A vágy Forradalomra

Dolgozom a következő kötetemen, és ilyenkor valamennyire ehhez igazítom még a szokásos könyvtári kölcsönzéseimet. A Francia Intézetben is találtam két a témám szempontjából érdekesnek tűnő, viszonylag vékony kötetet.

Az egyik munka Fernand Braudelé. A nevét ismertem, de nem emlékszem, hogy olvastam volna már tőle. Kissé furcsa az írás, műfaja is nehezen meghatározható, de azon kívül, hogy a Francia Akadémia tagjához méltó zamatos és elbűvölő stílus olvasása fantasztikus élvezetet, óriási szakmai segítséget is nyújtott bennem érlelődő gondolatok, sejtések tisztázásához. Valóságos kopernikuszi fordulatnak érzem a most született felismerést. De erről majd a készülő kötetben mondok többet.

A másik kötet viszont már a nyomdai kivitelezésével is nagy nehézséget okozott. Igényes drága kiadás szép drága papíron, professzionális tervezéssel,kiváló nyomtatással, csak éppenséggel egészén apró, és főleg halovány betűvel készült. A tartalomjegyzék még ezen is túltesz, éppen csak sejteni, hogy valami nyomtatva van hangyányi betűkkel, a szinte űres lap közepén.

Az elkeserítő – számomra – az, hogy ez az antiszociális kivitel nem kivétel, hanem szinte divat, általános és tartós. Van az az eset, amikor szemmel látható pancser kiadóról van szó: rossz minőségű papír, kis betűk, rossz betűtípus, sűrű sorok, kis margók, egyértelmű a törekvés a papírköltség megfelezésére. De a nyomda is csúnyán spórol a festékkel. És van a másik eset, amikor bizonyára méregdrágán megfizetett tipográfusok, grafikusok és dizájnerek trendi remeket próbáltak megvalósítani, közben csak azt árulták el, hogy ugyan szuper trendiek, ám régen vehettek kezükbe könyvet olvasási szándékkal.

Közben én meg azt árultam el, hogy nagyon felhúzott ez a divat. Igen, akkor is bosszantana, ha nem gyengülne a látásom, de sajnos, gyengül. Közben egyre élesebben érzem azt az igényt, hogy az olvasás olyan csodálatos élmény legyen, amilyen lehet, amilyennek lennie kell.

Végül lassan és szenvedve, de átküzdöttem magamat a kis köteten. Igen sok gondolat meglepett, és tetszett. Örültem neki, hogy – lényegében véletlenül – találtam erre a műre, erre a szerzőre.

Szokásomhoz híven, utána néztem, ki ez az Jean-Paul (János-Pál!) Dollé?

Amit találtam róla a neten, még izgalmasabbá, még értékesebbé tette a felfedezésemet.

J.-P. Dollé 1939-ben született francia építész, író és filozófus, elkötelezett baloldali. Első könyve 1972-ben jelent meg Le désir de Révolution (A vágy Forradalomra) címmel, amely a 68-as események feldolgozásával próbál fontos társadalmi kérdésekre választ adni. Utána még tucatnyi szakmai és filozófiai könyvet, továbbá 3-4 regényt is megjelentetett, aktív egyetemi oktató és egyéb társadalmi munkája mellett. Én most éppen az utolsó művét olvastam: L’inhabitable Capital (A lakhatatlan Tőke). A kapitalizmus megsemmisítő kritikája – a 2008 évi válság feldolgozásából kiindulva, ahogy ő mondja: térben és időben elgondolva. Egy építész műveltségű filozófus és citoyen gondolatai.

Azon töprengtem el, ha két egyenes két ponton egybe esik, valójában azonos.

Lám, én vagy száz közös pontot látok és ezzel a tegnapig ismeretlen emberrel, mégis semmi nem csorbítja autonómiánkat. Csupáncsak közös pontok

Nagyszerű érzés.

Miközben éppen ma látom a Wikipédiában, hogy Jean-Paul barátom 2011-ben, 71 éves korában meghalt… Ma, amikor én holnap ünneplem 71-ik születésnapomat.

Így a Lakhatatlan Tőke valóban utolsó műve marad. 2010-ben jelent meg.

Írom a magamét, kedves Jean-Paul. És abban lesz egypár mondat, amely továbbadja üzenetedet.

* * *

Megvilágosodás és sötétség

Vajon, létezik-e megvilágosodás, és mi lenne annak mechanizmusa?

Számtalanszor megéltem azt, hogy megjelenik a fejemben egy – ismerős, többnyire régóta foglalkoztató – téma, akár egy szó formájában. És ez a szó, gondolatfoszlány kezd izegni-mozogni, perdülni… Olyan mint egy apró üstökös, amely egyre izgalmasabb mondatokat hagy maga után elmém feketetábláján… Alig bírok hozzászólni, de ha sikerül is, a varázslat nem akad el, nem törik meg. Szinergiába csap át, felvillanyoz… Örömteli pillanat! Tele vagyok bizonyossággal, és becsületes elszánással: ahogy visszamegyek a helyemre, leírom, amivel most meggazdagodtam…

Az esetek nagy részében viszont mire hozzáfognék az írásra (bevallom, nem ritkán addig hosszú napok is telnek el), alig áll össze valami értelmes fogalmazás, sem a mélysége, sem a villanyossága nem az, amire emlékszem… Egyszerűen erőtlenül állok a feladat előtt, hogy visszaadjam amit szinergiában olyan csodálatosan megalkottunk…

A megvilágosodás jelenségének diszkreditálásáról már sokan gondoskodtak, meglehetősen … egyszerű forgatókönyv szerint: belekeverik a megnyilvánulni kívánó Istent. Ezzel kár is foglalkozni, de egy kép gyakran visszatér bennem: ahogy a katódsugár végig pásztázza a monitor felületét, pixelről-pixelre, és azokat vagy felvillanyozza, vagy sem, és így a kinti szemlélő figurákat lát a fénylő és nem fénylő pontocskák összjátéka nyomán. A katódsugár pedig fáradhatatlanul pásztázza újra és újra a pontocskákat, mert ezek a kis buta pixelek csak a másodperc töredékéig bírnak fényleni az utolsó adag után.  (Még szerencse, mert az összkép csak ennek révén képes dinamikusan változni, ha a pixelek sokáig „emlékeznének”, az árnyék nem bírna haladni…)

De mi ez a „katódsugár”, amely végig pásztáz minket, és időről-időre hozza ránk a megvilágosodást? És csakugyan kívülről jönne? Vagy netán belülről? Talán az is lehet, hogy mi mindannyian belülről táplálunk egy közsugarat, amely visszaszól, szórja a világosságot?

Lehetséges. Ami fontos lenne: megtanulni minél gyakrabban kitenni magunkat ennek a kegyelmi hatásnak, és megtanulni minél hűségesebben, minél szorgosabban közreadni az új gondolatokat.

* * *

A Marsra, de hogyan?

66 éves koromra élesen tudatosult bennem: igen, ma is száz gondolat, száz tett, száz harc, száz öröm vár rám. Rajta, tegyünk, cselekedjünk!

De gyakran elszállnak ezek a gondolatok, elmaradnak a tettek, elsikkadnak a harcok, ellaposodnak az örömök. Ám, ahogy tanított Buddha mester: Ha hibát vétettél, és nem javulsz, akkor követed el a hibát! Korholom sokszor magamat a mulasztásokért, botlásokért, de az igazi, komoly törekvésem tanulni és javulni.

Tanúsítom, hogy erre az élet kegyesen kitárulkozik.

Nagy kegy ez, és néha nagy kereszt is: elkapok egy szárnyaló gondolatot, de az csak égeti a kezemet. Megosztani kellene. De nem megosztás, ha a pusztába kiáltom. Tetté akarom tenni, harcát megvívni, örömét megízlelni.

Az eszement civilizációnk pusztasága vesz körbe, zár alá… Egy túl zajos magány… Mint szegény Hrabalé, aki úgy feküdt be a papírpréselő gépébe, mint egy ki nem hordott csecsszopó anyának méhébe…

Nem, akiben 66 éves korára élesen tudatosult a napi teendő, bízik. Főképpen abban, hogy a holnapi nap újabb gondolatokat, megoldásokat, fogásokat megajándékoz, én meg teszem dolgomat, vívom harcaimat, és nem feledkezem az örömserlegről sem. Egy jó szó, egy mosoly, egy emlék, egy álom, egy képzelet, egy zenehang – és túlcsordul a serleg.

Miről is jutott eszembe mindez? Egy mai gondolattól! A szokásos napi száz sorában tegnap este utolsóként kipattant már elálmosodó agyamból, és persze, lefekvés előtt felélénkített… Mi közöm nekem, hogy miképpen mennek az emberek a Marsra? Rendben van, a téma valóban izgalmas, különösen most, amikor ez a cselekedet még merő fantázia, és mégis, tudjuk, közelgő realitás…  Nos, elolvastam egy cikket a NASA legújabb lézerhajtású jármű-tervéről, amelynek segítségével akár 3 nap alatt is ejthető lenne az út a szomszédos bolygóra. És abban a minutumban kipattant ez a végtelenül egyszerű és nagyszerű ötlet: ...

Annyit írtam a NASA-nak: van egy ötletem, hogy utazzunk a Marsra.

Mennyi időt adjunk nekik, hogy reagáljanak? 30 napot?

OK, legyen 30 nap.

Ha addig nem szólnak, megosztom majd veletek. Közben pedig elbeszélgethetnénk még pusztaságról, civilizációról, kegyről és keresztről, a napi gondolataim rostán akadt sokaságáról, szerelemről, pénzről, és – el ne feledjük – a Marsra való utazás dolgairól.

Ha neked is van gondolatod, elsődlegesen a marsi utazással kapcsolatban, ne maradj csendbe.

* * *

A mindenki és a mindig köde

Minden embernek minden pillanatában van egy jónak vélt vélekedése, egy jónak szánt szándéka, egy jónak hitt ítélete. De ezek sokszor, mint apró súlytalan vízcseppek lebegnek, nem fényt és meleget, inkább hideg süket ködöt képeznek körülöttünk.

Nekünk meg egy bővizű erős sodrású folyó kell, hogy továbbjuthassunk, egy jobb világ felé.


* * *

A tér

A tér a legősibb és egyben a legrejtélyesebb fogalom.

Megértve azt, megérthetjük a világ legnagyobb titkát. És úgy látszik, mára a megértés kapujához értünk.

Egy ablak, egy bejegyzés

Az elmúlt években magával ragadott az internet határtalansága. Változékony, de mindig elnyerhető simulékony technikája már-már az erotikával vetekszik. Minden kihívás, minden programozási rejtvény felcsigáz, ideig-óráig ellenáll, azután kéjesen megadja magát.

Építesz várakat, légvárakat, homokvárakat, kártyavárakat. Építesz tornyokat, világítótornyokat, Bábel-tornyokat, Eiffel-tornyokat. Építesz kartotékokat, könyvárakat, Alexandriai könyvárakat, levéltárakat, kottatárakat. Építesz profiltárat, közösséget, hálózatot, szellemvasutat. Építesz adatbázisokat, adatbányákat, adattemetőket, adatfelhőket, címkefelhőket...

Az elektronikus pókháló porvakondokjaiként székünkbe szögezve rohangálunk szédült káprázatunkban. Kihányt építményeink kupacai jelzik a keresésre elpazarolt létünket.

Sajnáljam-e azt a százezer órát, amit ez a kivonulás a régi világból elvett tőlem? Vagy legyek boldog attól az egytől, amely egy haikut adott nekem?

Nem tudom… Mi a fontosabb: benne lenni az időnkben, vagy megmaradni a jövő emlékezetében?

Megírok egy verset, egy mesét, egy tudós kéziratot. A hátramaradók megtalálják, tudják, mit lehet kezdeni vele. De ki mit tud kezdeni internetes csodáinkkal? Senki, semmit… Ezeknek nem lesz új kiadása. Nem lesz múzeuma. Minden építményünk az enyészeté lesz. Azon nyomban, ahogy mi.

Igen, ezt a blogot senki nem fogja folytatni, ha megszületik az utolsó bejegyzés. A technika sem teszi lehetővé. De az új világ magával ragadó határtalansága sem.

Nem, ez nem az enyészet orgiája. A százezer óra most egy ablakká sűrűsödik bennem. Oda lépek és kinézek…

És lesz majd egyszer egy bejegyzés, amely mesél neked arról, mit lehet látni ezen az ablakon át…

Az igazság megismerése

Én ismerem az igazságot. Elmondhatom neked. Elmondhatom még egypár embernek. De nem mondhatom el mindenkinek. Megkínálhatlak téged egy jó ebéddel. Kioszthatok egy adag ételt egypár éhezőnek. Azzal ők, még ha rövid időre is, de jól lakhatnak. És holnap? Megszerzel holnap is magadnak igazságot. Jutsz-e holnap is ételhez? És a többi néhány milliárd ember?

Az igazság hihetetlen.

Ha elhiszik, érthetetlen.

Ha megértik, félelmetes. Az előrántott igazság megdöbbenti az embereket. Ezért ha elmondom az igazságot, elárulom azt.

Az igazság titok. Titokká igyekszik befalazni a hazugság is. De a tudás számára a tudatlanságból és a hazugság emelte fal puszta lég.

Vértezd fel magadat tudással, és ismerd meg a titkot, az igazságot.

Az igazság vár téged, mert csak a szívedbe tudja elültetni a folytatás magvait.

De ne próbáld azt méltatlanul megszerezni. Képessé és méltóvá válj az igazság megismerésére.

Ehhez el kell indulni a tudás útján, ezer próbatételt vállalva.

Indulj el! Maga az út megtanítja majd neked a többit!

Ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

Az emberek könnyen megértik és elfogadják annak szükségét, hogy ha más, kedvezőbb terepen akarnak boldogulni, az anyatejjel együtt magukba szívott nyelv mellett igen komoly erőfeszítésekkel, akár évekig tartó munkával meg kell tanulniuk egy másik nyelvet. Egész embert, erős emberakaratot kívánó feladat ez. Ugyanakkor, ha az emberek menekülni akarnak a rossz emberi kapcsolatok valamelyik fejedelemségéből a jó emberi kapcsolatok valamelyik új fejedelemségébe, eszükbe nem jut az ottan beszélt nyelv megtanulása. Nem fogják fel, hogy az általuk vágyott új helyen nem feltétlenül értik meg dadogásukat örökölt nyelvükön.

Igen, nyelvében él a jóság, a szeretet, a bölcsesség. Milyen egyszerű a földi vándorlás igazsága: az arabokkal arabusul!  És milyen nehezen érthető a lelki vándorlás igazsága. Pedig ha megtanulnánk a megfelelő nyelvet, talán vándorolni sem kellene: egy új nyelv elsajátításával megismerhetjük rossz gyermekünkben a keresett jó gyermeket, rossz társunkban a keresett jó társunkat, ellenfelünkben partnerünket, ellenségünkben sorstársunkat.

Ó, egek, ki tudná megtanítani nekem a jó nyelvet?

Hazugság, féligazság, igazság

Nem kell ezer hazugság, hogy eltemessük az igazságot. Megteszi ezer féligazság is.
Egy féligazság féligazság. Az éber elme akár könnyen is el tud bánni felemásságával. De a féligazság áradata megfullasztja a sokaság elméjét. A féligazság ura uralma alá hajtja a sokaságot.
És mindig lesznek olyanok, akiket a féligazságok nem tévesztenek meg, nem kábítanak el. Akik nem hódolnak be a csorba igazságnak.
A jó mesében az igazság mindig győz. Az életben csupáncsak megmutatja magát.
Sötét éj ereszkedik a Földre, de a legsötétebb éj után is felvirrad a hajnal.
Igen, újra és újra megvilágítja világunkat a teljes, az egyszerű, az örök igazság, a változás igazsága.
Hegel, a nagy gondolkodó felismerte: ami valóságos, ésszerű.
Ami ésszerű, az viszont nem téveszti szem elől az igazságot.
Légy valóságos ember, és kövesd az igazságot!
Gondolkozz!
Kérdezz!

A gyökerek

Ugye, csodálatos ez a hatalmas erős fa?

És mi a fa igazsága? Amit látsz, és amit nem látsz, együtt. Igen, te látod a fa gyönyörű dús koronáját, kemény törzsét, de nem látod mélybe nyúló gyökereit. Ha látnád, megdöbbennél, mennyire emlékeztet a láthatatlan igazság a láthatóra, mintha tükörképe lenne. Ellentét és azonosság, fordított igazság és az igazság teljessége. Az egyik korona a fényt halássza, a másik az éltető nedveket, és e kettőből lesz a fa megújuló igazsága, az újabb évgyűrű a törzsben, az új levelek ezrei.

Igen, gyökereivel teljes a fa igazsága. De ne hidd, hogy másképpen van az ember. Az ember sem gyökértelen. Ellenkezőleg, az ember gyökerei a legerősebbek, és az örök világ kezdetéig nyúlnak vissza.

Az én gyökereim a tegnapba nyúlnak, és a tegnapban anyám és apám gyökereiből sarjadnak, és beléjük kapaszkodnak, kiszakíthatatlanul. Anyám és apám gyökerei életet adtak gyökereimnek, az én gyökereim viszont, amíg csak élek, óvón éltetik azokat, azok meg éltetik nagyszüleim gyökereit, és így tovább évszázadokon és évezredeken és évmilliárdokon keresztül.

Kétled, hogy eleven láncolat lenne az egymásba fonódó életek emlékezete? Holott, visszahozhatatlan emlék lenne a halott ős tárgyakba, művekbe, dokumentumokba át nem mentett emléke? Tévedés. Te magad is úgy érzed sokszor, erre vagy arra nem emlékszel, és láss csodát, egy színre, egy illatra, egy hangra kiugrik a feledés sötétségéből egy élő jelenet, amely akár meg is változtathatja az életedet, az egész világot. Mint egy kis táplálékcsepp, amely felkúszik a gyökerekből a korona felé.

Csodálatos és hatalmas az ember gyökérzete. Átfog életeket, átfog korszakokat, átfog földrészeket, átfog kultúrákat, átfogja az egész társadalmat, az egész világot. Minden ember felmenői között találni királyt, és találni parasztot, bátor és gyáva, bölcs és ostoba, jó és rossz embert.

„Félek az egykönyvű embertől.” – mondta Aquinói Tamás. De nem jobb az egykönyvű embernél az egygyökerű. Félelmetes az új egygyökerű hittérítők buzgó mozgalma, amely mostanában harcol Európa keresztyén gyökereinek primátusáért. Nem kevésbé félelmetes a nekifeszülő alternatíva, amely zsidó-keresztyén gyökérpárnak adná a primátust.

Ne! Ne engedjük meg gyökereink pusztítását! Óvjuk meg az emberi haladást, megóvva a múlt, az igazság, a haladás teljességét!

Tisztelem pogány gyökereimet. Tisztelem az indiai, a kínai, a görög, az azték, a maja kultúrát. Tisztelem a görög isteneket és a görög ateistákat. Tisztelem Mózest, Buddhát, Konfuciust, Jézust, Mohamedet. Tisztelem Spartacust. Tisztelem a tudósok és gondolkodók száz nemzedékét. Tisztelem a reneszánszt és a felvilágosodást. Tisztelem a munkásmozgalmat. Tisztelem a forradalmakat! Tisztelem a modern kor ezerféle útkeresését, Tolsztojétól Gandhiéig.

Ez a tisztelet szabaddá és felelőssé tesz.

Ez a tisztelet táplálja az új termést. Az én fám, az én életem új termését.

A négy oszlop

Az embert nagy vonalakban 80 ezer tulajdonság jellemzi. Ezek közül négy a legfontosabb.

Első az intelligencia. Ezzel a tulajdonsággal valamilyen formában minden létező rendelkezik, akár az elektron. Ha jobban ismernénk a természete, bizonyára nem kételkednénk ebben, hogy elismernénk, hogy ma még nem tudunk az elektron intelligenciájával vetélkedő számítógépet készíteni.

A második, jóval magasabb rendű tulajdonság a műveltség. Sokan, különösen a hiányos műveltségűek lenézik ezt a tulajdonságot, azt tartva, hogy a műveltség nem egyéb, mint úgymond mechanikusan memorizált ismeretanyag. Azt kellene megérteni, hogy az a létező, amely ugyan tud számolni, tud gondolkodni, de nem a benne tárolt, a birtokba vett tudásanyag valamilyen felhasználásával képes ezt végezni, hanem mindig és csak az inputot képes feldolgozni, lényegében az, amit a matematikai tudományok automatának neveznek.

A harmadik, lenyűgözően magasrendű tulajdonság a kreativitás. Ezen a téren művészek, tudósok és istenek versenyeznek. Ez a géniuszok világa.

A negyedik, legmagasabb rendű tulajdonság a felelősség tudata. Itt véget ér a versengés. Nincsenek művészek, tudósok, istenek. Egyszerű emberek világa. Itt ők a végső kérdésekre, a jó, az igaz és az út kérdéseire adnak válaszokat.

Öl, nem öl, erősít

Ami nem öl, erősít – tartja az optimista közmondás.

Ennek igen szarkasztikus cáfolata a nevezetessé tett brit kutatók legújabb felfedezése, mely szerint a pesszimisták továbbélnek. Vajon mi lehet az igazság?

Az igazság bizonyára az, hogy minden, ami nem öl, de felmerülhet az ölés gondolata, egy kicsit mégis öl. Egy kicsit – vagy nagyon – koptat. És ami egy kicsit öl, egy kicsit koptat, az elvesz egy kicsit egy véges készletből.

Igen, mindenki egy induló zsetonkészlettel kezdi meg földi pályafutását az életnek nevezett játékkaszinóban. Nem öl meg a becsapás, az arcul csapás, a megaláztatás, a packázás, az árulás, a megsebzés. Szerencsés esetben megerősít. És nekem sem kell tétlenül és bambán bóklásznom a kaszinóban. Játszhatok, nyerhetek, gyarapíthatom a zsetonjaimat. De a becsapás, az arcul csapás, a megaláztatás, a packázás, az árulás, a megsebzés emészt, koptat, megrövidít. Fáradhatatlanul és szenvtelenül…

Én akármennyire nyerhetek, attól a játszmának, saját magamnak nem vethetek győztes véget. A játszmában csak az enyészet győzhet, mihelyt elfogy a játékzsetonom.

Ezért minden, ami nem öl, megtesz valamit a megölésemben. A megölésemért.

Ma egy közeli ember egy kicsit megölt. Egy távoli ember is. Egy véletlen ember is. Az adósom is. A hitelezőm is. A hatóság is. A másik hatóság is. A rádió is. A rendezetlen ügyeink is. A tudatlanság is. A kapzsiság is… Hosszú, hosszú, hosszú a sor…

Igen, vagyok. Itt vagyok. Most vagyok. Dac a végtelennel.

Még ma is erősebb, mint tegnap.

Még százévesen is erősebb, mint tegnap.

De ami belőlem megöletett, az hiányzani fog, örökre a játszmából.

Bár magam sose ölnék, bár válnék ilyen erőssé!…

Harci jelentés

Tolsztojnál nagyobb író, Einsteinnél nagyobb tudós, Jézusnál nagyobb újító lakozik bennem, de még alig adtam valamit a világnak, ami ezek nevéhez méltó.

Bizonyítani nem, adni akarok.

De vajon, normális ember mondhat ilyet?

Igen, ha így érzi!

Légy bátor, ember! Vállald a benned lakozót, a beléd helyezett ígéretet, tehetséget!

A becsület azzal kezdődik, ha becsülettel tartod meg a benned lévő ígéretet.

Először magaddal megharcolva, azután a világgal.

Ma egy üzenet...

Ma egy üzenet jelent meg gondolataimban. Továbbítom azoknak, akik megérthetik.

Keresztény testvérek!

Róma érsekének krisztusi korban lévő választassék!

Annak szolgálata 7 évre szóljon!

12 törzsetek mindegyike egy apostolt jelöljön meg, és azok újra együtt üljenek utolsó vacsorát!

Nehéz lesz utatok az emberi igazság birodalmába, de a hit, a szeretet és Jézus élete megsegít.

A könyv

A könyvek – eddig – egészen rendkívüli szerepet játszottak a civilizáció kialakulásában, életében és fejlődésében.

Minden élő szervezet csakis a rendelkezésére álló tudás alapján képes reagálni, vagyis létezni, élni. Minél fejlettebb egy szervezet, annál több tudással rendelkezik, és minél több tudással rendelkezik, annál komolyabb feladat ezt a tudást hatékonyan tárolni. Az élőlény által tárolt tudás (ebbe értelemszerűen tartozik az élményanyaga, tapasztalata) emlékezetnek is nevezzük. Ezt az élőlények saját szervezetén belül tárolják, jellemzően az agyukban.

Az élőlények mindig valamilyen fajhoz tartoznak, és ennek nem csupán szab keretet, hogy csak a fajhoz tartozó másik egyeddel képesek szaporodni, hanem az a döntő képesség is, hogy bizonyos kommunikáció révén átadhatják egymásnak, végső soron közössé tehetik tudásukat. Így az evolició során az élő világban a tudás már közösségi. Csakhogy ez a közösségi tudás közvetlenül a faj egyedeinek agyában tárolódik.

Az első élőlény, amely képessé vált a tudását speciális „tudástároló”-ban tárolni, az ember. Ez a tudás-tároló pedig a könyv.

A beszéd, amely már hangzásilag és fogalmilag tagolttá vált, valóban forradalmasította az emberi faj kommunikációját, de az igazi forradalom az írás kialakulása. És itt már szinte másodlagos ennek jelentősége a kommunikáció további fejlődése szempontjából. Az igazi, sorsdöntő jelentősége az, hogy az írás lehetővé tette a tudás tárolását az emberi fejen kívül, agyagtáblákon, papiruszon, könyvben.

A fejlődés – figyelembe véve, hogy az ember egy-néhány évmillió óta eszközt és tüzet használó értelmes lény, szédületessé vált a Bronzkorban, aminek hatalmas diadala és jelképe az Alexandriai könyvtár.

A Vaskorban pedig a könyv már hétköznapi eszközzé vált, és az emberek aligha foglalkoztak a könyv terjedésében rejlő szinte transzcendens folyamattal: az emberiség közös emlékezetének fokozódó-terebélyesedő tárgyiasulása. Mert valójában minden könyv egy eleven – és bizonyos értelemben örök életű – emberi agydarabka. A Földet elborító könyvmennyiség pedig a fizikai földkéreg fizikai antropomorfizálása…

És ekkor életünkben berobban az internet, és a teljes földkéreg elektronikus antropomorfizálása indult el. Bárhol is állsz, otthon, városod főterén, metróban, repülőn, bárhol, bármikor kezedben van az emberiség teljes tudása.

De vigyázz, ember! Meg kell tanulnod tudni!

Ha nem tanulsz meg tudni, hiába lesz kezedben az emberiség teljes tudása. Az a majom maradsz, amely sok millió évvel ezelőtt voltál.

A könyvek világa

Vivere non est necesse

Az emberiség egyik legnagyobb igazságát a régi rómaiak fogalmazták meg szépen, tömören: Navigare necesse est, vivere non est necesse.

Sokan sokféleképpen próbálkoztak ennek fordításával saját nyelvükre, észjárásukra, különféle értelmezésekkel. Ma talán legjobban így fogalmazhatjuk az üzenetet: Változni muszáj, létezni nem.

Sokat ez nekünk, embereknek mond, akiknél látszólag ketté válik változás és létezés. A létezés a biztonságot, a kényelmet jelenti, a változás a kockázatot, az erőfeszítést. A változástól való félelem még arra is kaphatóvá tesz minket, hogy kétségbe vonjuk a változás létezését: „Semmi új a nap alatt.” És persze legkevésbé változik maga az ember. Ahogy ez a kegyetlen iráni közmondás tanítja: „Ha akarod, hidd, hogy a hegyek találkoznak, de azt ne hidd, hogy az ember megváltozik!”

Hát hogy ne változna az ember. Nézd meg 5 éves gyerekként, aztán 15 éves fiatalként. Felismered ebben az 55 éves emberben? És – ha megéri – ebben a 85 éves aggastyánban? Igen, ez a változás általában lassú. Ma ugyanolyan az emberünk, mint tegnap, és 24 óra mégis egy örökkévalóság.

De mi van az életszakaszok látványos változásai és a hétköznapok látszólagos változatlansága között? Igen, a látványosság és a látszólagosság között van az, amiről a nagy mesemondó a rókával mondatja el a nagy titkot: „Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

Mi lehet lényegesebb az ember számára, mint az emberi fejlődés, amelyen át kell mennie? Ezt a rendeltetést még nem értjük meg világosan, se okos beszéd, se világos példák nem könnyítik meg megértését. Pedig itt van, a tudomány és a technika által immár jól felfedve a magzat élete: egy csodálatos fejlődés. Szigorú követelményekkel mért, sorsdöntő fejlődés.

Sokan úgy érzik, ha tanuló éveinkben megszereztük a nekünk való tudást, beléphetünk az életbe. Ott pedig az igazi belső változás ritka és esetleges. Azt elismerjük, hogy az okos ember „holtig” tanul, de a tanulás nem feltétlenül igazi belső változás. Azt elismerjük, hogy a „tanultakat” rugalmasan, tehát változó módon kell alkalmazni, de a rugalmasság nem feltétlenül igazi belső változás.

És amit a legszélesebb körben elismerünk: a személyiség nem változik. Nem változik az ember egy élete során. Nem változik az emberiség egy történelme során. Ki tudja miért, erről akart meggyőződni Woland is Bulgakov A mester és Margarita regényében, összecsődítve a moszkvaiakat a fekete-mágia előadására.

Mi tagadás, saját magunk vagy mások megváltoztatása az egyik legnehezebb dolog. Nevelni, és nevelődni: ez minden mesterség és minden művészet legnemesebbikje.

Senki és semmi nem mindenható, a nevelés sem az. Van helyzet, amikor tehetetlen eszköz, de van helyzet, amikor csodákra képes. Jobbá tenni valakit sokszor nehezebb, mint arrébb tolni egy hegynyi sziklát. De ha ez a szikla gurul, akkor ügyesen meg lehet változtatni mozgásirányát.

Minden ember egy guruló szikla. Az élet gurítja, és esélyeket ad.

Nevelj, és nevelődj!

Necesse est!

A szavak

A szavaknak legyen súlyuk!

A szavaknak van súlyuk. Van hosszuk. Van számuk. Van erejük. Van ritmusuk. Van történetük.

A szavak szépek. Kedvesek. Zengők. Patetikusak.

A szavak kerítők. Árulók. Tanítók.

A szavak simogatnak. Sebeznek. Gyógyítanak. Csiklandoznak. Üzennek. Ködösítenek. Maradnak. Elszállnak.

Szó szót követ. Szóáradat. Pusztába kiáltott szó.

Szókincs. Szótár. Szómágia.

A szavaknak legyen értelmük!

* * *

A kötélverés dícsérete

Láttál már kötelet, igaz? Láttál-e hajókötelet?

Rostos szálakból cérnát fonnak, több cérnából pászmát, több pászmából vékony kötelet, több vékony kötélből vastag kötelet, több vastag kötélből hajókötelet sodornak. Egy ilyen hajókötél vastag, mint az ember karja, és akár egy nagy hajót is meg bír tartani a rakparthoz szorítva.

És mit gondolsz, miből épül ez a kötél? Rövidke-vékonyka kenderrostok millióiból!

Ilyen hajókötél az emberiség, és abban mi vagyunk a rostok.

Ilyen hajókötél az életünk, és abban a rostok a cselekedeteink.

De amíg a kötélverők kész cérnatekercsekkel kezdenek dolgozni, életünk kötelét mi folyamatosan toldjuk. Számolatlanul hányjuk cselekedeteinket a máig tartó kötél végére, de ebből akkor lesz újabb szakasz, ha a kötélverő sors megcsavar, meghúz, megver, háromszor is kipróbál: szakadunk-e, vagy folytatjuk.

És folytatjuk, amíg ki nem fogyunk a cselekedetekből.

De vigyázz! Amikor a sors naponta megcsavar és meghúz, nem csak a folytatás vágódhat el, a kötél elszakadhat bármely gyenge részénél, gyökértelenségünknél, múltunk valamelyik elnézett trehányságánál, vagy rég felejtett gyalázatánál is.

Csináld! Cselekedj! Cselekedj okosan! Cselekedj bölcs böcsülettel!

És élj örökké!

Mert ha jót hagysz magad után, nem az enyészetbe hullsz.

Elkap egy kéz, és belever az emberiség kötelébe!

Élve!

* * *

A könyv

A könyv életünk fontos részévé vált. A könyv az életünk szegélyező csodák részévé vált. Egy kicsit olyan, mint a kenyér az asztalon. Egy kicsit olyan, mint a barátunk, akivel elmegyünk beszélgetni. Fontos, nélkülözhetetlen, jó. A könyv a legtermészetesebb tárgy az életünkben. És mégis: egy friss találmány. Egy tárgy, amelynek ma elveszítésétől kell tartani.

Művek évezredek óta vannak. Azokat évezredekig a szájhagyomány tartotta életben. Az írás felfedezése azt eredményezte, hogy a művek különféle tekercsekbe, később összefűzött lapokra kerültek. A mai értelemben vett könyv csak Gutenberg találmányai, a XV. század közepe után jelent meg. Történelmi távlatban ez rendkívül rövid idő. De ez idő alatt a könyvírás is, a könyvnyomtatás is, és a könyvolvasás is szédületes méreteket öltött. Már a 19. század folyamán meggyökeresedett az, hogy egy művelt ember otthonából nem hiányozhat a házi könyvtár. A huszadik században ez már végképpen megszokottá vált. Ebben a vonatkozásban az értékek demokratikus elosztása a legnagyobb eredményeket érte el. Semmilyen szegénység nem volt többé akadálya annak, hogy a művelt ember rendelkezzen egy értékes magánkönyvtárral, vagy hogy hozzájusson az ezerszámra található közkönyvtárak kincseihez.

Most sokan attól tartanak, hogy az elektronikus könyv a hagyományos könyv végén jelenti majd. Ennek eldöntését nem lehet, és nem kell magunkra vállalni, ez a jövőre tartozik.

Az a fontos, hogy ma zavartalanul örüljünk a könyvnek, tiszteljük és élvezzük azt, gondozzuk és gyarapítsuk magánkönyvtárunkat. És olvassunk! Minél rendszeresebben!

* * *

Gondolkozni és cselekedni

Gondolkozzunk!

1. Egyesült békés és demokratikus világ!

2. Mindenkinek munka!

3. Mindenki számára egyenlő esély egészségre, oktatásra, kultúrára, sportra.

4. Fenntartható, igazságos és etikus gazdaság!

5. Fenntartható, igazságos és etikus fogyasztás!

6. A köztartozások kiszervezése a bankokra!

7. Az állam és a vallás szétválasztása!

8. Az állam és a politika szétválasztása!

9. Szabad és örömteli élet!

10. A szellem uralma!

Cselekedjünk!