban igazán szép.

* * *

Hódítás és verseny

Félelmetes fegyvereink vannak, reszkessetek! Sebes nyilak! Kemény kardok! Faltörő ágyuk! Várost pusztító bombák! Eposzok és hollywoodi filmek dicsőítik a félelmet nem ismerő félelmetes harcosokat.

Ám ki mivel győz?

Az emberiség törzsekre bomolva keresi boldogulását a Földön. Vannak, akik háborús hódítással, vannak, akik nemző versennyel. Mind a kettő nagy nemzeteket épít a törzsekből, de aki szenvedést és halált hoz, elkárhozik. Aki életet hoz, az élet verejtékét tanulja meg, és tovább szaporítja az életet.

És értelmet keres, talál, és ad az életnek.

* * *

Bombázunk, bombázgatunk? Gyáván, elérhetetlen magasságból? Az istenek magasságából? Azután összecsinálunk, hogy néhány millió ember a szétbombázott országokból éhesen-rongyosan-fegyvertelenül házaink közé menekül? De hát földönfutóvá százmillió embert tettünk, a minket, jobban mondva a mi elitünket hizlaló globalizációval pedig 4-5 milliárdot nélkülözővé, de egy milliárdot legalább éhezővé.

Közben a szegény világ népessége megduplázódott, a gazdag világ pedig csak a migránsok révén őrzi lakosságszámát.

A demográfiai fegyver kiüti a hi-techet.

A 20 század elején Koszovó lakossága 90%-a szerb, 10%-a albán volt. A század végén fordítva álltak az arányok.

* * *

Szörnyű belegondolni, mi vár a földi civilizációra, ha nem iktatjuk ki a hódítás kultúráját. Mert a hódítás hadurai ráteszik kezüket a hi-tech-re is. Mindig is oda voltak a legújabb fegyverekért.

Sorsunk ma már csak egy: a béke forradalma!

* * *

Gyökér és ág

A szovjet blokk váratlan és döbbenetes összeomlása, ahogy Josef Heller Képzeljétek el profetikus regényében megjósolta végzetes veszélybe sodorta az Egyesült Államokat. Csakugyan, ekkora hatalom nem tud létezni nagy-nagy főellenség nélkül. Hát nem volt kéznél az általa kezdetben az átkozott szovjetek ellen életre keltett Al-Qaeda? Bizony, megtette azt a szívességet, hogy beleharapott abba a kézbe, amely addig etette. És lett új főellenség.

Csakhogy… Sokan voltak, de nem elegen… Mi ez a Szovjetunió és a világ kommunistáihoz képest? És kivetődött a rosszaság az Al-Qaeda természetes közegére, a muzulmánokra… OK, rendben van, mondjuk úgy, a radikális muzulmánokra, nem mind az egy milliárdra. Bár, és 16. Benedek is rátette az ujját a sebre, az iszlám erőszakos és hódító: „Mutasd meg nekem, mi újat hozott Mohamed, és csak rossz és embertelen dolgokat fogsz találni, mint az a rendelkezése, hogy az általa hirdetett hitet karddal kell terjeszteni.”

Lassan már egy egész új generáció nő fel a terrorizmus elleni százéves háború körülményei között… És most ez a „migráns válság”…  Szinte már nincs olyan atlanton innen és túl jegyzett, kezét a Biblián tartó politikus, celeb és hasonló, aki ne féltené „kultúránkat”, jelesül keresztény gyökereinket a muzulmánoktól.

Közös felelősségünk fellépni minden erőszak, minden zsákmányszerzés, minden rombolás, minden igazságtalanság, minden rossz ellen. De ez a felelős, bátor fellépés csak akkor szolgálja reményeinket, jövőnket, ha a jó vezérli, és nem keresztény gyökér feszül muzulmán gyökérnek. Ha ez utóbbi marad hangadó, amilyen több éve a helyzet, nem egy százéves terrorizmus elleni háborút, hanem egy ezeréves vallásháborút kockáztatunk.

Túlzás lenne az ezer éve? Hogy nincs is annyi az emberiségnek? Muzulmán és keresztény harcosak 1400 éve vívják háborúit. És ne hidd azt, hogy a muzulmánok a veszedelmesek. Egyetlen példa: az iraki háborúban több mint 200 ezer iraki pusztult el, ebből több mint 150 ezer fegyvertelen békés muzulmán nő, gyerek, öreg – és 3 ezer keresztény (vagy keresztény kormányok által odavezényelt ateista) katona. Lassan már ennél is drámaiabbak a szíriai adatok…

Ember, gondolkozz!

Ne légy gyökér, hanem békeág!

* * *

Útra fel, emberek!

Döbbenet, gyász, düh…

Ma egy nagy és láthatatlan gyilkos – aszaszin – kéz lesújtott Belgium, de egyben az Európai Unió fővárosára.

Miféle szavak jöhetnek?

Közben sajnos jönnek. Leghangosabbak – mint rendszerint – a demagógok és a populisták. A fő bűnösök visszafogottabbak, szinte csendesek, együttérzést fejeznek ki, megszemlélnek, tanácskoznak, intézkednek.

Egy rossz világ kínlódja fekete napjait

Egy rossz világ jobb világra érdemes embereire most a döbbenet, a gyász, a düh ült rá…

De a társadalomnak nincsen joga ezekbe temetkezni.

Útra fel, emberek, ki kell vonulnunk a rossz világból!

* * *

Évente 10%? 5?

Próbáld elképzelni: milyen lenne az a világ, ahol minden évben 10, de akár 5%-kal csökkentik a katonai kiadásokat, és a felszabaduló összegeket az egészségügy és az oktatás fejlesztésére, környezetvédelemre és kultúrára fordítják!

Mit gondolsz: hány év kellene, hogy a gyógyíthatatlan betegségek fele gyógyíthatóvá tegyük, hogy felszámoljuk az éhezést, fedélhez juttassuk az otthontalanokat.

Mit gondolsz: ez mennyi szenvedést, rettegést, keserűséget spórolna meg konkrétan és személyesen neked és gyerekeidnek.

Mennyivel békésebb, biztonságosabb, tisztább, műveltebb, szebb világban élnénk?

És miért kellene megelégedni a 10 vagy akár 5%-os csökkenés követelésével? Azért, hogy ne kelljen traumatizálni azt a sok ezer tábornokot és fegyverkereskedőt, akik így is olyan nagy befolyással vannak a befolyásolható politikusokra. De főleg azért, mert így van esély meggyőzni – a sajnos úgyszintén befolyásolható – többséget, hogy ez egy reális program.

* * *

Te mit kívánnál a világnak?

Néhány hete kezdtem biztatni embertársaimat arra, hogy az év 12. „varázspillanatában, vagyis december 12-én, 12 óra 12 perckor hármat kívánjanak: a világnak, a városnak, és maguknak. Igen, „a világnak és a városnak”, ahogy a pápák címzik üzeneteiket, de maguknak is, ahogy az Emberhit fontosnak tartja.

Elgondolkoztam: én mit kívánnék a világnak?

Elsőre nem lehet kétség, hogy legfőképpen békét kívánunk, akarunk.

Alig ha lenne fontosabb – és ma, sajnos, aktuálisabb – kívánság.

Ezzel együtt érdemes lenne sorra venni a többi lehetséges kívánságot.

Kívánhatjuk a Föld megtisztítását mérgeinktől – mert létrehozunk és elszórunk, mérgeket ereszt a levegőbe, a talajba, a vizekbe. Veszélyben van az ivóvíz-készletünk, de ennél is nagyobb katasztrófával fenyeget a világóceán lassan már visszafordíthatatlan szennyezése.

Kívánhatjuk a klíma-katasztrófa megelőzését.

Kívánhatjuk a Föld biztonságát a világúr felől fenyegető veszélyekkel szemben.

Kívánhatjuk az emberiség felébredését és sikeres harcát az új egészségügyi veszedelmekkel szemben.

Kívánhatjuk, hogy felszámoljuk a vallások, kultúrák és nemzetek földrengésnél is pusztítóbb összeütközésének veszélyét.

Kívánhatjuk, hogy szűnjön meg az egyre jobban terjedő éhezés és a nyomor.

Kívánhatjuk, hogy szűnjön meg az emberiség megosztása szegényekre és gazdagokra.

Talán ezek a legfontosabbak, de a sor még folytatható.

Rendben van, a választás nehézségét fölösleges dramatizálni, a drámánk a nélkül is súlyos. Kívánni, és főleg tenni a kívánságainkért pedig nem csak december 12-én lehet. Jön 2016, és újra hoz 12 nagy varázspillanatot, de hoz 366 napot is.

Én most, a Változó Világ által javasolt új hagyomány nyitányaként mégis egy különösen fontos kívánsággal szeretnék kezdeni.

Világkormányt kívánok a világnak.

Sokan, különösen az összeesküvés-elméletek kedvelői régóta hirdetik, hogy ilyen – igen gonosz – világkormány létezik. A téma érdekfeszítő, gazdag irodalma van, erről akár jó vitákat is lehet folytatni. Csakhogy ez teljesen más téma.

Amit én kívánok, az egy törvényes, demokratikus és átlátható szerv, amely olyan lenne, mint a civilizáció templomának a záróköve. Ez a szerv jóakarattal akár 24 órán belül létrehozható az ENSZ szakosított szervezeteinek vezetőiből. Egy világkormány mindenek előtt szentesítené az emberiség egységét, ennyiben szinte automatikus garancia lenne a világbékére, és bizonyosan ez lenne a legtöbb, amit most tehetünk annak érdekében, hogy a történelem sokszor félelmetesnek látszó folyását-hömpölygését az ész medrében tartsuk meg.

És te mit kívánnál a világnak?

Az év 12. varázspillanata

* * *

Békés harcot!

Te azt mondod: Háborút!

Én azt mondom: Békés harcot!

Békés harcot a családi erőszak ellen!

Békés harcot az iskolai erőszak ellen!

Békés harcot az utcai erőszak ellen!

Békés harcot a rendőri erőszak ellen!

Békés harcot a fegyveres erőszak ellen!

Békés harcot minden erőszak ellen filmekben és játékokban!

Békés harcot minden testi és lelki terror ellen!

Békés harcot a háború ellen!

Békés harcot minden álságos béketeremtés ellen!

* * *

Amíg fegyver van a kezedben…

Nem jó érzés olyan országban élni, nem jó érzés olyan világban élni, ahol az emberek vállrándítással, vagy – még rosszabb – egy unott mosollyal mennek el egy ilyen hír mellett.. Nem jó érzés olyan országban élni, ahol egy igényesnek látszó népszerű médium ilyen hírt közöl mindennemű kommentár nélkül, a minimálisan elvárható erkölcsi viszonyulást tükröző szerkesztés nélkül. Ezzel a magatartásával, vagyis tartásnélküliséggel a médium a társadalom agymosásának tevékeny – és bizonyára jól megfizetett – robotosává teszi magát.

Hogy világos legyen felháborodásom, „indignációm” apropója, álljon itt a cikk egésze:

Muszlimbiztos gépkarabélyt tervezett egy amerikai fegyvergyártó

Olyan gépkarabélyt tervezett egy floridai fegyvergyártó, amelyet nem érinthet meg az Iszlám Állam harcosa. A fegyverre ugyanis bibliai idézetet és a templomos lovagok keresztjét vésték. Máris kiváltotta vele az amerikai muszlim csoportok haragját. 

Az AR-15-öst az apopkai Spike’s Tactical nevű cég gyártja. A fegyverre a Zsoltárok könyve 144. fejezetének első mondatát írták fel: „Áldott az Úr, az én kőváram, a ki hadakozásra tanítja kezemet, s viadalra az én ujjaimat.”

Emellett szerepel rajta a templomos lovagok keresztje is – a keresztes hadjáratok szimbóluma. 

A fegyveren három állás van: béke, háború és Isten akarata. 

Csapjon le rájuk a villám

Az ötlet azután született meg, hogy az iraki hadsereg fejvesztett menekülése közben több milliárd dollár értékű amerikai fegyvert hagyott hátra, ami aztán az Iszlám Állam kezébe került.

„Olyan fegyvert akartunk, amelyet ha felkap egy muszlim terrorista, akkor sújtsa őt agyon a villám” – mondta az Orlando Sentinelnek Ben „Mookie” Thomas, a cég szóvivője, aki maga is szolgált a haditengerészetnél.

A muszlimoknak nem tetszik

A fegyvert szerdán mutatták be, és azonnal kiváltotta a muszlim szervezetek haragját. A floridai Amerikai–Iszlám Kapcsolatok Tanácsa arra hívta fel a figyelmet, hogy 2015-ben 205 ámokfutás történt az Egyesült Államokban, és csupán egyetlen esetben volt muszlim az elkövető – számolt be a Haarec című izraeli napilap. 

(Forrás: Origó)

* * *

Eddig az ominózus cikk. Szerintem fölösleges az elemzés. Két dolgot mégis kiemelnék.

1. Jelenleg az emberiség első számú ellensége az, aki vallásháború felé sodorja a világot.

2. Ne ölj! Örülnék, ha minden istenhívőnek legelőször istenének ezen első számú parancsolatára gondolna, bízván, hogy aki isten helyett az emberben, az emberi észben hisz, legalább ennyire szilárdan vallja és hirdeti: Ne ölj!

És lám, mire lehet jó az ostobaság, a gonoszsággal határos ostobaság: az ötlet – továbbfejlesztve – jó.

Ha már eljutottunk odáig, hogy minden doboz cigarettára kiírják: lassan, de ül, hogy, hogy még nem íratjuk a fegyverekre: „Vigyázz, mert öl!” „Gyorsan öl!”

Te, aki fegyvert veszel a kezedbe! Tudnod kell, hogy ártalmas környezetedre, mert élet oltására alkalmas. És tudnod kell, hogy mindaddig, amíg a fegyver a kezedben van, nem vagy biztonságban!

* * *

Igazság, háború, béke

Fiat iustitia, et pereat mundus! Értelemszerű fordításban: Legyen igazság, még ha oda is vész a világ! Ez volt a legenda szerint I. Habsburg Ferdinánd jelszava. Ez valójában a modern, vagyis a római jog több, mint 2000 éves alaptétele.

Sokféleképpen jellemzik a sokféle jelzővel jelzett 20-ik századat. Bár ekkor zajlottak a világtörténelem legnagyobb hatású forradalmai, mindenekelőtt az orosz és a kínai, a forradalmak évszázada dicső névre a 19-ik század szerzett jogosultságot. Maradt – de sajnos nem érdemtelenül – a legdicstelenebb elnevezés: a háborúk évszázada. Talán tapintatból, avagy a nagy zűrzavar miatt ez az elnevezés valójában nem lett közkeletű, inkább tény…

Háborúk? Ki tud olyan évszázadot mondani, amikor nem folytak öldöklő háborúk? Mégis, a 20. század tragikus fordulatot hozott nem csupán száz háborújával és több százmillió áldozatával. A 20 század felfedezte a világháborút, és ebből mindjárt kettőt is vívott, felfedezte a hidegháború, a piszkos háborút, a pszichológiai háborút, a titkos háborút, a béketeremtést…

És ahogy a görög világban, ahol az egymást a földön öldöklő harcosok feje fölött az istenek az égen vívtak egymással, a 20. században a földi pokol fölött hitek, kultúrák és ideológiák viaskodtak egymással. Ez is bekerült közbeszédünkbe, mint a háborúk híre. Csakhogy amikor ideológiák hitekről, kultúrákról és ideológiákról beszélünk, „azok” hitetlenségéről, vadságáról, gonosz („reakciós”, „ordas”, „szélsőséges” stb.) ideológiájáról értekezünk. Ezt ki-ki erkölcsi imperatívusza alapján teszi, de közben elsikkad a háborús logika erkölcstelensége.

Mert amikor azt mondjuk, hogy az én ideológiám szemben áll, „harcol” az ő ideológiájával, háborús táborokat jelölök ki. Mert, ha magamat ennek, őt annak az ideológiának a harcosaként láttatom ebben a háborúzó világban, adom a háború utánpótlását.

Segítene kitörni az ördögi körből, ha feleszmélünk: a 20. század igazságok harca – is.

Az igazság varázsszava pedig az, ami megnyithatja az utat a békéhez.

De bízhatunk-e ebben, ha eszünkbe jut a „Legyen igazság, még ha oda is vész a világ!” ősi jelszava – és eszelős sok ezeréves gyakorlata?

Miért, lenne választásunk?

Lehet, és kell bízni! Kell, és lehet bízni! Ha eltérő a hitünk, kultúránk, ideológiánk, esély a tolerancia. Ha eltérőek az igazságaink, esély a kölcsönös megértés és igazságaink kiszélesítése egy közös igazsággá, békévé.

* * * 

Béke, emberhit

Babits Mihály: A mai Vörösmarty
Ünnepi beszéd Székesfehérvárott, Vörösmarty születésének 135-ik évfordulóján

Vörösmartyról beszélni Vörösmarty napján, s minden városok közt ép a Vörösmarty városában: oly feladat amely előtt az ember valósággal megint diák lesz. Áhitatos és félszeg tanuló, mint hajdanán, mikor szívdobogva lépett az önképzőkör pódiumára, hogy elszavalja a Vén Cigányt. Amelynek fenséges és kissé tébolyult pátoszát bizony csak félig-meddig értette még akkor.

Én gyermekkoromban Petőfiből, Aranyból jöttem rá először, hogy mi a költészet. Vörösmarty idegenebb volt: fenségesebb és szinte azt mondhatnám, félelmesebb. De családunkban bizonyos megkülömböztetett tisztelet övezte nevét. Apám, a szabadelvűség vallásában nevelkedve, a nemzeti liberálizmus nagy költőjét látta benne. Nagyapám testi valóságában is látta, még egész fiatalon, a szekszárdi nagyutcán. Nagyapám vakációs növendék volt akkor, s Garay Jánossal sétált, földijével, akivel egy osztályba jártak; sokszor ismételte a Garay rajongó kiáltását, mikor feltünt a Zalán költője: «Szeretném megcsókolni a földet, ahová lép!» Ami elég nagy rajongásra vall, tekintve a szekszárdi utcák poros állapotát abban az őskorban.

Anyám magányos óráiban vagy gyermekei közt, ének helyett, sokszor szavalgatta a Szép Ilonkát és a Merengőhöz címzett ódát. Ezeknek rímei legrégibb emlékezetemből csengnek vissza, bár értelmüktől kissé függetlenül. Családi polcunkon egy tucat avult és dísztelen «díszkötés» képviselte a költőt. Mindeniken egy «nagytérdű, bőölű» arany múzsa támaszkodott a lantra amelynek formája époly talányos volt előttem mint a kötetekben található versek némely szava és sora. Én többnyire a hatodik kötetet szedtem ki, a Csongort, és megpróbáltam olvasni mint regét vagy tündérmesét. Ez nehéz volt, mert események és történet helyett inkább szívek és villogások áradtak felém a könyv lapjairól. És valami végtelen és végtelenül gazdag muzsika. Vörösmarty nagyságát akkor kezdtem igazán érezni mikor rájöttem hogy a költészetet nem a «mondanivaló» teszi. Nem a prózában leírható mese vagy téma hanem sokkal inkább ép a színek, villogások és zenék.

Erre nekünk a mi időnkben teljesen magunktól kellett rájönnünk. Tanáraink a nagy magyar költők műveiben alig láttak meg mást mint a hazafias vagy népies «tartalmat». S az újabb poéták is, akikhez hozzájutottunk, nyilván ez gondolták lényegesnek a költészetben. A Váradi Antalok és Ábrányi Emilek kora volt ez, másfelől pedig a Szabolcskáké és Pósáké. Nekünk, szigorú fiataloknak, nagyon sommás ítéletünk volt erről az egész korunkbeli költészetről. Nem volt ez a mi szemünkben más mint üres szónoklat vagy útszéli érzelgés. Egyik oldalon a frázis, másikon a nóta! De a közönség általában el is szokott már attól hogy a versben mást keressen mint frázist vagy nótát. A versolvasás mindjobban kiment a divatból. Verset legfelebb szavalni vagy dalolni lehetett. S az átlagizlés nem tett külömbséget: Petőfi is csak nóta volt, és Vörösmarty is csak szavalmány.

Akit az igazi költészet dekadens szomja űzött, az külföldre vetette tekintetét. Francia és angol költőkért rajongott, modern és hypermodern versekért, tüntetően messze akarva kerülni a frázisköltészet minden sablonjától, és a nóták gyanus egyszerűségétől is. Baudelaire és Verlaine, Poe és Swinburne, Mallarmé és Rilke nevei röpködtek a borzas ifjú «nyugatosok» ajkán. A költészetnek új világai tárultak ki gyermekes és kalandvágyó snobizmusok előtt. Színek és villogások és fények és zenék!

De én most csak azért beszélek erről hogy megmutassam a furcsa kerülőt, amelyen át egynéhányan már akkor visszajutottunk Vörösmartyhoz.

Az történt ami nem is olyan ritka eset: az idegen kincsek látása eszméltetett rá a saját gazdagságunkra. Észrevétette velünk, ami mellett mindaddig a megszokottság közönyével haladtunk el. Amint ezeken az úgynevezett «nyugati dekadenseken» iskolázott füllel és lélekkel kezdtük ismét visszacsengetni emlékezetünkbe a gyermekkorunkból ismert rímeket, egy új Vörösmartyt fedeztünk föl. Egy költőt akit senkisem ismert és senkisem sejtett! Egy halott költőt aki modernebb volt minden elevennél! Egy klasszikust aki idegesebb és izgatottabb minden dekadensnél! Egy nagy nemzeti költőt, aki európaibb minden nyugatosnál! Egy igazi minta-nyugatost, ősünket és példaképünket! Akit egészen a magunkénak tekinthettünk, noha mindenki ajkán volt a neve. De, úgy éreztük, igazi lényét és alakját mi bányásztuk ki először a magyar mult meglepő bányájából.

Istenem! ennek már negyedszázada. Akkor írtam én is Vörösmartyról első írásomat. A napokban elővettem ezt a régi írást: hátha fölhasználhatom, kiszedhetnék belőle valamit? Különös csalódás ért és paradox öröm. Néha az is öröm ha az írásunk elavult. Ez a negyedszázados tanulmány mintha nem is ugyanarról a Vörösmartyról szólna, akiről ma kell itt beszélnem. Vörösmarty azóta megváltozott. Ez nekem öröm és diadal: az én nagy költőm még nagyobbra nőtt s iskolai szavalmány-klasszikusból ismét az irodalom eleven hatóereje lett. Szavai ízét fiatal poéták verssorain érzem, s egy elterjedt új irodalomtörténetben azt olvasom hogy ő minden magyar költők legnagyobbja. Amint elnézem arcát s tünődöm változásain, engem magamat is meglep. Elképzelem költészetének tájait, s úgy érzem magam mint az időgép utasa aki negyedszázadot átröpülve kiszáll járművéből s a jólismert vidéket teljesen átalakulva találja. Bizony, az élet időgépe mindig egy kicsit túlhamar visz. De a halottak még gyorsabban vágtatnak, legalább az eleven-halottak, amilyenek az igazi költők. Ők nem fejezték be pályájukat a halállal, s nem hajlandók márványpózban ülni végig az utókor századait.

Vörösmarty tehát megváltozott. Hol van már a Gyulai Pál Vörösmartyja, ez a rokonszenves, comme il faut tipusa a becsületes nemzeti költőnek? S hol hajdani önképzőköreink ünnepi bálványa? A mai Vörösmarty más. Még csak nem is a lázas és ragyogó dekadens, a csillagok és messzeségek szerelmese, a világ tarkaságának az a különös mártírja, akivé a mi fiatal és «nyugatos» szemünk bűvölte huszonöt évvel ezelőtt.

A mai Vörösmarty mindezen túl van már. Ő magánviseli, régi évszázadának nyomain túl ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről, s amelyet Gyulai sohasem mert meglátni és hitelesíteni. Annak a költőnek arca volt ez aki minden dolgok végére jutott, mindennek ami emberi, megismerte igazi szinét és értékét. A «vén cigány» arca aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni, és jól tudja hogy a világ énekének refrénje: Nincsen remény!

Véred megsűrűdött,
agyvelőd kiapadt,
fáradt vállaidról
vén gunyád leszakadt...

Ime egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk:

Sötét eszmék boritják lelkemet,
Szivemben istenkáromlás lakik...
Kivánságom: vesszen ki a világ
s e földi nép a legvégső fajig.

Micsoda költőarc az amelyet e megdöbbentő szavak fölfednek? És mégis ez a Vörösmarty-arc tekint ma reánk legelevenebben. Ezt a legvégsőt érezzük az igazinak, a legjellegzetesebbnek. Minden más, régebbi úgy tűnik föl mintha csak ennek a legsötétebbnek embriója és előkészítője lett volna. Az élet és emberség öröme, a tarka világ gyönyörű útvesztője, a munka szent lelkesedése, a gondolat merész szárnycsapása, a honfiérzés büszke rajongása végső fokon ebbe a határtalan kétségbeesésbe vitt. Érthető ez? Nekünk már érthető és logikus. Iszonyú kort éltünk és élünk még, apokaliptikus rettenetek korát, s mi meg tudjuk érteni a hazájavesztett költőt aki csalódott Istenben s emberben.

Milyen kor értené meg, ha nem ép a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsben és kultúrában vetett hit megrendülése, s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt ami ma az egész világ közös élménye. Melyik mai költő fejezte ki ezt a nagy kollektiv élményt? Igazában talán egyik se: igazi erővel, mélységgel és fenntartás nélküli őszinteséggel egyik se. Az idegeknek olyan szenvedélyvert izgalmával, mint Vörösmarty, bizonnyal egyik se.

Elég csodálatos dolog hogy a költő aki nyolcvan évvel ezelőtt már meghalt, minden mai énekesnél teljesebben tudta átélni az emberi szellemnek azokat a problémáit és megrendüléseit amiket mi annyira maiaknak érzünk. Ismét egy eset mikor a poéta lelke mint a prófétáé, a jövőbe látszik tekinteni. Persze ez a prófétaság igazában csak a műszer meglepő érzékenységéhez hasonlít mely a földrengések első imperceptibilis rezgéseit jelzi már, s a vihartól alig érezhető szellő korában megborzong. Vörösmarty a kapitálizmus és nacionálizmus nagy századának közepén élt, mikor a szabadelvűség ragyogó csillagzata a zeniten állott. Fínom és idegen költőujjait egy kicsi nép üterén tartotta, mely avult, patriarkális állapotból ébredve akkoriban kapcsolódott be a század nagy eszmeéletébe, hogy azonnal a saját bőrén próbálja ki az eszmék teherbírását és veszélyeit. E különös helyzetben, hazafiúi és emberi szívének minden érzésével érdekelve, át kellett élnie lelkében mindazt a sok gyötrő dilemmát, mindazt a lehetséges katasztrófát, mindazt az erkölcsi apokalipszist amelyet ez a gyönyörű korszak észrevétlen és a nagyvilágtól még csak nem is sejtve rejtegetett. Hisz nem olyan régen, 1914 előtt, még mi sem sejtettük, hogy ezek a problémák valaha ily véres aktuálitást nyernek.

Vörösmarty korában még nem volt szó a «kultúra válságáról». Úgy tűnt föl hogy a világ, nagy szellemek gondolataival megtermékenyülve, ahogy mondani szokták, a tudomány s művészet vezető karjain biztos léptekkel halad az igazság és szeretet uralma felé. Vörösmarty maga is álmodott az «új kor Bábeléről», amelyet az ihlett órák hangyaszorgalma épít, s amely már-már a csillagokig ér, hogy az ember fia benézhet a menny kapuján s kihallhatja az angyalok zenéjét... De amint visszatekintett a földre, már fölmerült benne az irtózatos kétely, mely a huszadik század szellemi életének kínzója és megzavarója lett: Ment-e A könyvek által a világ elébb? S a kétely hátterében, akár egy mai írónál, a szociális probléma áll. Az aggasztó sejtés hogy a kultúra mely csak kevesek kincse, illúzió és hazugság; a furdaló tudat,

hogy mig nyomorra milliók születnek,
néhány ezernek jutna üdv a földön,
ha -

ez is csak ha, mert a boldogságnak csak a lehetősége van meg a kultúrában, s nem egyszersmind a ténye is:

ha istenésszel, angyalérzelemmel
használni tudnák éltük napjait.

«Irtózatos hazudság mindenütt!» Min épül föl, micsoda társadalmi reálitásokon nyugszik ez a híres, gőgös, eszményi kultúra? Vörösmarty egy groteszk példázattal szemlélteti ezt: a papírossal, mely a világ szennyes rongyaiból készült, koldusok condráiból, zsiványok köntöséből, zsarnokok palástjából, dühös bujáknak pongyoláiból. S a törvény igéit, az erény álmait, a szabadság ideáljait ezekre a gyanús rongyokra írta az emberiség!

- Mi értelme a dalnak, - kérdezte egy költő a Nyugat legutóbbi számában, - mi értelme irodalomnak és költészetnek, «ha a fül amely be kéne hogy fogadja, az éhség vérapadásától dobol, s a szájat mely a dalt ismételné, vacogással tölti a hideg?» Vörösmarty már 1844-ben kérdezte ezt a legmaibb kérdést: mi értelme az egész kultúrának, ha a legfényesebb elmék sem menthetik meg az ember fiát a süllyedéstől? ha a nép túlnyomó tömegei «számon kívül maradnak», «örvény nyomorban végnélkül keringők»? ha a «nagyobb rész boldogsága» sohasem érhető el? ha az embert baromnak tartják s színe szerint ítélik meg, s «a rongyos ember bőszült kebele dögvészt sóhajt a hír nemzetére»?

Sötét és szomorú kérdések. Vörösmarty eleinte maga is riadtan fordult el tőlük. Egy kicsiny és ébredő nemzet költője volt ő, s egy fölpezsdült szabadelvű koré. Megpróbált a közvetlen munkába feledkezni, a küzdés gyönyörébe, az aktuális feladatba.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha ezt kivittük a mély süllyedésből - - -

De már érezte a nemzeti elv kínjait és veszélyeit is. S talán sehol oly döbbenetesen közel nem ért napjaink legriasztóbb problémáihoz, mint itt. Lehet-e csakugyan bezárkózni egy nemzet életébe, s nem gondolni az emberiség bajaival? Az én fiatalkoromban úgy beszéltünk a «magyar glóbusról», mintha egészen külön darabja volna a világnak, biztos elszigeteltségben, a monarchia védőburka mögött. Rettenetesen megbűnhődtünk ezért. Vörösmarty élesebben látott. Ő látta a világ félelmes egységét, melyre minket csak a világháború véres tapasztalata tanított meg. Látta a mi kicsiny népünket a többi nép között, a «népek hazájában», a nagy európai közösségben, melynek édes álma és rettenetes valósága mielőttünk csak az utolsó években rémlett föl igazán. Látta a magyarságot Európához és az emberiséghez való viszonyában. Érezte gyengeségeit és testvértelenségét. Érezte a nemzetek rideg önzését, az európai nacionálizmus kegyetlen feszültségét, a béke egyensúlyának ingatagságát. Idegzete fölhullámzott minden eseményre mely ezt az egyensúlyt megzavarhatta: aggódva figyelte a galiciai lázongásokat, «éjszak rémes árnyait», s a krimi háborút, mely az ifjú Tolsztoj lelkét is fölkavarta. Nem, nem tudta elválasztani egymástól Magyarország és Európa ügyét: magyar honfiköltő volt és Európa költője egyszerre. Milyen mai és aktuális ebben is!

Képzeletét a «nagyszerű halál» gondolata izgatta, a «sír hol nemzet süllyed el». Ez a rettenetes álom is közel jött hozzánk azóta: szinte szószerinti, tökéletes és fizikai megvalósulással fenyegetve. Vörösmarty nem sejthette még a mai háborút, mely ha minden gyilkos eszközét alkalmazza, gázaival és bombáival csakugyan egész tartományokat irthat ki rövid idő alatt. De ismerte az ember önzését és kegyetlenségét, a homlokára írt «testvérgyűlölési átkot», mely még veszélyesebb és gyógyíthatatlanabb ha tömegekről és nemzetekről van szó. Nemcsak a magyar nemzet költője volt, hanem általában a nemzeti létforma költője, az európai nacionálizmus költője. Nem volt előtte szentebb név a nemzetnél, hacsak nem magáé az emberé; de költészete nem szépített semmit, a nemzetet époly kevéssé, mint az embert.

Tudta hogy miként az emberek, úgy a nemzetek is képesek bűnökre és elfajulásokra. Előrelátta a modern nacionálizmus kinövéseit, melyeket csak a mi korunk ismert meg igazán. Érezte a sokféle titkos kapcsolatot amely szent eszmék és gazdasági érdekek, termés és háborúk, üzleti szabadság és emberi rabság között szövődött e komplikált modern világban. Tudta hogy a nemzet önállósulhat azoktól akik alkotják, mitológiai szörnnyé válhat mely önmagát gyötri és saját gyermekeit eszi. Már ő birkózott a nemzet és állam viszonyának, s a «totális államnak» problémáival, melyről ma oly sokat beszélünk. Lázas fantáziája elképzelte a nemzetet végső lealjasulásában, amikor polgárai már csak átkozni tudják nevét.

Neve: szolgálj és ne láss bért.
Neve: adj pénzt és ne tudd mért.
Neve: halj meg más javáért!
Neve szégyen, neve átok...

Izgatottan küzdött a zsarnokság és diktatúra gondolatával, mintha érezte volna, hogyan fog ez a gondolat napjainkban új mentségeket és modern színt kapni. Egy verse, Az Emberek, szinte politikai kivonat lehetne, melyben a külömböző államformák egymásután leálcázódnak, s álcájuk alatt megmutatják a meztelen ember. A nép hull, amint atyái vétkeznek. Jön a Törvény, s a Törvény újra öl... És végre a dicsők: hatalmas lábuk törvény fölött... Egy strófájában mintha a modern háborús propaganda és zsurnálizmus kritikáját hallanók:

Istentelen frigy van közötted,
ész és rosszakarat!
A butaság dühét növeszted,
hogy lázitson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész,
bármelyik győz, az ember vész,
ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!

Ime a mai Vörösmarty: rettenetesen, véresen aktuális költő. Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint «őrült sár», vagy ami a következő strófában van: «az ember fáj a földnek». Igen, pontosan ez a mi, mai érzésünk: az ember őrült sár, és fáj a földnek. Vörösmarty még azt is elképzeli hogy az Isten elborzad, amint látja zord művét, az embert, és beleőszül a borzadásba. És mégis, nem szeretném evvel a sötét hangulattal fejezni be ezt a sötét felolvasást. Vörösmarty, annyi kedves, játékos, vídám vers szerzője, távolról sem rideg és embertelen pesszimista, noha a kétségbeesés époly erős szenvedéllyé tud nőni benne, mint bármely más érzés vagy izgalom. De époly izgatott indulattal kapja meg olykor a misztikus remény, s valami vallásos és viziós hit is. Utolsó nagy verse, a Vén Cigány, mely bizonnyal a világ legszebb és legkülönösebb verseinek egyike, a zord fantázia vad és borús képeiből váratlanul prófétai újjongásba és derűbe torkoll. Lesz még egyszer ünnep a világon!

Majd ha kifárad a vész haragja
s a viszály elvérzik a csatákon.

Az utolsó szó amelyet a sötét, félőrült és Istennel hadakozó Vörösmarty kimond, ez a ragyogó, józan és vallásos szó: Béke! Nemzetünk büszke lehet, mert a magyar hazafiság nagy költője nem a háború véres Tyrtaiosa, hanem a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánja. Ahogy már régen is írtam róla, a költő aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén új remények kéjét, új örömök borát találja. Ez a kétségbeesett pesszimista végső és legszebb szavaival bízni és remélni tanít. Ismét nagyon aktuális tanítás, mert mire van több szüksége az emberiségnek, mint bizalomra és reményre? S mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt és mindig így lesz! Talán ez a megnyugvás teszi lehetővé a világ új katasztrófáját, talán ez a legnagyobb bűn az emberiség ellen! Vörösmarty nem esik ebbe a bűnbe. Szenvedélyes lelke lázadni és kétségbeesni tud, de megnyugodni a rosszban egy pillanatra sem. S minden kétségbeesésen túl újra és újra fölvillan benne a leküzdhetetlen, nagy, vallásos remény, mely a vér és gyász özöne fölött is egy új Noé-bárkáját ígéri. Az emberhit új, szent menedékét, mely lassankint magába gyüjti a nemzeteket hogy megőrizze őket a Béka új világa számára.

Nyugat, 1935. 12. szám

Szabad Gázai Állam?

Kapitány – Napok óta feldúlnak a hírek az újabb háborúról Gázában…

Professzor – Azt hiszem, így van minden becsületes emberrel ezekben a szörnyű napokban. De az igazi botrány, vagy tragédia az, hogy alig hallatszik a sok millió becsületes ember hangja…

Mester – Megértelek, kedves professzorasszony, valóban az ember elvárná, hogy ilyen gyalázatra tömegek menjenek le az utcára, harcoljanak, blokád alá vegyenek intézményeket, sztrájkoljanak, bojkottáljanak… Sajnos, elmúltak ezek a bátor és mozgalmas idők, az emberek elfáradtak, elfásultak, megijedtek, elveszítették hitüket… Azt hiszik, tehetetlenek, pedig igen sokat tehetnének. Most a távoli áldozatokért, majd saját magukért is… Ugyanakkor legyen fülünk az igaz hangokra! Bizony sokfelől hallok igaz hangokat. Hallok igaz zsidó és igaz muzulmán és igaz keresztény hangot… Az előbb olvastam Ronnie Kasrils, Nelson Mandela harcostársának megindító szavait… Nem, nem csend, hanem zavarodottság és tanácstalanság van…

Kapitány – Meg iszonyatos indulatok, de legtöbb helyen azokat kíméletlenül elnyomják…

Doktor – Nem kételkedem jó érzéseidben, jó barátom, de vegyük már észre, hogy most mindenki megrendülten beszél a gázai áldozatokról, egy kicsit hasonlóan, ahogy szerte a világon a szélsőségesek, de az elmúlt hónapokban senki nem tiltakozott a gázai terroristák rakétái ellen, amelyek rettegéssé és pokollá teszik sok százezer izraeli életét, és nem kevés áldozatot is szedtek…

Kapitány – Mindenkinek, így Izraelnek is joga van az önvédelemre. Ezt senki nek vitatja! De ekkora aránytalanság, ez már vadság, ez elfogadhatatlan a mai világban!

Professzor – Nem beszélve, hogy elfogadhatatlan a média által tanúsított aránytalanság a bűnök kezelésében. Ez nem egyszerűen szakmai baki vagy morális otrombaság. Ez bizonyíték a világunk hamisságára. És ha hamis a világ, és a vezetők egyetlen egy szavát, egyetlen egy cselekedetét nem lehet annak hinni, aminek beállítják, itt baj van, itt nagyon nagy baj van. A világ, és ezen belül a szabad világ szörnyű utat járt be a vietnámi háborútól a mostani „béketeremtő” és „antiterrorista” akciók tucatjaiig. A vietnámi háború mocskos volt, de a világ valamennyire becsületes és hiteles. Mára a háborúk és béketeremtésnek hazudott akciók ugyanolyan mocskosak, de a világ is azzá lett! Mocskos, hazug, embertelen és vad…

Mester – Keserű szavak ez, kedves barátaim, de sajnos, sok igazság van azokban… Ezzel együtt én töretlenül hiszek az emberben és az emberi jóságban. Győzni fog az, mert minden szívben van valami, ami mozgósítható, ha helyesen beszélünk, és helyes irányba mutatjuk a kiutat. A gázai tragédia is megoldható, jó akarat esetén 24 órán belül! Mindenek előtt látni kell azt, hogy súlyos hiba a gázaiakat hibáztatni örültségükért. Elkeseredett cselekedeteik az érthető elkeseredés eredménye. Elkeseredésük oka pedig a jogtalan és embertelen blokád! Száz alagutat fúrtak a szerencsétlenek? De hát miért nem nyittok száz határátkelőt? Az elkeseredett gázai bizony beáll terrorista. De higgyétek el, sokkal boldogabb lenne ő ügyes kereskedő. Miért nem engeditek meg nekik, hogy szorgoskodjanak, iparkodjanak, kereskedjenek, turistákat fogadjanak, tanítsanak, gyógyítsanak, programozzanak? A gázai övezet egy sok ezeréves vidék, amely életképes kisállam lenne két baráti állam szomszédságában. Kár beleerőltetni a ciszjordániai Palesztinába, és főleg kár, pontosabban mondva bűn húzni ezzel az időt…

* * *