A gefekt, egyfajta defekt

Gefekt – nem régen neveztem el magamban így egy új keletű jelenséget. Arról valóban azt lehet mondani, hogy egyfajta defekt, a – modern (?) – emberi kapcsolatok sajátos defektje, de az – etimológiailag – érdekes, hogy a szó nem a defektből, hanem az effektusból („effect”) keletkezett. Mondom, hogy megkönnyítsem a nyelvészek dolgát.

De lássuk a lényeget: milyen jelenséget akar jelölni a gefekt? A megfejtést bizonyára nagyban elősegítené, ha ilyen formán használnám a terminust: G-effektus. Igen, megint a Google-ról lenne szó. Hogy mi új rosszat tett az Infó birodalom? Semmi rosszat nem tett. A rosszat mi tesszük, lúzer juzerek…

Megszoktuk, megkedveltük (ajjaj, de mennyire) az új szociális médiákat, ahol végre együtt lehetünk, egy lagymatag virtuális melegben. Csend, aztán valaki kérdez valamit. Valaki válaszol. Így. Vagy úgy. „Nézd meg a google-ban (ki nem mondva: te hülye, ennyi eszed sincs?)” Avagy link jön. Amely így kezdődik: google.com/….. (Ki nem mondva: hasonló, mint fent.)

Elgondolkoztam: minek a szociális média, ha minden kérdésre ez a válasz. Előbb-utóbb minden fafej megtanulja, hogy a válasz „google”, és nem kérdez, hanem keres ahol kell.

Nos, ezt a végtelenül ostoba reakciót nevezem gefektnek.

Tessék felfogni, hogy társaságban, ha kérdeznek tőled valamit, bátran és kedvesen legjobb tudásod szerint kell érdemben válaszolni. Ez az igazi, ha jól tudod, ha rosszul tudod, ha nem tudod.

Nem tudni valamit nem szégyen. Rosszul tudni sem dicsőség, de az sem nagy szégyen.

Nem társ lenni a társaságban, hanem süket útjelző, amely a Google felé mutat, ez már szégyen. De legalább szánalmas. Rontja a levegőt.

Ja persze, az is szégyen, ha nem akarsz tanulni, megtanulni, amit nem tudtál, helyesbíteni agyadban azt, amit rosszul tudtál.

Összefoglalva: ne kövess el gefektet, és amikor ilyet tapasztalsz egy szociális médiában, csak ennyit mondj: „Gefekt!”

* * *

A Google és az ő plusza

A Microsoftot kezdettől fogva illett szapulni, „szakmai” körökben is, felhasználói körökben is. Ezen nincs is mit csodálkozni: aki ennyire ráfekszik játékszereinkre, mást nem érdemel. Játékszereinkkel, a semmiből előbújt személyi számítógépeinkkel szemben pedig komoly – és ahogy a történelem tanúsítja – örök függőségbe kerültünk.

Az a helyzet, hogy gyakorlatilag minden számítógép lelkét ebből az egy kaliforniai garázsműhelyből adták (pár dollárért), példa nélküli uralmi helyzetet teremtett. Ilyenről a Cola sem álmodozhatott.

Ehhez mérhető újabb óriás felbukkanását a dolgok logikája kizárta, de nem így az élet furfangja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen másodlagos szolgáltatás népe-zajos piacán feltűnik a Google. És ki gondolta volna, hogy a sok egyéb bűvészkedése után, minden előzmény nélkül behoz egy Chrome nevű böngészőt.

A legfurcsább ebben a hihetetlen sikertörténetben az, hogy a közutálat teljesen kíméli az internet új fáraóját, ellenkezőleg, legtöbben kedvesnek és sármosnak tartják.

Közben viszont berobbant a Facebook, amely egypár év alatt egy milliárd embert terelt be a nekik berendezett ólba. Egy kicsit gagyi, egy kicsit szűk, egy kicsit primitív, egy kicsit autoriter, egy kicsit (vagy nagyon) indiszkrét, de az egy milliárd átlagnak meleg, kényelmes. Élnek vele, szép, stabil függőségben leleddzenek, jobbat voltaképpen nem is tudnak elképzelni az emberek, mégsem szeretik igazán. Ellenkezőleg, a Facebookot megint „illik” szidni, megszólni…

Érdekes esetek ezek a szociálpszichológia számára. Mikor szeretünk, mikor utálunk? Miért? Milyenek a felszíni összefüggések, és milyenek a mélyebbek?

A nagy hármas: Microsoft, Google (a jövőben Alphabet) és a Facebook működése valójában a szociálpszichológiainál sokkal fontosabb kérdéseket vet fel. Kockán forog egy sor alapérté. Most dőlnek el fejlődési irányok, és az, hogy melyik úton folytatódik a fejlődés, történelemformáló.

Bizonyos értelemben mind a három óriás a „barikád” „másik” oldalán van, de ki lenne képes ilyen leegyszerűsített felállásban megnyerni a „háborút”. A „ráció”-nak egy sor kérdésben taktikai, de bizonyos esetekben még stratégiai megállapodásokat kellene kötnie egy-egy óriással.

És ennél a pragmatista megközelítésnél nem mellékes, inkább jelzésértékű a szimpátia kérdése.

A Google-nak sok szempontból zseniális válasza volt a Facebookra, ez volt a Google+. Sajnos, ez nem hozott sikert – bizonyára azért, mert túlságosan Facebook-szerű volt a koncepciója. Itt vezetőváltás történt (a Google már tucatszor bebizonyította, hogy képes nagy teketória nélkül beismerni egy-egy kezdeményezés sikertelenségét, és azt leállítani). A napokban „megcsodálhattuk” az új Google+-t…

Talán még korai határozott véleményt mondani az átalakulásról, de nekem az a benyomásom, hogy ez nem sokkal több plasztikai műtétnél. És ez kevés a Facebook-jelenség túlhaladásához. Az pedig fontos és üdvös lenne.

És itt állunk megint a szokásos dilemma előtt: hogyan fogja meghallani az óriás a ráció hangját? Pontosabban: hogyan tudja a ráció eljuttatni üzenetét a még oly nyitott és minden jóra fogékony óriáshoz?

Ne, tisztelt olvasó, ne gondold azt, hogy magamat tartom a „ráció”-nak, és azon kesergek, hogy a Google nem az én ötleteimre veti magát. A ráció objektív dolog, tőlem, és tőled függetlenül, mindnyájunk életétől egyáltalán nem függetlenül van, lebeg fejeink fölött. Ötleteim nekem is vannak, és bizonyára többé-kevésbé hasonló ötletei vannak sok ezer értelmes embertársunknak. Boldog lennél, ha egy számomra ismeretlen ember ötlete termékenyítené meg az óriást, de látnám, hogy hajónk jó irányba fordul…

* * *

Olvasó robot, olvasó ember

Mondhatnám: a mai ember nem olvas eleget, és amit olvas, az ritkán igazán jó. De hát miért állna jobban a „mai” emberre ez a szomorú megállapítás, mint a „tegnapi” emberre? Először is, száz évvel ezelőtt az emberek 90%-a analfabéta volt…

Feltehetőleg a 20. század igazi forradalmat hozott az olvasásban. És akkor, amikor végre elértük, hogy szinte mindenki rászokott az olvasásra, berobbant a televízió. Azóta az internet meg az okosnak mondott telefon is beszállt a versenybe tekintettünkért. Amely azóta egyre üresebb, egyre üvegesebb…

 Túl sokat beszélünk az elmúlt évtizedekben az olvasás nagyszerűségéről és hasznáról. Nincs az a széltoló, aki ne tudna ódákat zengeni a könyv, a Nagy Könyv nagyszerűségéről, ha el tud intézni magának némi támogatást az adófizetők pénzéből.

Valóban, senki nem látja, hogy megszavaztatni a 10 vagy 100 legjobb könyvet a legnagyobb ostobaság, amit el lehet követni? Valóban, senki nem látja, hogy az igazi gond az, hogy nem fogtunk közösen hozzá ahhoz a nagy, – merem mondani –történelmi feladathoz, amelyet éppen a mai elektronizált világ tesz lehetővé a számunkra. És ez az egész eddigi könyvtenger értelmes feldolgozása. Hiszen a könyvirodalommal ma a legnagyobb gond az, hogy megtalálni a konkrét érdeklődésemnek megfelelő jó könyvet nehezebb, mint megtalálni a tűt a szénakazalban. Pedig ennek ma már nem kellene, hogy így legyen.

Feldolgozni egy könyvet, azaz összeírni a szereplőit, az érintett helyszíneket, időpontokat, eseményeket, kategorizálni a műfaji sajátosságokat, súlyozni a különböző minőségi szempontokat stb. bizonyára több generáció közös  vállalkozása lesz, de csak ezzel tudjuk megalapozni az olvasás igazi forradalmát, azt tudniillik, hogy olvasmányaink minősége nagyságrendekkel jobb legyen.

Az emberiség eddig néhány százmillió könyvet alkotott meg. Ebből szorgalmas olvasás esetén életünkben 2-3-4 ezer kötetet tudunk elolvasni, ami a könyvtenger egy százalékának az egy százaléka. Nincs időnk találomra keresni kincseket. Minden témában vannak remekművek és ezerszámra silányságok.

Ha egy remekművet elolvasol, megváltozol, jobb és bölcsebb leszel. Ha silány a táplálékod, elhízott, savanyú és beteges leszel. Ezért óriási a tétje annak, hogy értelmesen kereshetővé tegyük a jót!

A Google fantasztikus munkát végez a teljes könyves örökségünk digitalizálásával. De amiről most beszéltem, más. Ahhoz nem olvasó robotok, hanem olvasó emberek kellenek.