Európa és a Római birodalom

Európa a Római birodalom eredménye.

Fontos és igen aktuális ezt tudatosítani magunkban, jól megérteni, különösen azt, amit ez tanít nekünk.

Ehhez a kérdéshez lehet szkeptikusan is hozzáállni, vitatni a kijelentés értelmét, felvizezni, parttalanná tenni  a problémát a görög demokrácia, a judeai kereszténység, a reneszánsz és reformáció, a felvilágosodás és polgári forradalmak, a kapitalizmus és a kommunizmus, a gyarmatosítás és a globalizáció emlegetésével. Ezek mind fontos adalékok, körülmények, súlyuk és szerepük van életünkben, de hiba lenne szem elől téveszteni Európa és a Római birodalom a mélyben rejlő egységét.

De mi is a Római birodalom? Számunkra a lényeg: egység és béke.

Igaz, az egység, az impéria meghagyta nekünk az imperializmus fogalmát, a Pax Romana is félelmetes és cinikus hangzást kapott. Igen, itt is fontos lenne a két szokványos hiba lekerülése. Sem démonizálni, sem idealizálni nem helyes. Helyette feladatunk meglátni a történelem medrét, és ahhoz igazítani a jövő vízióit.

Erős és ésszerű hatalom, stabil és ellenőrzött, védett, de nem átjárhatatlan limesekkel, azokon belül a helyi kultúrák szabadsága, nemzeti és vallási tolerancia, mindenhol virágzó ipar és kereskedelem, a kultúra és a tudomány fejlődése.

Ritkán emlegetjük, hiszen igen kevesen vannak tisztában azzal, hogy a Római birodalom adta a civilizáció, de még ezen belül az államügyek legragyogóbb képviselőit. Volt-e az elmúlt évszázadokban olyan államférfi, ami vetekedhetne Markus Aureliussal?

De mi következik mindebből számunkra, a 21 század elején?

A válasz: a nagy feladat újra felépíteni ezt a dicső ókori egységet és békét, féltve őrizve minden jót, igyekezve kijavítani minden rosszat.

Tragikusan kényes, de fontos a határok kérdése.

Északon legalább ez a probléma nem vetődik fel.

Keleten: a Volga, az Ural vagy Vlagyivosztok Európa határa?

Nyugaton: a Csatorna, az Atlanti vagy a Csendes óceán Európa határa?

Délen van a legtöbb és a legbonyolultabb csomó. Ma még azt is lehet hallani, hogy a legnagyobb adósságcsapdában vergődő „déli államokat” (Görögország, Olaszország, esetleg Spanyolország és Portugália) ki kellene szirítani az Európai Unióból, de legalább is az „euró-zónából”. Ezzel szemben az igazi dilemma, meddig, a Római birodalom melyik volt tartományaira kellene kiterjeszteni „Európát”, vagyis az Európai Uniót? Jómagam úgy gondolom, hogy a Közel-Kelet nagy részének az Európai Unióban lenne a helye: Törökország, a kaukázusi országok, a régi „Levan”, Izrael. Sokkal bizonytalanabb a válasz arra, hova tartozzon a Földközi tenger déli partja: Európához, vagy egy egységes és független arab federációhoz.

Drámai, sorsdöntő dilemmák, a szélrózsa három irányában.

Közben a sors iróniája, hogy jóval mielőtt az integráció előre ugrana, ahogy fontos és sürgős lenne, a Római birodalom egy átka is lopakodik: a szétesés keleti és nyugati részre.

Hatalmas kihívások előtt állunk, vagy inkább szerencsétlenül toporgunk.

Most, ahogy közelednek az Európai parlamenti választások, jó lenne felpezsdíteni az érdemi vitákat ezekről az alapvető kérdésekről.

* * *

Kell egy új nyelv

Az Európai Unióban a tagországok hivatalos nyelvei elvben egyenrangúak, de kezdettől fogva az angol az uralkodó. Ez a helyzet vélhetően Nagy-Britannia közelgő kilépése után sem változik meg egyhamar. Ezzel egy igen bizarr helyzet alakul majd ki: egy, az EU-ban nem „honos” nyelv fog uralkodni a kommunikáción (Egyedül Irország tartja a számára idegen-gyarmatosító angolt hivatalos nyelvnek, saját ősi – de ma is élő - ír nyelvével szemben.)

De kell-e zavarnunk magunkat az angol nyelv egyeduralmától, lévén ma már az angol az egész világon (úgy-ahogy) használt kommunikációs eszköz? Mit is akarhatunk helyette? Egy szerényebb, másodrendű uralkodót? (Német? Francia? Spanyol? Portugál? Megannyi becses nagy múltú világnyelv, de egyik sem alkalmas az angol kiváltására.) Esetleg az eszperantó? Vagy egy merőben új közös nyelv?

Reálisnak azt tartom, hogy a klasszikus latin nyelv alapjain teremtsünk meg egy új korszerű, azt mondanám: forradalmian korszerű nyelvet.

A „régi” latin nyelvvel szemben leggyakrabban azt szokták felhozni, hogy meglehetősen nehéz. De éppen ezen radikálisan lehetne változtatni, ha belekezdünk egy új változat kialakításához – nem mellesleg az angol egyszerűségétől tanulva. Így például el kellene felejteni a főnevek ragozását (amely az oroszt is meglehetősen nehézzé teszi a tanulók számára). Ugyancsak el lehetne felejteni a főnevek (és így a jelzők) nemét is. De el lehetne felejteni az igék ragozását is (még az az angolban használt kivétel a egyes szám harmadik személy esetén is fölösleges).

És íme, ezzel az „újlatin” nyelvtana az egyik legegyszerűbbé válna a világon.

Különösen izgalmas megoldásokkal lehetne kísérletezni, ami az újlatin szókincsét illeti. Meg lehetne például engedni bármely „partner” nyelv szavainak használatát. Így afféle „szabad forráskódúvá” válna a nyelv.

Ha most, valami csoda folytán Európa homlokára csapna, és nem csak zöld utat adna az elképzelésnek, hanem lelkesen és bőkezűen támogatná, akkor sem hiszem, hogy megérem az új latin élő használatát látni az utcán. Ha viszont el is marad egy a homlokra csapás, talán száz év is eltelik valami kiút-kereséssel.

Igen, lehet, hogy az azonnali tolmácsolást biztosító eszközök pár éven belül felforgatják az emberi kommunikációt.

Lehet. De én akkor is fontosnak érzem, hogy egy nyelvet beszéljünk. A kölcsönös megértés egyik „sine qua non”-ja (csodás latin).

Eközben magától értetődik, hogy óvón kell vigyáznunk anyanyelveinkre. Hogy saját magunkat is megértsük.

* * *

Maffiaállam

Kapitány – El kell-e fogadnunk egy olyan szomorú, mit szomorú, lesújtó megállapítást, hogy maffiaállamban élnénk?

Doktor – El! El kell fogadnunk a tényt. De miért kételkedsz ebben? Te ezt nem érzékeled, kedves bátor barátunk, éppen te, akinek ekkora affinitása, zseniális szimata van az összeesküvésekhez?

Professzor – Bizonyára sok mindent érzékel ő is, szépséges barátnőm, de a kapitány valószínűleg máshova teszi a határvonalat korrupt és maffiaállam között. Végtére nem hallunk naponta hullákról, mint régebben megszokott volt Szicílián…

Kapitány – Vagy bárhol, ahol gengszterek uralják a vidéket… Micsoda gyalázat, hogy ez még mindig valóság sokfelé. Nézzétek, mi van Mexikóban! De többé-kevésbé egész Amerika és egész Afrika, és Ázsia nagy része fertőzött… És ahol nem gengszterek vagy maffiák uralkodnak, ott a korrupció…

Mester – Túl sötétre fested a képet, kapitány, és ez nem jó, hiszen vagy a csüggedést erősíti, vagy a radikálisokat tüzeli. Az okokat és a mechanizmusokat kellene jobban érteni, leleplezni… De ha jól értem, te Magyarországot inkább a korrupt világ részének tartod, mint a maffiák birodalma részének…

Professzor – És ezek a kissé korrupt világ a demokráciák világa: Európa, Észak-Amerika és Ázsia egy része…

Mester – A történelem fintora: a maffia őshazája a civilizált Európa varázslatos mediterrán pereme, a híres-hírhedt „két Szicília”…

Kapitány – Engem mégis valami borzasztóan zavar abban, amikor a tragikusan megosztott társadalom egyik tábora ilyen alattomosan démonizálja a másik tábort. „Mi nagy ritkán és könnyedén felejthető módon lehetünk korruptok, de ti, bizony, ti maffia vagytok!” Pedig az egyik kutya, a másik eb…

Doktor – Ez az, ami a legnagyobb hiba: összekeverni a rablót és az áldozatot, a demokratákat és a maffiózókat!

Professzor – Én is azt hiszem, végzetes hiba így egyenlőségjelet tenni a hazai „táborok” közé. Mert lehetnek hasonló módon korruptok. Nekem egy Kóka nem kedvesebb, mint egy Mészáros, mondok két felkapott nevet, anélkül, hogy ismerném őket. A nagy különbség az, hogy az egyik tábor gátlástalanul mindent elkövet, hogy ki ne vehessék a hatalmat a kezéből, míg a többiek, kisebb-nagyobb stikliket elkövetnek ugyan, de alapvetően alávetik magukat a demokráciának nevezett társasjáték szabályainak.

Kapitány – tehát kezdhetünk alkudozni: mekkora a te stiklid, aszerint vagy demokrata avagy maffiózó…

Mester – Így, így! Lényeges pontra tapintottál, kapitány… És nyugtalanságodban van valami, ami reális, jogos, és amikre a Nagy Bölcs már évekkel rámutatott. A demokrácia európai modellje elöregedett, és ma már átcsapott egy kifejezetten antidemokratikus, ha tetszik (vagy akkor is, ha nem tetszik) maffiabarát modellbe! A Nagy Bölcs a kiutat így határozta meg: szétválasztani az államot és a politikát, ugyanolyan módon, mint az államot és a vallást. A vallásoknak megvannak a maguk egyházai. A pártoknak ezzel szemben ideológiákat illene képviselniük…

Professzor – Ezzel szemben ma csak populista mismásokat képviselnek, 24 órás szavatossággal…

Mester – Többnyire ezt kell mondani. Mégis élnek és virulnak. Vajon miért? Mert legitimálják a mögöttük álló szűk csoportokat, és ezáltal tudnak piócaként rátapadni a társadalom testére és szívni közpénzeket, nagyobb siker esetén jobban pozícionálni magukat.

Kapitány – Mételyként beépülni a társadalom agyába, szívébe, életfontosságú szerveibe.

Mester – Szerencsétlen esetben, akár így… De „normális” esetben is rejtve marad a mögöttes érdekcsoport célja és stratégiája. Ezért kellenének a kizárólag ideológiáknak szentelt pártok, amelyek inkább eleven mozgalmak és eleven szellemi műhelyek, az államügyeket pedig kompetens, hiteles és elszámoltatható személyekre kellene bízni.

Kapitány – És ha mindenki magáért felel, és nem egy párt tojja ide meg oda, meg megvédi hűsége fejében, akkor megszűnne a korrupció, a karrierizmus, a mundér becsülete meg a hasonlók?

Mester – Automatikusan nem, még kevésbé egyik napról a másikra. De a társadalom csak így tudna bizonyítani képességét, hogy felülkerekedjen a romláson. Én bízom az ember és a társadalom képességében.

Professzor – Ez harc nélkül nem fog menni. Nincs kétségem, hogy te is így gondolod, de fontos ezt kimondani.

Kapitány – Fontos kimondani, és még fontosabb fel is venni ezt a harcot. Ét vagyok, számítsatok rám!

Doktor – És egy Jeanne D’Arc nem kell? Mert ha kell, itt vagyok. Vállalom!

* * *

Egy európai töprengései a Brexiten

Kezdem azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND… Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben gondolkozva.

Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva, csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban, de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok – minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).

A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére. Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor, mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa Japánja.

A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba. De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani. Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19 századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel kormányoznia.

Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától, és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen – megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a leglátványosabb fejezete.

Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18 század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben), és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje. Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök kifejlesztésével.

Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban! Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”. Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony. Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen Törökországig és Oroszországig.

A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon 1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől, amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság” vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.

Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.

De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?

Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség, amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát leadni a múzeumba.

A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy közös nyelvvel.

És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.

Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az, amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.

Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj, Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé váljanak.

* * *

Egy kiváló kihívás

Nagy- Britannia tegnap – végül is történelmi dátum, jegyezzük meg: 2016. június 23-án – a kilépésre, a kiválásra szavazott az Európai Unióból.

Ennek esélye már hosszabb ideje reálissá vált, nem kis izgalmat okozva az elitben. Végül is az egész egy Brüsszelnek címzett, mondhatni ártatlan pókerjátszmaként indult. A tét sem volt óriási: a brit befizetések némi mérséklése, néhány kérdésben némi derogáció (az egyenlőbbeknek szóló kivétel) stb. A brit különcködés és obstrukció egyáltalán nem volt meglepetés. Mondhatni kár volt ennyire dramatizálni a helyzetet. Cameron mégis megtette. Jó ideig lebegtette a referendum tervét, de politikai arcát mentendő, különösen a magabiztosan megnyert parlamenti választások után, belevágott. Igen komikus módon azonnal a bennmaradás fő bajnoka lett. És ekkor jött a bonyodalom. Nem a néhány másodrendű populista műve, hanem a modern társadalmak mélyében lévő feszültségek, harag talált magának kitörési lehetőséget.

Az elit megérezte a veszélyt, és teljes sebességbe tette minden eszközét. Az utolsó napokban a megtévesztő közvélemény-adatok fegyverét is bevetette, ahogy láttuk – immár hiába.

Dicséretére legyen mondva a pókerjátékosnak: másnap egyértelművé tette közeli távozását a miniszterelnöki posztról – miután metesz mindent a kitört pánik lecsillapítása, a sima hatalomátadás érdekében.

A pánik pedig nagy. Mondhatni, óriási. És bizonyára hamarosan kisebb-nagyobb egyéb lavinák is indulnak.

A pánik azért is igen zajos lett másnapra, mert a gépezet az utóbbi napokban-hetekben jól bespájzolt ijesztgetésekkel. Ezek műfaját is nehéz felsorolni, az utazási vízumkényszertől az angol font bedőléséig minden van benne. Amúgy, többnyire joggal.

A megdöbbentő nóvum ebben az apokaliptikus képben talán az, hogy szabályos szétesés fenyegeti az országot. Skócia, amely egyáltalán nem tette túl magát a kiválási kísérletének – Cameron érdemének tudható – kudarcán, most imponálóan bizonyította Európa-pártiságát. Wells is hasonlóképpen van. Az írek is lassan inkább egymásra találnának. Hab a tortán, hogy Spanyolország keményen visszaköveteli Gibraltár (amely, ugyebár, mégis Európa része). Vajon kihasználja-e majd a pillanatot Argentína a Falkland-szigetek visszaszerzésére?

Sok a kérdőjel a brit kilépés körül.

Túl sok.

Az is kérdés, bár nem különösebben fontos, hogy mit gondol erről a királynő.

Az is furcsamód alig tárgyalt kérdés: mikortól nem lesz tagja Nagy-Britannia az EU-nak?

Ennél fajsúlyosabb kérdés: kell-e látnunk a brit kiválásban egy világszerte nyomuló eszeveszett populizmus újabb, jelentős győzelmét? Mellékes, hogy már megszerezte-e ez a populizmus a politikai pozíciókat – ahhoz képes, hogy tartósan megszerzi magának a tömegek többségét.

Nem kell – nehéz is – alábecsülni a most uralkodó liberális elit hihetetlen képességét ellenfelei kiszorításához – avagy… beintegrálásához.

De hol vannak az elittel és a populizmussal szemben az egészséges progresszív erők?

Vannak, és így-úgy próbálják vívni a maguk harcát. Sajnos, rendszerint hibádzik a bátorság, a következetesség, a világméretű összefogás és a vízió.

Nagy-Britanniában is ott van a Munkáspárt, az elit által különösen rühellt vezetőjével. De mit tudnak kezdeni ezzel a mostani brit csődtömeggel?

Igen, kétségtelenül messziről könnyebb víziókat vázolni. Ezért nem is kioktatási vagy tanácsadási, hanem provokáló, vitaindító szándékkal írom le.

Nagy-Britannia kiválása az Európai Unióból nem tragédia, hanem óriási kihívás, hihetetlen esély egy történelmi változásra.

Aki el akar menni – Skócia, Wells, Észak-Írország –, azt el kell engedni.

El kell búcsúzni a királysától, ki kell kiáltani a köztársaságot.

Csatlakozni kell az angolszász testvériség szövetségébe, be kell lépni az Egyesült Államok Uniójába – akár másokkal együtt (például Írország).

Az amerikanizmus becsempészése helyett Európába, be kellene csempészni az európaiságot Amerikába, amelyre ez igen ráférne.

Nyíltan és korrekt módon kellene betölteni egy új, korrekt atlantizmus híd-szerepét Amerika és Európa között.

Nem kisebb feladatok várnak Európára.

Nagy-Britannia kiválásával az Európai Unióból kiválik az angol nyelv is, így végre komolyan lehet elővenni egy új európai kommunikáció tervét.

És főleg revideálni kellene Európa geopolitikai határait. Európa nem lehet kakaskirályok klubja, hanem kulturális, gazdasági, biztonsági és politikai egység, amely nem fogadhatja el, hogy svájciak, norvégok, oroszok „kint” rosszalkodnak.

Nagy-Britannia kiválása kisebb fajta csoda, amilyen igen ritkán történik, ezért ez a kiválás kiváló kihívás, hogy a történelemben egy új oldalon valami Európához méltót írjunk be. Házi feladat a 21. századhoz…

Világ egészséges erői, egyesüljetek!

* * *

EU – sebességosztályok?

A századvég környékén egy hosszabb időszakban szinte divat lett több sebességes „Európáról” beszélve. Annak lényege az volt, hogy ha már úgy is vannak jelentős különbségek a tagországok között mind fejlettségi szintben, mind integrációs készségben, tegyük explicitté, intézményesítsük ezeket a különbségeket, hiszen az sem baj, ha azok a sajnálatos, de történelmi különbségek tovább nőnek, de közben az egész közösséget „húzó” „centrum” még jobban tud majd húzni, az egész közösség legnagyobb örömére.

Időközben egyéb igen súlyos válságjelenségek emésztették fel a közös gondolkodás és építkezés amúgy is csekély kapacitását, mígnem a napokban szembesülni kellett Nagy-Britannia kilépésének egyre nagyobb esélyével. Ami egyszerű politikai pókerjátszmának indult, hírtelenül (?) kicsúszni kezd az elit kezéből. Az, hogy ebben mennyi a populisták és mennyi a népdüh szerepe, kibogozhatatlan, de most nem is ez a nagy kérdés.

Ha kilép Nagy-Britannia az Európai Unióból, ha nem, tükörbe kell néznünk: mit hoztunk össze, mi, mai európaiak sok évezredes dicsőség földjén?

És legelőször és sürgősen: milyen is ez a mai unió? Egységes? Szolidáris? Együttműködő?

A többsebességes unió koncepciójának az elhagyása látszólag lesöpörte az asztalról ezt az aggályos, nem az egység, a szolidaritás és az együttműködés irányába mutató víziót. De mi a valóság?

Azontúl, hogy hatalmasak maradtak a fejlettségbeli különbségek, és némi konvergencia csak az egészségügy, az oktatás és a kultúra rohasztásában mutatkozik, alattomos intézményi különbségek repedéseket eredményeznek az épületben. Ha csupán azt a két igen fontos – és nem mellékesen erőteljesen szimbolikus – tényezőt nézzük, mint az euró használatát és a Schengeni övezethez való tartozást, négy csoportot látunk.

Az A csoport a legnépesebb, 17 tagország sorolandó ide (ami nem sokkal több a tagság felénél).Ebbe azok tartoznak, akik használják az eurót és a Schengeni övezet tagjai is: Ausztria, Belgium, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Hollandia, Lettország, Litvánia, Luxemburg, Málta, Németország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Szlovákia és Szlovénia.

A B1 csoportba tartozik Ciprus és Írország, amely használja az eurót, de nem tagja Schengennek. Ez a legkisebb csoport.

A B2 csoportot Csehország, Dánia, Lengyelország, Magyarország és Svédország adja. Ezek a tagországok részei a Schengeni zónának, de nem használják az eurót.

Végül a C csoportba azokat kell sorolni, akik a szorosan vett integráció perifériáján szorultak, ki saját akaratából, ki – enyhén szólva – nem saját akaratából. Ide tartozik Bulgária, az Egyesült Királyság, Horvátország és Románia.

Nem állíthatjuk, hogy ez a csoportosítás különösebben releváns „sebesség” szempontjából, de beszédes átfedés láthatók az európai integráción lévő kisebb-nagyobb repedésekkel.

Az Európai Unió nem egy hajó, még kevésbé űrhajó, ahol a legkisebb repedés életveszélyt jelent. De életünk, kultúránk otthona. Sok és sürgős feladatunk van megerősítésével, jobbításával kapcsolatban.

* * *