A
Microsoftot kezdettől fogva illett szapulni, „szakmai” körökben is,
felhasználói körökben is. Ezen nincs is mit csodálkozni: aki ennyire ráfekszik
játékszereinkre, mást nem érdemel. Játékszereinkkel, a semmiből előbújt
személyi számítógépeinkkel szemben pedig komoly – és ahogy a történelem
tanúsítja – örök függőségbe kerültünk.
Az a helyzet, hogy gyakorlatilag minden számítógép lelkét ebből az egy
kaliforniai garázsműhelyből adták (pár dollárért), példa nélküli uralmi
helyzetet teremtett. Ilyenről a Cola sem álmodozhatott.
Ehhez mérhető újabb óriás felbukkanását a dolgok logikája kizárta, de nem
így az élet furfangja. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen másodlagos
szolgáltatás népe-zajos piacán feltűnik a Google. És ki gondolta volna, hogy a
sok egyéb bűvészkedése után, minden előzmény nélkül behoz egy Chrome nevű
böngészőt.
A legfurcsább ebben a hihetetlen sikertörténetben az, hogy a közutálat
teljesen kíméli az internet új fáraóját, ellenkezőleg, legtöbben kedvesnek és
sármosnak tartják.
Közben viszont berobbant a Facebook, amely egypár év alatt egy milliárd
embert terelt be a nekik berendezett ólba. Egy kicsit gagyi, egy kicsit szűk,
egy kicsit primitív, egy kicsit autoriter, egy kicsit (vagy nagyon) indiszkrét,
de az egy milliárd átlagnak meleg, kényelmes. Élnek vele, szép, stabil függőségben
leleddzenek, jobbat voltaképpen nem is tudnak elképzelni az emberek, mégsem
szeretik igazán. Ellenkezőleg, a Facebookot megint „illik” szidni, megszólni…
Érdekes esetek ezek a szociálpszichológia számára. Mikor szeretünk, mikor
utálunk? Miért? Milyenek a felszíni összefüggések, és milyenek a mélyebbek?
A nagy hármas: Microsoft, Google (a jövőben Alphabet) és a Facebook működése
valójában a szociálpszichológiainál sokkal fontosabb kérdéseket vet fel. Kockán
forog egy sor alapérté. Most dőlnek el fejlődési irányok, és az, hogy melyik
úton folytatódik a fejlődés, történelemformáló.
Bizonyos értelemben mind a három óriás a „barikád” „másik” oldalán van, de
ki lenne képes ilyen leegyszerűsített felállásban megnyerni a „háborút”. A „ráció”-nak
egy sor kérdésben taktikai, de bizonyos esetekben még stratégiai
megállapodásokat kellene kötnie egy-egy óriással.
És ennél a pragmatista megközelítésnél nem mellékes, inkább jelzésértékű a
szimpátia kérdése.
A Google-nak sok szempontból zseniális válasza volt a Facebookra, ez volt a
Google+. Sajnos, ez nem hozott sikert – bizonyára azért, mert túlságosan
Facebook-szerű volt a koncepciója. Itt vezetőváltás történt (a Google már
tucatszor bebizonyította, hogy képes nagy teketória nélkül beismerni egy-egy
kezdeményezés sikertelenségét, és azt leállítani). A napokban „megcsodálhattuk”
az új Google+-t…
Talán még korai határozott véleményt mondani az átalakulásról, de nekem az
a benyomásom, hogy ez nem sokkal több plasztikai műtétnél. És ez kevés a
Facebook-jelenség túlhaladásához. Az pedig fontos és üdvös lenne.
És itt állunk megint a szokásos dilemma előtt: hogyan fogja meghallani az
óriás a ráció hangját? Pontosabban: hogyan tudja a ráció eljuttatni üzenetét a
még oly nyitott és minden jóra fogékony óriáshoz?
Ne, tisztelt olvasó, ne gondold azt, hogy magamat tartom a „ráció”-nak, és
azon kesergek, hogy a Google nem az én ötleteimre veti magát. A ráció objektív
dolog, tőlem, és tőled függetlenül, mindnyájunk életétől egyáltalán nem
függetlenül van, lebeg fejeink fölött. Ötleteim nekem is vannak, és bizonyára többé-kevésbé
hasonló ötletei vannak sok ezer értelmes embertársunknak. Boldog lennél, ha egy
számomra ismeretlen ember ötlete termékenyítené meg az óriást, de látnám, hogy
hajónk jó irányba fordul…
*
* *
