József naptára

 

Hát persze, ezzel

(Mese)

József gyorsan végzett a második műszakjával, és kissé unottan készült a tv elé ülni és megnézni a legújabb sorozat következő epizódját. Előtte megszokásból tett egy kört a neten. Véletlenül tévedt egy ismeretlen oldalra, de néhány szó valamit megmozgatott benne. Beleolvasott ebbe-abba. Értette és nem is értette tisztán, mit olvas.

„Így járunk ezzel a sok információval, ezzel az állandó sietéssel, versenyfutással. A videóklip az új minta. Nem bírjuk kivárni egy gondolat végét, azt leharapja a következő, de az is leharapva…” – valami ilyesmit hozhatott ki az átsuhanó érzésből, ha nagyon akarta volna szavakba önteni azt. Ilyen szándéka nem volt, annak ellenére, hogy igen értelmes és racionális ember volt.

Mégis, valami arra vette, hogy az egyik cikket újra elolvassa, lassabban, és jobban odafigyelve.

„Naptár? Saját naptár? Hmm, ez érdekes ötlet… De kellene ez nekem?” Első gondolata az volt: „Már csak ez hiányzik nekem. Ott a polcon állnak a karácsonykor kapott könyvek… Istvánnal és Károllyal most agyalunk egy startupon…”

Szinte automatikusan letöltötte a felkínált naptárat. „Mi gond van abban, ha letöltünk magunknak valamit, ha az ingyen van?” – ilyesmi motoszkálhatott a mutatóujja agyában, ha lett volna agya.. De hát a szokás hatalma… Mutatóujja csak az elmúlt egy évben negyvenkilencezer hatszázötvenhétezer klikkelt.

„Nahát, ez egy üres naptár!” – csodálkozott József, és nyomban elcsodálkozott, hogy csodálkozik, hiszen az ismertető is ezt mondta. „Egy dolog olvasni róla, és más meglátni.” nyugtatta magát József és alaposabban tanulmányozta az üres naptárat.

Ez sokat segített, hogy valamit megértsen, sőt, abban is, hogy a képzelete beinduljon. A képzelet felébresztette a tettvágyat is.

„Hát persze, ezzel kezdjük!” – és az Április 8. sorba beírta József születésnapja”

Hirtelen elszégyellte magát és gyorsan beírta November 29. sorába: „Kovács Míra”… És ekkor jött az első kis csoda. Valami súgta fülébe: „Ez a te naptárad! Ez a te naptárad.” Persze, a monitor a hibás. Egy kis könnycsepp elhomályosította a látását, de József gyorsan letörölte és kiegészítette November 29. bejegyzését: Anyák napja!

József elmentette a naptárt, kikapcsolta gépet, de nem ült a tv elé, az epizód fele úgy is elment már. Beült a fotelbe és elmerült emlékeibe…

 

 

* * *

Az 1001 ház

 

 

Ismered az 1001 éjszaka gyönyörű, lebilincselő legendáját. Sajnos, nem minden hasonló történet végződik ilyen boldogan.

Élt egyszer egy Marton nevű ember. Szorgalmas és ügyes kőműves volt, aki e mellett sokat olvasott, és sokat utazott. Egyik hosszabb utazása után váratlanul elhatározta, hogy épít egy kis házat, ahol boldogan lehet élni. Már kész volt az alapokkal, amikor egyik este megjelent előtte a Halál.

Marton elkeseredett.

- Én már nem vagyok fiatal, nem sírhatom, hogy nem volt időm élni, de kérlek, hagyj nekem egy kis időt, hogy befejezhessem ezt a csodás kis házat. Emberek elélhetnek benne akár száz évig.

A Halál haladékot adott. Márton lelkesen és gyorsan dolgozott, hamar befejezte a házat. Leült egy kispadra a kertbe és csodálta művét. Teltek a napok, de a Halál nem jött vissza. Marton tűnődött, végül úgy döntött, nem ül és vár a Halálra ölbe tett kézzel. Úgyis volt elképzelése, hogyan lehet még jobb házat építeni, hát belekezdett a munkába.

Már éppen kezdte rakni a falakat, megjelent a Halál.

- Jaj, drága Halálom! Hadd fejezhessem ezt a házat is, mert az még jobb lesz.

A Halál megint adott haladékot.

Már sejteni is lehet a történetet. Mire a Halál visszajött Martonért, ő már benne volt a még újabb, még szebb ház építésében, aminek okán újabb haladékot kapott. Így telt el 1001 év. 1001 szebbnél szebb ház borította a gyönyörű festői hegyoldalt, Marton pedig ásta a 1002. ház alapjait.

Csakhogy most a Halál idegesen jött-ment, fekete felhők gyűltek fenyegetően az égen, villámlott, hideg szél forgott.

- Te jóember! Hát ezekben a házakban senki nem él. Tízmillió ember nyomorog a közeli megapoliszban, szörnyű betonlaktanyákban, piszokban, sötétségben, bűnben. De valami ott tartja őket, a te házaidra nincs szükség.  Tedd le a szerszámaidat, és menjünk.

Itt a történet vége.

 

* * *

 

Ki suttog – A tojások

Ki suttog

 

A tojások

 

Szonya felfigyelt egy új suttogásra, és nyomban ott teremtett az áruház hatalmas raktárában. Semmi kétsége nem volt, hogy az egyik tálca tojásai suttogtak. A többi 2038 tálca és az 5692 doboz tojásai mind csendben aludtak.

- No, és ti mit akartok lenni, ha nagyok lesztek – kérdezte az egyik tojás.

A tálca tojásai színben és formában tökéletesen egyformák voltak, ezért a hallgatódzó éjszakai tündér a kérdező tojást C7-nek nevezte el magában.

- Én tükörtojás akarok lenni – mondta hetykén a B5.

- Én veled együtt szeretnék tükörtojás lenni – nézett rá szerelmesen keleti szomszédja.

- Én omlett szeretnék lenni – sóhajtott ábrándosan az F4.

- Én piros húsvéti tojás tojás lennék – nevetett B1.

- Hmm, ez olyan triviális, én szivárványszínű akarok lenni. Amilyen a lelkem… - így a B8.

- Csókolom, én habcsók lennék, ha kérhetem – súgta kacéran az E3.

- És mi legyen a sárgáddal – kekeckedett A3.

- Nyugodtan készítsenek belőle finom majonézt – felelt lazán E3.

- Én viszont csirke szeretnék lenni – szólt mélabúsan E8.

Kis döbbent csend támadt.

- Te tényleg hiszel a tyúk létezésében? – szólalt végül kissé gúnyosan A3.

Nagy suttogós hangzavar támadt. Némi idő után egy parancsoló hang megszólalt, és elvágta a vitát.

- Akár létezik tyúk, akár nem, holnap a háziasszonyok megvesznek minket, és táplálékként véget ér földi utunk. Inkább használjuk ki az utolsó óráinkat, és élvezzük a csendet.

Szonya letörölt egy suta kis könnycseppet bal szeméről, és elrepült.

  

  * * *

A szerep

A szerep

A siker ma este is förgeteges volt. Érzelgős és hálás a vidéki közönség. Több mint tíz percig tapsoltak, kiabáltak, izgatottan kommentálták a színészek játékát és az élet dolgait. „Zseniális! Mintha neki lett volna megírva ez a szerep!” – próbálta túlkiabálni a tapsvihart Aszen Karacsangov, a búza-nagykereskedő a szipogó, könnyeit gyerekesen törölgető feleségéhez hajolva. Utána lassan már csak az egymás közötti beszélgetések folytak, míg végül ki nem ürült a terem, és lassan, egymás után ki nem aludtak a lámpák.

Angel Todorov sietve ment az öltözőjébe, mosolyogva és visszaintegetve az őt üdvözlő kollégáknak és színházi dolgozóknak. Ahogy mindig, most is mindenki szólt valamit hozzá, vállon veregette, a nők ölelgették. Petranka néni, a takarítónő is könnyes szemekkel megtapsolta. „Aki meg van tapsolva, ki van fizetve.” – nyilallt beléje. A szobája előtti utolsó métereket a kedvelt rugózó lépéssel tette meg, amivel mintha azt szerette volna megüzenni a világnak, mintegy kompenzálva gyógyíthatatlan érzelmességét: „Színész vagyok. Komédiás. Bajazzo…”

Átlépett a színház fényes-zajos világából sötét és csendes öltözőjébe. Becsukta maga mögött az ajtót, és egy pillanatra rádőlt hátával, mintha támasztaná a betörni akaró fények és zajok ellen. Hangfoszlányok, kalapácsolás, nevetés, női cipők kopogása kavargott izgatottan a folyosón… Felnézett a sötét semmibe, és egy nagy sóhaj szakadt ki belőle.

Még nem volt túl az imádott anyja elvesztése miatt érzett gyászon. Furcsamód ez a gyász valamilyen új kisugárzást, hangulatot, hangzást, ízt, és, igen, valamilyen különös, jó illatot adott mindennek az életében… Mintha az anyja jósága, szeretete szétáradt volna a világon… Csak a színek… Ezek a gyáva, fásult színek… A felszín cifra rongyai! Szinte minden szín, leginkább a sárga csüggesztően fakónak hatott, különösen a sárgára festett házak…

Egyre gyakrabban menekült az emlékeibe… Azok nem fakultak… Ahogy az álmai sem… Különösen bántotta, hogy nem teljesítette anyjának ismételgetett ígéretét: elkészülni első színdarabjával. „Te is kapsz szerepet abban, anya…” mondogatta. Az anyja meg nevetett, ahogy csak egy anya tud nevetni. „Én, angyalom, én a deszkákon?…” „Nem, anyja, nem úgy gondoltam, neked nem kell játszanod semmit a színpadon! Te csak ülsz az első sorban, és nézed az előadást. De lesz egy szerep, amelyben te jelensz meg…” „Ott ülök az első sorban, és közben megjelenek a színpadon?... Hát, amikor kicsik voltatok, csináltam ilyeneket… Az egyiket szoptatni, a másikat füröszteni, a harmadiknak mesét mesélni, és közben mindenkinek főzni, és énekelni…” – ugratta az anyja, közben nevetett szép fekete szeme.

Itt lapul az asztal fiókjában a kézirat… Egy köteg üres fehér lap. Csak az első lapon volt írás. Arra írta le jellegzetes kalligrafikus írásával a szereplők nevét… Mindig, ha ránézett a listára, fejében már életre is keltek a szerepek. Igen, aki nevet ad, életet ad…

Magány… Rájött, hogy az anya elvesztésével végleg elvész az a burok, amelyben fogantatásunk pillanatától éltünk.

Magányosak, buroktalanok leszünk, és ezen semmilyen páncél növesztése, semmilyen álarc nem segít … És mégis, az életet folytatni kell, méltóan. Ez a dolgok rendje, az igazság, amelyen nincs mit érteni, amelyhez fel kell nőni. És a magányt elfogadó, a magánnyal megbékülő ember az, aki igazi emberré válhat, Olyan emberré, aki képes megérteni a többieket, és aki képes igazán szeretni… Nem, ezek nem fogalmazódtak meg benne, de pontosan ezt érezte, amíg átöltözött.

Ez volt az évad utolsó előadása. Bő egy hónappal voltak kénytelenek meghosszabbítani a szezont, mert vészesen megnőtt a színház adóssága. Ma este játszották huszonhatodszor az Élő holttest-et, ami ilyen kisvárosban már így is szép siker, pedig az érdeklődés még nem kezdett lanyhulni. Ősszel biztosan folytatják, és akár az 50. előadás is meglesz… Ha egyáltalán visszajöhetnek, és nem lesznek kénytelenek más városban folytatni…

De most az fontos, hogy már holnap hazaindulnak Veszával, aki szintén Várnában él… Micsoda ajándék a sorstól ez a fiatal tünemény… Néha beléje nyilallt a kétség: szabad-e magához kötni a lányt? Olyan lenne ez, mintha Fedja Protaszov hirtelenül megállapodna, és elvenné Mását… De hát ő nem Fedja, Vesza nem Mása… Az elhatározás valójában már megszületett benne, de mint hagyománytisztelő, jó gyerek először holnap beszél apjával, megkéri engedélyét, és áldását, utána pedig megkéri Vesza kezét Avram bácsitól…

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

A kagyló

A kagyló

Az idős bölcs szeretett kiülni alkonyatkor a trónusra emlékeztető nagy kőre, és figyelni, ahogy a lenyugvó nap fénye a tengerhullámok ezreiben szikrázik.

Ma megint megjelent a nő, aki az elmúlt hetekben többször feltűnt ezen az eldugott vad parton. Mindig hirtelenül jelent meg, és hirtelenül tűnt el. A bölcsnek eddig nem sikerült megfigyelnie honnan, melyik úton jön, melyik úton megy el. A nő lassan lépkedett a víz szélén, merengve a távolba, közben játszott dús vöröses hajának egy-egy tincsével. Soha nem közeledett senkihez, csak a gyerekek mellett állt meg, és hosszasan nézte játékukat. Most viszont egy idő után váratlanul a bölcshöz lépett, eléje tartotta a kezét.

– Szép a kagylóm? – kérdezte, és kinyitotta a tenyerét.

A bölcs végig a szemébe nézett, rá sem pillantott a kagylóra.

– Szép.

– Neked adom.

A bölcs most ránézett a kinyitott kézre, felvette óvatosan a fehér kagylót, felemelte a fénybe, és hosszasan elgyönyörködött benne.

– Mi a neved? – kérdezte a nő.

– Theodorosz. – lassan rajzolt botjával egy kört a finom homokba. – De úgy csúfolnak, hogy Ateista Theodorosz.

A nő felnevetett.

– Jó ajándéka vagy az isteneknek… Valóban nem hiszed, hogy vannak istenek?

– Én csak annyit mondok, hogy nem tudom… Lehet, hogy voltak… Bár kétlem… Lehet, hogy vannak… Bár ezt is erősen kétlem… Ám hiszem, hogy lesznek… Vagy legalább reménykedem.

A nő tekintete annyira sötét és súlyos lett, hogy a férfi úgy érezte, mintha viharfelhők borultak volna a nyugvó napra.

– Reménykedel, hogy lesznek… Mintha jó dolog lenne ez! Biztosíthatlak, hogy még vannak, és veszedelmes nem hinni ebben. Veszedelmes nem félni őket. Reménykedni pedig hiú, haszontalan dolog.

A nő leült a bölcs mellé, és kecsesen kinyújtotta lábait.

– Ezek szerint te is hiszel az istenek létezésében, csak éppen nagyon nem kedveled őket. Megcsaltak volna? – kérdezte pajzánul a bölcs, és megbökte vállával a nőt.

– Nem adtam nekik alkalmat… Ellenkezőleg, én csaltam meg őket… Vagy legalábbis úgy érzik…

Egy sirály szállt le eléjük, és nyugtalanul fürkészte a tengerhullámok fényjátékát.

A nő hirtelenül az öreghez fordult, szemébe fúrta tekintetét.

– Nem hiszel nekem, igaz? Te sem hiszel nekem! Bolondnak tartasz.

– Szépnek tartalak. Szépnek és jónak. És ezért kedvellek. De tőlem ne vedd zokon, hogy nem hiszek el mindent, amit mondanak. Ez biztosan azért van, mert sok mindent láttam, és sok mindent megtanultam az életben. Így valóban kételkedve fogadom az emberek beszédét. – gyengéden átkarolta a nő vállát, és egy kicsit csipkelődően kérdezte: – De te miért vagy ennyire érzékeny erre. A világ tele van hiszékeny emberekkel. Nem tudsz betelni azok hiszékenységével?

A nő nem húzta el magát az öreg férfi öleléséből, de érezni lehetett, hogy lelke most nincs ott.

– Amikor fontos dolgokról van szó, a hiszékenyek sem hisznek nekem… Minél hiszékenyebbek, annál kevésbé hisznek szavamnak… Az okosokon pedig látom a kínt, hogy próbálnának elgondolkozni, akár hinni is nekem, de mintha valami akadályozná ebben őket, mintha viaskodniuk kellene valamilyen erővel… Végül inkább menekülnének a hitetlenségbe, mert ösztönösen érzik, milyen megalázó a gyengeségük ezzel a láthatatlan erővel szemben…

– Szegény nő… Súlyos teher lehet ez neked…

– Ez nem teher. Ez büntetés… De igazad van, teher is… Ezért jó büntetésnek…

– Csoda nő vagy, kedves ismeretlenem!

A nő még ült pár percig szótlanul, aztán felállt és köszönés nélkül lassan elindult keleti irányba.

– Látlak holnap? – szólt utána a bölcs, elcsodálkozva kérdésén.

– Látsz… Majd valamikor…

~ ~ ~

Az öreg bölcs minden nap kiült a trónusára és órákig gondolkozott magában. Nyugtalan idők járták, többször katonai oszlopok is elvonultak a közeli országúton. Harmadnap egy hajó tűnt fel nyugat felől. Theodorosz figyelte, gondolataiban elmerülve, nem vette észre az ismeretlen nő jöttét.

– Melyik királytól származol?

Theodorosz felnevetett, de közben egy kellemes melegséget érzett meg szívében: „Milyen szép a hangja!”

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Egy test töprengései

Egy test töprengései

Pszt, ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…

Szeretlek…

Béke önt el, ha érzem melegedet… Béke, rend, nyugalom…

Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával ajándékoz meg… Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípödhöz… Milyen finom és meleg a bőröd… Lazulj el! És tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket! Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban!

Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, amely te vagy… Lassan, csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekeredik, szinte táncol, beszínezi az egész világűrt…

Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de nekem jobban tetszik a sajátom… Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem, milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…

Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentőségük? Azt mondom, hogy belső világom és a világűr hasonlóak… Közben szinte minden különbség… Igaz ez? Számít ez?

A legnagyobb, és a legörvendetesebb különbség az, hogy te az enyém vagy, s én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged érint?...

Érezzen, persze, csak érezzen! Ettől csak jobb hely lesz…

De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok… Egek, de jó szeretkezni veled… Van ennél jobb a világon? Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged, veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen belekezdeni. Tele van feszültségekkel, szinte vibrál körülötte a levegő…

Nem, nem sajnálom… A tiédet sem… Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is, árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…

Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok… A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka… Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás… Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem jelentenek az érzések számára…

Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…

Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, várfalak, hidak? Homokszemek vagyunk mind és mindenünk. Évmilliók óta ott sodródunk egy szárazföld és egy tenger határán, és sodródni fogunk még sok évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az csillag-anyáink ölébe…

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Kettőt kap

Kettőt kap

Nincs rossz idő. Balgaság szidni az időjárást. Ez a mi Földünk, ez a mi életünk rajta. Egyszer nappal van, egyszer éjjel, néha hideg, néha meleg, néha fúj a szél, néha meg sem mozdul a levegő. Néha mintha dézsából öntenék az ég vízét, néha reped a föld a szárazságtól… Mindennek van nem csak rendelt ideje, de rendelt minősége is, rendelt mértéke is. Az más kérdés, hogy soha nincs eltalálva sem a rendelt idő, sem a rendelt minőség, sem a rendelt mérték. Ilyen a világ, ilyenek vagyunk mi magunk. Ezt kell megszokni.

Ilyeneket és még hasonlókat mondogatott magának Mark Bezuhov, amíg hazatartott a szemerkélő esőben. Hűvös és szeles volt, így pára nem homályosította a víztől sokszorosan csillogó város képét. Szemgyönyörködtető látvány…

Ellenben a válság rossz dolog… Mark most nem is gondolt erre, de ez a kegyetlen tény hosszú évekkel ezelőtt befészkelte magát benne, és szinte minden gondolatát és érzését keserűvé tette.

Megszólalt a telefonja.

– Jó estet kívánok. Mark Bezuhovot keresem.

– Én vagyok. Parancsoljon.

– Bill Berg vagyok. A nevem bizonyára nem mond sokat Önnek. Van egy vállalkozásom, és most olyan szakembert keresünk, mint Ön. Visszautasíthatatlan ajánlatom lenne, anyagilag is, szakmailag is. Mikor tudna meglátogatni irodámban?

– Szerdán 10 óra?

– Remek, várom. A pontos címet mindjárt küldöm sms-ben.

Mark egy darabig csak valami homályos érthetetlen bosszúságot érzet. Miért kellett megzavarni gondolatait? Még inkább a gyönyörködést a városi káprázatban. És mi az, hogy „visszautasíthatatlan ajánlat”? Olyan könnyű megalázni az embert azzal, hogy az önérzetes visszautasítás jogát is elveszik tőle – hát persze, pénzzel! De hamar lerohanták komolyabb érzések és gondolatok.

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

A Paradicsom projekt

A Paradicsom projekt

Valami nagy, rendkívüli munka kezdődik, olyasvalami, ami soha nem volt, és ami gyökeresen megváltoztatja az ember életét a Földön – efelől semmi kétsége nem volt Bruno Macaloninak. A fiatal, ambiciózus köztársasági elnök éppen belefáradt a rengeteg harcba, az ezernyi megfeneklett ügy miatti magyarázkodásokba, amelyek jellemezték az olya hatalmas várokozással induló elnökségének első évét, és akkor jött a nagy ötlet…

Nem, ez nem egyszerűen ötlet, sokkal inkább gondolat volt, amely valamiféle méltósággal kezdett formálódni, mint ahogy a kolbász töltődik a húsdaráló szájához tapasztott bélbe. Három napig nem tudott aludni ettől a víziótól, de senkivel nem merte megosztani. A harmadik napon a legnagyobb titokban leutazott apjához.

Viszonyuk bonyolult volt, mindketten sok mindent utaltak a másikban, mégis tudtak nyíltan és komolyan, dühkitörések nélkül beszélgetni, vitatkozni.

– Mindig is ilyen hülye voltál, fiam, de ügyesen kihasználod. Hát csináld… Engem már úgy sem fog érinteni. – mondta apja, és felhajtotta kedvenc koktélját kecsketejből és szőlőpálinkából.

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Én megölöm őt!

Én megölöm őt!

– Én megölöm őt!

Súlyos csend ült a ház körül.

– Én megölöm őt! – ismételte halkabban, de fenyegetőbb hangon a férfi.

A Nap már nyugodni készült. Megnőtt, vörössé szelídült.

– Nem lesz többé utamban! – csapott az asztalra.

A nő hozott egy sajtokkal és sonkával telerakott tálcát.

– Dühös vagy? – kérdezte, de nem várt válaszra, fordult vissza.

A bárány dörgölődzött a férfi lábához, aki megsimogatta, azután ellökte.

– Nem vagyok dühös – mondta szárazan, saját magának.

A szeleburdi szél elbujt, a levegő lustán lebegett, a világ még vadabbul illatozott.

– Ezt kell tennem.

A kutya megérezte a hús szagát, leült tisztes távolságban, nyájasan figyelve gazdáját.

– Ez a dolgok rendje.

A kutya izgatottan csóválta a farkát.

– Elvágom a tarkát – nyúlt a késhez.

A bárány ijedten elugrott.

...

Sose búcsúzz

Egy test töprengései

Pszt, ne moccanj!... Nem szeretném, ha felébrednének…

Szeretlek…

Béke önt el, ha érzem melegedet…

Béke, rend, nyugalom…

Annyira ismerlek… Mégis, minden érintésed az új felfedezés perzselő izgalmával ajándékoz meg…

Most odavetem a kezemet, és finoman hozzáérek a csípődhöz…

Milyen finom és meleg a bőröd…

Lazulj el… Tompítsd az érzéseid, hogy ne riasszuk fel őket…

Kövesd figyelmesen ezt a finom áramlást magadban…

Olyan, mint egy megtévedt fénypatak a világban, ami te vagy… Lassan, csillogva árad, körbe futja a magukba merült galaxisokat… Tekerődik, szinte táncol, beszínesíti az egész világűrt…

Szoktad szemlélni ezt a világűrt, amely benned van? Hasonlít a külsőre, de nekem jobban tetszik a sajátom…

Biztos vagyok, hogy a tiéd még gyönyörűbb… Amikor magadba fogadsz, érzem, milyen bársonyos, milyen ragyogó és szeplőtlen…

Vagy lehet, hogy a különbségeknek nincs igazi jelentésük? Azt mondom, hogy belső világom és a világűr hasonlóak… Igaz ez? Számít ez?

Szinte minden különbség… A legnagyobb, és a legörvendetesebb az, hogy te az enyém vagy, én érezlek… Vagy lehet, hogy a világ is érez hasonlót, ha téged érint?...

Érezzen, persze, csak érezzen… Attól biztosan jobb hely lesz…

De beléd hatolni, szeretkezni veled csak én tudok…

Egek, de jó szeretkezni veled…

Már három napja szeretkezés nélkül alszunk el… Minden porcikám kíván téged, veszett üzeneteket küldök, de a zsarnok képtelen… Tele van feszültségekkel, szinte vibrál körülötte a levegő…

Nem, nem sajnálom… A tiédet sem…

Tudod, sokszor úgy érzem… Furcsa érzés ez… Hosszú ideig bántott is, árulásnak tűnt… De most már egészen tisztán érzem…

Mennyivel jobb lenne, ha másképpen lennének a dolgok…

A szabadság is hiányzik sokszor, de a legszörnyűbb a pusztulás árnyéka…

Jó, mondhatom kevésbé durván: az elmúlás…

Elmúlás, pusztulás… Megint ezek a különbségek, amelyek semmit nem jelentenek az érzéseknek…

Vagy jelentenek? Hát, talán jelentenek… Végül is, mi, ha nem az érzések képesek felfogni még a legkisebb különbséget is…

Nem, én nem félek a pusztulástól… Ha egy gyerek épít egy homokvárat a tengerparton, a homokvár homokja kezdjen félni, hogy a gyerek majd elmegy, jönnek a hullámok, és egykettőre elenyésznek a csodás tornyok, falak, hidak? Évmilliók óta ott sodródsz a szárazföld és a tenger határán, és sodródni fogsz még sok évmillióig, amíg más elemek nem jönnek, és nem röpítenek újra az anyacsillagok ölébe…

Nem, én nem félek a pusztulástól… Inkább az igazságtalanság bánt…

Én, a test, elporladok, ő, a zsarnok, a belém fészkelődött lélek elszáll. Egy kicsit szomorúan röpdös fölöttem, köröz, figyel, les, míg végül elsuhan, és beköltőzik egy új testcsirába, és ott elölről kezdi az egészet…

Igen, dühős vagyok rá. Közben tudom, ha egy test dühős, igazságtalan is lehet…

De hát az igazságosság nem az én reszortom… Az a lélekre tartozik…

Dühős vagyok…

Dühős, és tehetetlen…

Mit tehetnék sorsunk ellen? Be tudnám csapni, helyet cserélve vele? Vagy kihívni párbajra: győzzön a jobbik?

Talán azért van ez így, mert mi, testek, kopunk, míg ők, lelkek, csak gazdagodnak, nemesednek? De hát ez nem is igaz. Mi sokkal látványosabban növünk, gazdagodunk, erősödünk, nemesedünk, amíg be nem kezdenek kapcsolni egymás után sejtjeink önmegsemmisítői…

Miért? Miért? Miért?

…

...

2015. november

Szimeonov Todor

(Részlet, a novella a Most, valamikor című kötetben jelent meg)

* * *

A Kalasnyikov-elmélet

- Te nem hiszel a lélek hallhatatlanságában? – kérdezte csalódottan, szinte könyörögve egy megnyugtató tagadó válaszért Jacques, és beleivott vörös borába.

- Én nem hiszek semmiben, de szívesen eljátszom minden gondolattal… – válaszolt zavart mosollyal Jean. Hosszasan elmerengett, mintha az ég lilába forduló csíkját figyelné a keskeny utca fölött, de érezve Jacques súlyos tekintetét, összeszeppent, és folytatta. – Vannak vallások, amelyek azt hirdetik, hogy a lélek öröktől örökké él, csak vándorol egyik testből a másikba. Mások, mind például az Írás vallásai csak annyit mondanak, hogy aki megszületett, annak lelke örökre megmarad. De ezek a majd megmaradó lelkek náluk valahogyan mégiscsak megszületnek, tehát egy adott időpontban megkezdik létezésüket. Azzal, hogy hogyan is jönnek létre, ezek a vallások különösebben nem foglalkoznak.

- Azért az első esetet, Ádám lelkének a keletkezéstörténetét ismerjük. – nevetett fel Jacques, közben szippantgatta a bor illatát.

- Látod, én pont fordítva gondolom: lelkünk öröktől létezik, öröktől készül földi életére, vagy ami osztályrészül kijut neki, és ha teljesítette feladatát, küldetését, vége van… Leteszi a fegyvert, vagy a lantot, vagy amit akarsz…

Jacques döbbent, tágra nyílt szemekkel nézte barátját. Jean megint hosszasan figyelte a feketébe boruló ég-csíkot. Súlyos szomorúsággal mondta:

- Nem tudom, mi történhet a lélekkel utána… Lehet, miért ne lehetne, hogy van folytatás… Legalább egyesek számára…

- Jean, ne haragudj, de ez így abszurd! Öröktől élünk, de éppen most beleszaladunk az örökkévalóságunk végébe? – Jacques szinte dühösen fészkelődött székében, és csak futólag pillantott a két csinos nőre, aki beült a terasz utolsó üres asztalkájához.

- A helyzet pedig világos és egyszerű. Te sem a semmiből lettél, hanem mint egy virág a magból, kibújtál egy kis becsomagolt anyagból. Az csak egy apró részletkérdés, hogy az a csomag, az a petesejt, amelyből lettél, már teljes egészében elkészült anyai nagyanyád hasában. Igen, téged is a nagyanyád hordott szíve alatt, ami csak egy újabb üzenet, milyen mélyen vagyunk egymásba ágyazva őseinkkel. De azt hiszed, hogy ez a láncolat csak addig tart visszafelé nézve, amíg őseinket embernek nevezhetjük? A láncolat akkor sem szakad meg, ha milliomodik ősöd egy rémisztőnek látszó gyíkféle, vagy tízmilliomodik ősöd egy virgonc kis amőba az ős tengerben…

- De jó volt abban a meleg ősóceánban… – nevetett Jacques.

- A meleget alaposan kiélvezhettük csillag-anyáinkban, ahogy később a világűrben a hideget is. A lényeg az, hogy minden egyes ember, minden egyes élőlény az ősrobbanással kezdődő láncolat…

- Szépen kifésülöd a mindenség sörényét, ezt a reménytelen kócot… De ha el is fogadnánk ezt az abszurd rendcsinálást a szép művészi káoszban, mi az, ami alátámasztja elképzelésedet az örök lelkünk életünkben bekövetkező hírtelen haláláról? – Jacques hangjában a gúny nyoma sem érződött, inkább egy furcsa feszültség és nyugtalanság, mint amikor valaki még halála előtt szeretné megtudni a nagy titkot.

- Igen, ez a bevezető szinte triviális tény. Minden valamiből jön létre. De mi az értelme a külön életünknek, ha a nemző aktusban nem olvadunk bele az új láncszembe, a folytatásba? Nos, bennem él egy kép… Talán ez adhatná a kulcsot a rejtélyhez… De vigyázz, ez merő jelkép, csacska allegória, amely nem azt mondja: ez az igazság, hanem próbálja segíteni annak megértését.

- Ne félj, nem a kisiskolás fiammal ültél le beszélgetni… Bár, hadd dicsekedjek vele, lassan ő is igazi filozófus lesz. Képzeld el, napok óta a halálról faggat… Na, de halljuk ezt az allegóriát! – adta vissza Jacques a szót, és belekortyolt a borba.

- Nem tudom, létezik-e, létezett-e isten, de most képzeljük őt el az örökkévaló semmi csúcsán, mint az imaginárius i a komplex számok közepén. Gondolataiban talán valamilyen varázslatos végtelen ciklusba került, mert az örökkévalóságot csak így lehet kényelmesen és biztonságosan kibekkelni. Igen, képzeld el, milyen keserves, szinte lehetetlen feladat lenne egy örökkévalóságig nem gondolni a fehér elefántra. És mi fehérebb elefánt a tiszta ige, a tiszta testetlen gondolat számára, mint az anyag. Hát láss csodát, egy szent pillanatban az isten nem bírt már magával, elgondolta az anyagot. Teljes szépségében. Végül is isten csak szépet tud gondolni, mert utána nagyon szeret elégedett lenni magával.

- „És láttá Isten, hogy minden, amit alkotott jó…” – elmosolyodott Jacques. – Bár mi is így lehetnénk dolgainkkal… vagy legalább magunkkal…

Erre Jean hangosan felnevetett. A kávézó teraszán telt ház volt. Az emberek élénken beszélgettek, nevetgéltek. Körbe-körbe színek és fények…

- Csakhogy most az isten egyáltalán nem ezt gondolta, hanem azonnal megértette, hogy végzetes hibát vétett. Egy dolog gondolatok között élni, és egészen más, ha egy anyagi világ pattan ki a gondolatfejedből, mint súlyos érdes valóság. Ez az irdatlan tömeg azon nyomban agyon is nyomta, semmivé lapította az Istent. Talán egy vérfolt, egy agyvelő darabka villant az ősrobbanás tűztengere környékén, egy gondolatfoszlány cikkázott, sistergett. Iszonyatos, eszméletlen helyzet támadt. Végül is Isten nem pusztult el, ezért Isten, és nem Jacques vagy Jean… De foglya lett saját alkotásának. Foglya, bár bizonyosan nem tehetetlen foglya. Gondolatokkal már semmire nem megy az anyag ellen. Nyúl a combjához, és láss csodát! Kezében fegyvernek látszó tárgy. Nem, ez nem olyan, mint Jedi lézerkardja, sokkal inkább olyan, mint egy Kalasnyikov… Bár az is lehet, hogy csak egy törvény… És ezzel a Kalasnyikovval Isten tüzet nyit… A tüzelése célzatos kozmikus munka. Célja nem más, mint a bányász csákányozásáé: vágatot vág…

Jean megkeverte kapucsínóját. Jacques beleivott borába.

- A hadi terv világos: Isten át akar fúrni az anyagon át, és visszajutni a gondolat szabadságába... – Jean szeme furcsán nézett a semmibe. Csendesen óvatosan beleivott a habos italába.

- És tudod, az isteni Kalasnyikov golyói mi vagyunk. Mi, emberek. Ezeket a golyókat, mind az összest az Isten már az ősrobbanásban kilőtte. Minden ilyen golyónak megvan a maga pályája – mindaddig, amíg meg nem születünk, vagyis bele nem fúródunk a magunk saját életünkbe, és el nem végezzük a ránk mért munkát a vágat elmélyítésében, amiképpen a golyó is kirepeszt egy darabka sziklát. És ahogy a golyó is a kiütött szikladarabkával együtt a porba hullik, mint egy összelapított és már hasznavehetetlen fémcsepp, így elenyészik az ember is…

- Döbbenetes kép, Jean! – Jacques megfogta Jean karját. – Döbbenetes… Kegyetlen, de sajnos kegyetlenül igaznak tűnik… „A mór megtette…”

A két barát hosszú percekig csöndben maradt...

Budapest, 2015. november

Szimeonov Todor

 (A teljes szöveg a Most, valamikor kötetben)

* * *