A terem titka
Te
értelmes és komoly ember vagy. Azt hiszem, te meg tudnál érteni, és a
hallgatásodra is számíthatok… Ez hihetetlenül fontos… Életem függhet ettől…
Nem, nem akarom, hogy ígérgess nekem. Mit számítanak a szavak… Én valahogy
érzem, hogy számíthatok rád…
Kezdetben
nem igen fogsz hinni nekem… Sőt, te már most sem hiszel igazán. Például nem
hiszed el, hogy veszélyben lehet az életem attól, hogy megosztok így,
ismeretlenül veled egy zavaros történetet… Magam is belátom, sokszor nem könnyű
felmérni a dolgokat, mit is jelentenek egyáltalában. De csak hallgass meg
figyelmesen, majd lassanként rájössz, hogy nem agyrém, amit elárulok neked…
Az
egész azzal kezdődött, hogy nyolc éve a zebrán elütött egy drága terepjáró.
Nyolc éve, három hónapja és két napja… Csúnyán összetört, nagyon csúnyán.
Bevittek a baleseti klinikára, fél napig operáltak, aztán kitoltak az intenzív
osztályra, ahol egy óra múlva kómába kerültem, azt mondták… Valójában
meghaltam, de mivel egy csomó gépre voltam bekötve, nem vették észre, vagy nem
akarták bevallani, hogy meghaltam, és így tartották működésben a halott
testemet, majdnem nyolc évig. Nagyritkán – megszokásból?, nosztalgiából? –
visszajártam hálni testembe… Mi tagadás, szerettem a testemet, jól éreztem
magamat benne. Igen sajnáltam… Egy ilyen alkalomkor valami új berendezést
kapcsoltak a testemre, az felrázkódott, feléledt, és én azt mondanám: pechemre,
beszorultam régi testembe. Az orvosok észrevették, csodát kiáltottak, egymás
után kikapcsolták a gépeket, és egy sor tudományos konferenciát hívnak össze
azóta is. Egy hónapja hazaengedtek…
Nem,
nem kell szörnyülködni vagy sajnálni engem. De irigyelni sem, hogy második
életet kaptam volna… Nincs második élet.
A fontos az, hogy egy titok birtokába
jutottam. Igazából ez nem titok önmagában. Ez titok az emberek számára…
Ó,
tudom, sokan beleesnek a klinikai halál állapotába, ahonnan valamit látni
lehet, de mit, ők sem értik. Mert nem igazi halottak. Én meg majdnem nyolc évig
az voltam. Megismertem, megszoktam az ottani világot. Akár azt is mondhatnám,
hogy megszerettem. Sok mindenben rutint is szereztem, helyet vívtam ki magamnak
több társaságban…
Most
miért nézel így rám? Elmeállapotomban kételkedsz? Ne kételkedj, ne
nyugtalankodj, ugyanannyira normális vagyok, mint kilenc éve, vagy mondjuk,
mint te. Az ember nem lesz kevésbé normális, ha megtud egy titkot. Bár igaz,
hogy a titkok megviselik az embert, ha tudja, ha nem tudja azokat. Nehéz is
eldönteni, melyik állapot rosszabb…
De
nem csigázom tovább az érdeklődésedet, sejtem, hogy most mindent odaadnál ezért
a titokért. Rendben, itt a lényeg, amelyre kíváncsi vagy: igen, van élet a
halál után, de fel nem fogható törvények szerint… Itt, vagyis ott, odaát minden
más. Valami egy kicsit más, valami egészen más… De ebben sem ismeri ki magát az
ember, mert semmi nem állandó. Ugyanaz a valami, vagy valaki egyszer egy kicsit
más, máskor nagyon más… Nehéz erre jó földi hasonlatot mondani, de talán ha egy
vad rajzfilmet képzelnél el, ahol minden úszik, lebeg, vibrál, hullámokban újra
és újra színt és formát vált, eltűnik, utána a semmiből előbújik…
…
Sose
búcsúzz
