Kezdem
azzal, ami elsőként jutott eszembe a Brexit éjszakáján: a BREXIT nem BREND…
Vagy ki tudja… Ki tudja, milyen értelemben nem az, milyen értelemben mégis. Hát
érdemes ezen eltöprengeni. Nagyobb időtávban és nagyobb geopolitikai léptékben
gondolkozva.
Vajon, mikor is kezdődött az egész? Nem, nem Cameron politikailag örültnek
látszó, és politikailag igencsak öngyilkosnak bizonyult ötletével, hogy
népszavazásra vigye az ügyet. A brit népek euroszkepticizmusát meglobogtatva,
csupán kivételezett helyzetet, erősebb alkupozíciót akart az Európai Unióban,
de kint találta magát. Mert nem csak a népek voltak fölöttébb szkeptikusok –
minden fennállóval szemben, de a brit királynő is feltűnően szótlan maradt (nem
úgy, mint a skót függetlenségi referendum előtt).
A Brexit valójában azzal kezdődött, hogy az óceán ellepte a La Manche-i
alföldet, és így szigetté tette Európa legnyugatibb csücskét. Ezt a legtöbb
földtudós igen közelre, vagy 10 ezer évvel ezelőttre, a legutolsó jégkorszak
végére teszi. Egy országnyi sziget elszigeteltsége pedig érthető, Darwin által
is kidomborított módon jelentős hatással van az ottani társadalom fejlődésére.
Kínai nagy falak építése nélkül is nagyobb biztonságban vannak, ugyanakkor,
mint sziget, el is vannak szigetelve a külvilágtól, így a külvilág vívmányait
általában késve és szelektíven honosítják. Így hamar kialakul egy sajátos
karakter, sajátos kultúra. Ezen az nem igen változtat, ha időről-időre mégis
betörnek és betelepülnek új törzsek és népek, ahogy ez Nagy-Britanniában is
számos hullámban történt az elmúlt néhány ezer évben. Így lett Britannia Európa
Japánja.
A modern brit karakter nagyszerű romantikus legendákban gyökerezik, az
életért vívott kevésbé romantikus harcokban és a rendszeres belső háborúkban
edződött, éspedig olyan sikeresen, hogy egyszer csak maga kitört a külvilágba.
De nem Európára pazarolta erejét, meghódította a tengereket. Az európai hajók
már évtizedek óta egymást érték – de szinte kizárólag a kicsiny és zsúfolt
Földközi tengerben, sőt, övéké lett a dicsőség Amerika és más távoli földek
felfedezéséért, mégis, Európa gyenge konkurensnek, és még gyengébb ellenfélnek
bizonyult, akit nem egyszer kellett, és lehetett katonailag móres tanítani.
Bizonyára éppen ezért lehetett aztán politikailag korrekt módon egymás mellett
élni, és osztozni a távoli földrészek gyarmatosításában. De Britannia ebben sem
közösködött különösebben, hanem magára összpontosított. Sikerül is a 18-19
századra minden idők leghatalmasabb birodalmát felépítenie, és erős kézzel
kormányoznia.
Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül 1534-et, hiszen ekkor VIII. Henrik a
Britanniát szigetté tevő cunamihoz hasonlót cselekedett, megteremtve a pápától,
és így egész Európától is független katolikus, beszédes nevén anglikán
egyházat. A kereszténység kétezer éves történetének ez volt az egyik legkevésbé
jelentős, de – a maga számára – az egyik legsikeresebb reformja. Nem nagykorúsította
a polgárt, mint a lutheri reformáció, hanem keményen – de mennyire keményen –
megtartotta a katolikus egyház autoriter és központosított jellegét, Britannia
érdekében. Lett is nagy Britannia. A másfél ezeréves brexitnek talán ez a
leglátványosabb fejezete.
Komoly történelmi megbotlás volt viszont, amikor saját helyi emberei a 18
század végén függetlenné kiáltották ki az észak-amerikai gyarmat egy – nem túl
nagy – részét, éspedig köztársasági formában. Ez a veszteség nem látszott
végzetesnek, végül is a birodalom egynéhány százalékát érintette (kezdetben),
és főleg nem az ős- (valamennyire vad) lakosság műve volt, amire máshol soha
nem volt bocsánat, hanem kedves és erősen pragmatista testvérek (az emberi
jogokért a vérüket is feláldozni kész rabszolgatartók) műve. A rend kedvéért
volt némi hadjárat, voltak halottak, de a helyzet gyorsan elrendeződött, és egy
új, gyakorlatilag azóta is fennálló kikezdhetetlen szövetség jött létre. Csak
éppen kezdetben Nagy-Britannia volt a világ központja, az Egyesült Államok
pedig egy magának való (izocionalizmust álmodó) üzleti zóna, laboratórium, ahol
szorgosan építgettek egy lenyűgöző új világot. Azután eljött a helycsere ideje.
Nagy-Britannia lassan meg lett szabadítva birodalma szinte egészétől, ellenben
az USA a világtörténelem első szuperhatalma lett, sokkal kevésbé bajlódva
hagyományos gyarmatosítással, de addig soha nem látott erejű hatalmi eszközök
kifejlesztésével.
Ami Nagy-Britannia és Európa viszonyát illeti, az utóbbi 2-3 száz év igen
sokat formázott mind a bilaterális, mind a kollektív kapcsolatokon, éspedig
mindig a sajátos különállást mélyítve. Mennyi súrlódás és – többnyire a
franciákra nézve megalázóan végződő – konfliktus a brit-francia viszonylatban!
Van-e szellemesebb jelképe ennek, mint az, hogy a ”ravasz, agyafúrt módon
lelépni” kifejezés franciául „angolosan lelépni”, angolul „franciásan lelépni”.
Még inkább tele van súrlódásokkal, sőt szörnyűségekkel az angol-német viszony.
Spanyolország ugyan már bizonyosan nem rágódik az elveszett tengeri csaták
miatt, de Gibraltár igen fájdalmas és megalázó seb az ország egyik legfontosabb
pontján. És így sorra vehetjük az össze európai kis és nagy országot, egészen
Törökországig és Oroszországig.
A kollektív viszony is nehezen szabadul meg a Napóleon
1806. november 21-én kiadott rendeletével kezdődő kontinentális zár emlékétől,
amikor az angol árukat kizárták az összes európai kikötőből. Ez praktikusan
igen rövid ideig maradt meg, de egy sokkal jelentősebb és szívósabb „másság”
vert gyökeret, amelynek csupán jelképe az Angliában máig is érvényes „balra
tarts” közlekedési szabály vagy a sajátos angol mértékegység-rendszer stb.
Ugyanakkor – némiképpen meglepő, de szerencsés módon – a brit kultúra
és szellem nem vált idegenné Európában, ellenkezőleg. Hatalmas kultusz él a
brit művészek és tudósok iránt, és azt sem lehet mondani, hogy
Nagy-Britanniában negligálnák az európai szellemet. A hozzátartozó természetes
egoizmustól kísérve, de élénk az üzlet is, oda-vissza.
De hát akkor, Európába való-e Nagy-Britannia? Veszteség vagy nyereség
a mostani kilépése az Európai Unió döcögő integrációjából? Vagy a
kijátszhatatlan sors? Netán a véletlenek ostoba játéka?
Ezek sokkal inkább költői, mint komoly politológiai kérdések. De azt
valóban fontos számításba venni, hogy az igazi brexit egy hatalmas, évszázados örökség,
amely ma is hat, különösen, ha nincs kellően felismerve, és feldolgozva. Közben
ez már nem csak a brit karakter ügye, hanem a valóságos angolszász atlantizmus
kérdése lett. Kétségtelenül létezik egy európai-amerikai atlantizmus is, de az
szinte eltörpül az angolszász, vagyis brit-amerikai atlantizmus mellett. Ki
kell mondani, és el kellene fogadni, hogy valójában sokkal természetesebb és
hatékonyabb lenne egy brit-amerikai, mint egy európai-brit integráció. Az már
apró részletkérdés, hogy a brit-amerikai integrációhoz szükség lenne egy
köztársasági közös alapra, de hát úgy is ideje lenne ezt a királyi maskarát
leadni a múzeumba.
A – nem is olyan távoli – jövő a nagy regionális integrációké. Amerika
már többször próbálkozott túl széles keretekkel, aminek csúcspontja a nem rég
kimúlt TIPP volt. Az igazán reális keret ebben az esetben egyértelműen az
USA-Nagy-Brutannia-Kanada integráció, amely páratlan módon rendelkezne egy
közös nyelvvel.
És semmi gond, hogy ez a hatalmas angolszász integráció idáig érne, a
csatorna másik oldaláig, Európa partjaitól pár kilométerre.
Közben szaporodnak a – belső brit – kísérletek az események
visszaforgatására. A szabad piacon ilyesmit is lehet kínálni. Csakhogy az,
amiről beszélünk, nem piaci, hanem történelmi ügy.
Amúgy látszik, hogy Európa bosszankodik a brexit miatt, de
különösebben nem szomorkodik, nincs kétségbe esve. Helyes, ne is szomorkodj,
Európa, hanem vess szemedet a kerítésen kívül ácsorgó vagy éppen lapuló
fiaidra. Mindenféle idővesztegetés nélkül be kellene vonni az európai
integrációba Svájcot, Norvégiát, Izlandot, a nyugat-balkáni országokat, és
igen, a keleti peremen várakozókat is, nehogy azok más integrációk részévé
váljanak.
*
* *
