Ez
nem szívzűr, ez egészségügyzűr. Lehetne örülni neki. De nem könnyű.
Mi tagadás, a szívem érzékeny. Bevallom, szerintem nagyon érzékeny. Ez nem
egyszer ilyen-olyan klinikai gyanúkra adott okot. Nekem is, néhány szakembernek
is. Egy alkalommal egy rutin EKG készítésénél az orvos kissé zavartan megkérdezte
tőlem: „Nem volt a közelmúltban infarktusa?” Majdnem infarktust hozot már
említetten érzékeny szívemre. Megnyugtattam őt, és megnyugtatok mindenki, se
előtte, se utána nem vettem észre magamon rosszaságot.
Akárhogy is legyen, amikor életem közepénél járhattam megfogadtam az
általános jó tanácsot: kontroll. A gazda szeme hízlalja a jóságot. Hát a
szakértőé!
4-5 szakterületen kezdtem járni éves kontroll vizsgálatra. Nagyon különbözőek
voltak a tapasztalatok, így az esetek nagy részében idővel ritkítottam vagy
teljesen abbahagytam az évenkénti kontrollt, de a a szívemhez legközelebb álló
kardiológiai konzultációt nem hagytam volna ki.
Csakhogy éppen itt jelentkeztek leginkább az áldott egészségügyünk
problémái. Többek javaslatára bejelentkeztem „a kerület legjobb
szívspecialistájá”-hoz. Nem szeretném megadni igazi nevét, jelöljük K. S.-nek
(Kardiológiai Specialista). K. S. udvarias, csendes férfi, akinek (nekem) nehéz
megállapítani a korát. Az elmaradhatatlan EKG alaposan megvizsgált egy hatalmas
géppel. Hosszú percekig masszírozta elől, hátul, oldalról a mellkasamat, közben
diktált asszisztensének különféle kódokkal jelölt paraméterek értékeit.
Számomra az volt ilyenkor a rendhagyó élményt, hogy hangosan lehetett hallani
szívem munkájának semmihez sem hasonlítható zenéjét. Fülemnek ez a világ legfenségesebb
szimfóniája volt. Mondtam is K. S.-nek, hogy milyen kár, hogy nem kaphatok egy hangfelvételt
erről. Ő meg csodálkozott ezen, mondván, hogy a páciensek általában félnek a
szívhangtól.
A vizsgálatok végén K. S. nem szólt semmit, nem magyarázott, tanácsokat nem
osztott. Ha kérdeztem, vagy éppen csak mondtam valamit, egy-két udvarias szóra korlátozódott.
Ezzel nem is volt soha gondom. Örültem annak, hogy nem volt rossz híre. Ami
gond volt, éspedig egyre nagyobb gond, az az, hogy hamar lehetetlenné vált
bejelentkezni az újabb éves kontrollra. És itt már hozzáértünk a magyar
egészségügy egyik legnagyobb problémájához: a nehézség, néha pedig akár a
lehetetlenség hozzáférni, megkapni a szükséges – és nem mellesleg: kijáró –
segítséget.
Ennek a nehézségnek/lehetetlenségnek ezer formája, arca, technológiája van.
Mindenki szembesülhetett vele, és érthetően mindenki éppen az általa
tapasztalt, pontosabban elszenvedett nehézségre haragszik a leginkább. Teljességgel
fölösleges ezeket a konkrét problémákat rangsorolni. Mindegyik ellen kellene
fellépni, minél előbb és minél határozottabban.
Az a konkrét probléma, amibe én ütköztem (másik néhány millió magyar
pácienssel együtt): az időpont-kérés. Mert ilyen időpont, ha nem sürgős esetről
van szó. kötelező. Csakhogy az egészségügy nem ad garanciát arra, hogy valaki
ilyen időpontot kapján. Megismétlen, mert ez egy súlyos vád. És én igenis
vádolom a magyar egészségügyet, hogy nem biztosít elvárható formában, hogy egy
páciens igénybe vegye azt, ami jár neki az egészségbiztosítás társadalmi
szerződése alapján.
Ahhoz, hogy időpontot kapjak kardiológusához, fel kell hívnom egy hivatalosan
megadott telefonszámot (részletkérdés, hogy ebben az esetben 3-4 szám is meg
van adva). Csakhogy én csak a következő esetekkel találkoztam, időpontot kérve
K. S.-hez:
1. nem veszik fel,
2, fvalaki felveszi, és azonnal lecsapja a kagylót (megszakítja a hívást),
3. valaki felveszi, és azt mondja: „átkapcsolom”, de átkapcsolás nem jön
létre vagy a fenti esetek valamelyike ismétlődik,
4. egy automata felveszi, és közli velem, hogy örülnek a hívásomnak, de
ezért vagy azért most ne, ismételjem azt később.
A rend kedvéért vegyük fel ötödik opciónak az, hogy egy illetékes személy
(asszisztens) veszi fel, és megjutalmaz egy időponttal.
Ha a merő véletlen döntené el, hogy ma melyik esettel szembesüljök, a
valószínűségszámítás megnyugtató választ adna, de itt a véletlennek csak nagyon
véletlenül lehet szerepe. Ki van tapasva a páciens távoltartásának biztos útja.
És ez a fenti négy eset.
A legnagyobb komolysággal és büntetőjogi felelősségem tudatában
szégyenkezve bevallom, hogy az utolsó kardiológiai kontrollom után négy és fél
évig (a végén már dacból) több, mint 1000 (!), szóval kiírva: több, mint
ezerszer hívtam az érintett rendelőt, eredménytelenül. Mellesleg ez nekem a
fentiek közül az első esetben „ingyen” volt, de a többi három esetében ez más
több forintot jelent hívásonként, így összességében néhány ezer forintott
költöttem el arra, hogy kisemmizettnek, samárnak érezhessem magamat.
Azután négy és fél év után megtörtént a munkahelyi baleset, és 2023
tavaszán egy illetékes asszisztens felvette a telefont, és csodák csodája,
kaptam időpontot szeptember végére!
Heppiend?
Kérem, nem tetszenek ismerni a magyar egészségügyet.
Legelőször is néhány nappal a szent időpont előtt kaptam egy levelet a
rendelőintézettől. Udvariasan és kurtán értesítettek, hogy nem várnak a megbeszélt
délelőtti 11 órás időpontot, hanem délután 17-kor. Meg is hatot a fáradtság és
vesződség, hogy értesítsenek. Szerencsére részemről nem volt akadálya a
délutáni időpontnak, 5 előtt 10 perccel ott voltam a rendelő recepciója előtt a
megint kötelező bejelentkezéshez. Két ablak, az egyiknél egy fiatalember valami
bonyolult esetet tárgyal az ottani recepcióssal, a másik ablak előtt senki.
Boldogan odaugrok. Az „én recepciósom” viszont htra néz és cseveg egy bent ülő
harmadik személlyel. Mosolygok, hümmögök, telnek a percek, a recepciós nem
hajlandó hozzám fordulni, pedig meglátott, mert jobbra-balra forog
forgószékében, de új és új fordulatot vesz meghitt beszélgetése.
Nagy dilemma: hagyjam ott méltatlankodva, és álljak be a fiatalember mögé,
mielőtt jönnének újabb várokozók. Mert valljuk be, ritka eset, hogy ilyen
kevesen állnak itt. Szerencsére a fiatalember mégis végzett bonyolult ügyével,
felszabadult az ablak, oda sasszéztam, és maga biztosan mondom, hogy van
időpontom a kardiológiára, tessék itt a kötelező eü-kártyám (mennyi kötelező
elem életünk puzzlében).
- Kihez jött – hangzik a váratlan kérdés.
Elmondom, hogy K. S.-hez szoktam járni. Ekkor értesítenek, hogy a drága K.
S. már nem rendel. Elmondom az értesítés történetét, és hogy abban nem
szerepelt orvos neve. A recepciós eldönti, hogy így nem tud segíteni, felhívni
a most rendelő orvosokat nem tudja („mert nem veszik fel”). Próbáljam én személyesen
elinézni az ügyet. És határozottan visszaadja a csúfocska eü-kártyámat.
- Akkor most be vagyok jelentkezve, látják, hogy vagyok?
- Nem.
A helyzet több mint kétséges, de azért próbálom menteni a nehezen
megszerzett időpontot. Hiába…
Nem szeretnék senkit sem untatni ennek a botrányos esetnek a további
részleteivel, különösen, hogy nem egy konkrét eset részletei érdekesek, hanem
az, hogy egész egészségügyünk sír egy nagy reformért.
A rendszerhez való hozzáférést kellene átformálni több szinten. És a
szükséges reformok nagy része egyszerű szervezési és technikai, ezen belül
informatikai intézkedésekből állna, amelyek némi intelligenciával és szociális
érzékenységgel megtervezhetők és megvalósítható.
Egyetlen példa: az online időpont-foglalás régóta ismert, sőt néhány
szakterületen már a szóban forgó rendelőnél is működik. Rejtély, hogy miért nem
működik minden szakterületen, pl. a kardiológiainál.
Rejtély, hogy miért az, ami már működik informatikai alapon, még mindig
első generációs megoldás, de legalább néhány generációval lemarad az
elvárhatótól. Tudni kellene, hogy a intelligens és korszerű szervezési és elektronikai
megoldások nem csak a páciensek helyzetét javítanák, hanem nagyságrenddel
hatékonyabbá válna aszükős meglévő humán és technikai források hasznosítását.
A szükséges nagy reformnak a kommunikációban is fordulatot jelent. A telefon
egyre inkább másodlagos szerepet tölt be. Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint az
ezer hívásom története. Egy email felülkerekedik ezer híváson.
Közben nem szabad szem előtt téveszteni a nagy igazságot: az ember adja a
történések végső minőségét. Ne írjuk le az embert. Az biztos, hogy egy AI
chatbot egy szinte tökéletes recepciós és asszisztens lesz, igen hamar. De
emberek mindig lesznek, az egészségügy barikádjának mindkét oldalán.
Mi tagadás, az évek gurulnak. Már egyre jobban érzem, hogy jó lenne egy
kontroll. De ennyi packázás, ekkora felháborító botrányok után rezignáltan
várok, nem tudom, mire.
Majd gondolkoznom kell, mit tegyek ez ügyben.
Azon viszont egyáltalán nem kell gondolkoznom, hogy kell-e harcolnom az
egészségügy forradalmáért. Már hogy ne, amikor ez az általam gyakran álmodott
száz forradalom egyik legfontosabbikja.
*
* *
