A szerep
A
siker ma este is förgeteges volt. Érzelgős és hálás a vidéki közönség. Több
mint tíz percig tapsoltak, kiabáltak, izgatottan kommentálták a színészek
játékát és az élet dolgait. „Zseniális! Mintha neki lett volna megírva ez a szerep!”
– próbálta túlkiabálni a tapsvihart Aszen Karacsangov, a búza-nagykereskedő a
szipogó, könnyeit gyerekesen törölgető feleségéhez hajolva. Utána lassan már
csak az egymás közötti beszélgetések folytak, míg végül ki nem ürült a terem,
és lassan, egymás után ki nem aludtak a lámpák.
Angel
Todorov sietve ment az öltözőjébe, mosolyogva és visszaintegetve az őt üdvözlő
kollégáknak és színházi dolgozóknak. Ahogy mindig, most is mindenki szólt
valamit hozzá, vállon veregette, a nők ölelgették. Petranka néni, a takarítónő
is könnyes szemekkel megtapsolta. „Aki meg van tapsolva, ki van fizetve.” –
nyilallt beléje. A szobája előtti utolsó métereket a kedvelt rugózó lépéssel
tette meg, amivel mintha azt szerette volna megüzenni a világnak, mintegy
kompenzálva gyógyíthatatlan érzelmességét: „Színész vagyok. Komédiás. Bajazzo…”
Átlépett
a színház fényes-zajos világából sötét és csendes öltözőjébe. Becsukta maga
mögött az ajtót, és egy pillanatra rádőlt hátával, mintha támasztaná a betörni
akaró fények és zajok ellen. Hangfoszlányok, kalapácsolás, nevetés, női cipők
kopogása kavargott izgatottan a folyosón… Felnézett a sötét semmibe, és egy
nagy sóhaj szakadt ki belőle.
Még
nem volt túl az imádott anyja elvesztése miatt érzett gyászon. Furcsamód ez a
gyász valamilyen új kisugárzást, hangulatot, hangzást, ízt, és, igen,
valamilyen különös, jó illatot adott mindennek az életében… Mintha az anyja
jósága, szeretete szétáradt volna a világon… Csak a színek… Ezek a gyáva,
fásult színek… A felszín cifra rongyai! Szinte minden szín, leginkább a sárga csüggesztően
fakónak hatott, különösen a sárgára festett házak…
Egyre
gyakrabban menekült az emlékeibe… Azok nem fakultak… Ahogy az álmai sem… Különösen
bántotta, hogy nem teljesítette anyjának ismételgetett ígéretét: elkészülni
első színdarabjával. „Te is kapsz szerepet abban, anya…” mondogatta. Az anyja
meg nevetett, ahogy csak egy anya tud nevetni. „Én, angyalom, én a deszkákon?…”
„Nem, anyja, nem úgy gondoltam, neked nem kell játszanod semmit a színpadon! Te
csak ülsz az első sorban, és nézed az előadást. De lesz egy szerep, amelyben te
jelensz meg…” „Ott ülök az első sorban, és közben megjelenek a színpadon?...
Hát, amikor kicsik voltatok, csináltam ilyeneket… Az egyiket szoptatni, a
másikat füröszteni, a harmadiknak mesét mesélni, és közben mindenkinek főzni,
és énekelni…” – ugratta az anyja, közben nevetett szép fekete szeme.
Itt
lapul az asztal fiókjában a kézirat… Egy köteg üres fehér lap. Csak az első
lapon volt írás. Arra írta le jellegzetes kalligrafikus írásával a szereplők
nevét… Mindig, ha ránézett a listára, fejében már életre is keltek a szerepek.
Igen, aki nevet ad, életet ad…
Magány…
Rájött, hogy az anya elvesztésével végleg elvész az a burok, amelyben
fogantatásunk pillanatától éltünk.
Magányosak,
buroktalanok leszünk, és ezen semmilyen páncél növesztése, semmilyen álarc nem
segít … És mégis, az életet folytatni kell, méltóan. Ez a dolgok rendje, az
igazság, amelyen nincs mit érteni, amelyhez fel kell nőni. És a magányt
elfogadó, a magánnyal megbékülő ember az, aki igazi emberré válhat, Olyan
emberré, aki képes megérteni a többieket, és aki képes igazán szeretni… Nem,
ezek nem fogalmazódtak meg benne, de pontosan ezt érezte, amíg átöltözött.
Ez
volt az évad utolsó előadása. Bő egy hónappal voltak kénytelenek
meghosszabbítani a szezont, mert vészesen megnőtt a színház adóssága. Ma este
játszották huszonhatodszor az Élő holttest-et, ami ilyen kisvárosban már így is
szép siker, pedig az érdeklődés még nem kezdett lanyhulni. Ősszel biztosan
folytatják, és akár az 50. előadás is meglesz… Ha egyáltalán visszajöhetnek, és
nem lesznek kénytelenek más városban folytatni…
De
most az fontos, hogy már holnap hazaindulnak Veszával, aki szintén Várnában él…
Micsoda ajándék a sorstól ez a fiatal tünemény… Néha beléje nyilallt a kétség:
szabad-e magához kötni a lányt? Olyan lenne ez, mintha Fedja Protaszov
hirtelenül megállapodna, és elvenné Mását… De hát ő nem Fedja, Vesza nem Mása…
Az elhatározás valójában már megszületett benne, de mint hagyománytisztelő, jó
gyerek először holnap beszél apjával, megkéri engedélyét, és áldását, utána
pedig megkéri Vesza kezét Avram bácsitól…
…
Sose
búcsúzz
