A kagyló
Az
idős bölcs szeretett kiülni alkonyatkor a trónusra emlékeztető nagy kőre, és
figyelni, ahogy a lenyugvó nap fénye a tengerhullámok ezreiben szikrázik.
Ma
megint megjelent a nő, aki az elmúlt hetekben többször feltűnt ezen az eldugott
vad parton. Mindig hirtelenül jelent meg, és hirtelenül tűnt el. A bölcsnek
eddig nem sikerült megfigyelnie honnan, melyik úton jön, melyik úton megy el. A
nő lassan lépkedett a víz szélén, merengve a távolba, közben játszott dús
vöröses hajának egy-egy tincsével. Soha nem közeledett senkihez, csak a
gyerekek mellett állt meg, és hosszasan nézte játékukat. Most viszont egy idő
után váratlanul a bölcshöz lépett, eléje tartotta a kezét.
–
Szép a kagylóm? – kérdezte, és kinyitotta a tenyerét.
A
bölcs végig a szemébe nézett, rá sem pillantott a kagylóra.
–
Szép.
–
Neked adom.
A
bölcs most ránézett a kinyitott kézre, felvette óvatosan a fehér kagylót,
felemelte a fénybe, és hosszasan elgyönyörködött benne.
–
Mi a neved? – kérdezte a nő.
–
Theodorosz. – lassan rajzolt botjával egy kört a finom homokba. – De úgy
csúfolnak, hogy Ateista Theodorosz.
A
nő felnevetett.
–
Jó ajándéka vagy az isteneknek… Valóban nem hiszed, hogy vannak istenek?
–
Én csak annyit mondok, hogy nem tudom… Lehet, hogy voltak… Bár kétlem… Lehet,
hogy vannak… Bár ezt is erősen kétlem… Ám hiszem, hogy lesznek… Vagy legalább
reménykedem.
A
nő tekintete annyira sötét és súlyos lett, hogy a férfi úgy érezte, mintha
viharfelhők borultak volna a nyugvó napra.
–
Reménykedel, hogy lesznek… Mintha jó dolog lenne ez! Biztosíthatlak, hogy még
vannak, és veszedelmes nem hinni ebben. Veszedelmes nem félni őket. Reménykedni
pedig hiú, haszontalan dolog.
A
nő leült a bölcs mellé, és kecsesen kinyújtotta lábait.
–
Ezek szerint te is hiszel az istenek létezésében, csak éppen nagyon nem
kedveled őket. Megcsaltak volna? – kérdezte pajzánul a bölcs, és megbökte
vállával a nőt.
–
Nem adtam nekik alkalmat… Ellenkezőleg, én csaltam meg őket… Vagy legalábbis
úgy érzik…
Egy
sirály szállt le eléjük, és nyugtalanul fürkészte a tengerhullámok fényjátékát.
A
nő hirtelenül az öreghez fordult, szemébe fúrta tekintetét.
–
Nem hiszel nekem, igaz? Te sem hiszel nekem! Bolondnak tartasz.
–
Szépnek tartalak. Szépnek és jónak. És ezért kedvellek. De tőlem ne vedd zokon,
hogy nem hiszek el mindent, amit mondanak. Ez biztosan azért van, mert sok
mindent láttam, és sok mindent megtanultam az életben. Így valóban kételkedve
fogadom az emberek beszédét. – gyengéden átkarolta a nő vállát, és egy kicsit
csipkelődően kérdezte: – De te miért vagy ennyire érzékeny erre. A világ tele
van hiszékeny emberekkel. Nem tudsz betelni azok hiszékenységével?
A
nő nem húzta el magát az öreg férfi öleléséből, de érezni lehetett, hogy lelke
most nincs ott.
–
Amikor fontos dolgokról van szó, a hiszékenyek sem hisznek nekem… Minél
hiszékenyebbek, annál kevésbé hisznek szavamnak… Az okosokon pedig látom a
kínt, hogy próbálnának elgondolkozni, akár hinni is nekem, de mintha valami
akadályozná ebben őket, mintha viaskodniuk kellene valamilyen erővel… Végül
inkább menekülnének a hitetlenségbe, mert ösztönösen érzik, milyen megalázó a
gyengeségük ezzel a láthatatlan erővel szemben…
–
Szegény nő… Súlyos teher lehet ez neked…
–
Ez nem teher. Ez büntetés… De igazad van, teher is… Ezért jó büntetésnek…
–
Csoda nő vagy, kedves ismeretlenem!
A
nő még ült pár percig szótlanul, aztán felállt és köszönés nélkül lassan
elindult keleti irányba.
–
Látlak holnap? – szólt utána a bölcs, elcsodálkozva kérdésén.
–
Látsz… Majd valamikor…
~ ~ ~
Az
öreg bölcs minden nap kiült a trónusára és órákig gondolkozott magában.
Nyugtalan idők járták, többször katonai oszlopok is elvonultak a közeli
országúton. Harmadnap egy hajó tűnt fel nyugat felől. Theodorosz figyelte,
gondolataiban elmerülve, nem vette észre az ismeretlen nő jöttét.
–
Melyik királytól származol?
Theodorosz
felnevetett, de közben egy kellemes melegséget érzett meg szívében: „Milyen
szép a hangja!”
…
Sose
búcsúzz
