Néhány
nappal a halottak napja előtt egy francia lapban olvastam egy új, ígéretesnek
mondott amerikai divatról: a likvefakciónak (liquefaction) nevezett
alternatíváról a hamvasztással szemben.
A téma nehéz, morbidnak is mondható, de annyira szorosan tartozik az
élethez, hogy nem tehetjük azt, hogy nem foglalkozunk vele.
Különösen azóta, amióta már milliárd számra élünk ezen a szűk Földön. Az,
hogy miképpen ne legyünk többé egy bizonyos idő után, már nem csupán kegyeleti
és kulturális kérdés, de drámai gazdasági, technikai, urvanisztikai,
környezetvédelmi stb. probléma.
Ma már Magyarországon a halottak többsége nem számíthat az errefelé eddig
egyedül elfogadott temetésre, főleg anyagi okokból, de a temetők kapacitása is
kimerülőben van. Elvben már több alternatíva van a végső pihenésre, de
mindegyiknél van egy megkerülhetetlen láncszem: a hamvasztás.
A hamvasztás sokfelé, leginkább az egyik leglépesebb földrészen, Indiában
évezredes hagyomány, természetessé nemesült. Európában viszont még ma is erősen
tapad hozzá egy rossz érzés.
Az ókori Egyiptomban „demokratikus” „tömegkultúrává” vált a mumifikálás.
Őriz is ott a föld mind a mai napig milliószámra a sok ezeréves múmiákat. Egyes
országokban ez a modern időkben is biztosítandó volt a népvezérek számára, és
persze, Amerikában is kis ideig komoly hóbort volt a gazdagak körében.
Be kell látni, hogy – a történelmet és a modern ekcessziókat félre téve –
fölöttébb komoly problémával állunk szemben. Törvényszerű, szinte várható volt,
hogy a technikai innovációval előrukkol valamivel, ami jobb a hamvasztásnál.
Hát itt van ez az új technológia, amelynek a lényege, hogy nem – a környezetre
ártalmas és nem is késsé barbár – égetéssel, hanem egy mondhatni vegyi
eljárással érik el a holttest „porrá” visszabontását. Ebben az esetben viszont mégsem
por, hanem folyadék marad. Ez pedig igen komoly pszichés probléma is. De nem
csak pszichés, hanem kulturális kihívás.
A hamvasztott halott porait az emberek urnákba tették, amelyeket akár a
temetőben, akár otthon lehet őrizni, lehet a port szétszórni erre kialakított
mezőkön vagy a tengerbe, megint gazdag hóbort is van, a világűrbe küldeni, vagy
csak ott megsétáltatni a port…
De mit lehet kezdeni a likvefrakció után maradó kis folyadékkal.
Természetesen az bekerülhet hasonló urnákban, de szétpermetezni? Ma még nehezen
elképzelhető…
Gyorsan akartam átlépni ezen a nehéz témán, de részben néhány jó régi
gondolatom, részben néhány új ötletem más irányba vitte a kérdést.
Az első, egyszerűbb stáció az, hogy mi maradjon meg belőlünk halálunk után?
Erre a határozott válaszom: három dolog! Porunk, egy darabka szövet és egy
hajtincs.
Izgalmas kérdés a por. Szerintem az lenne csodás, ha lenne olyan egyszerű
technológia, amely összes porunkat egy-két grammnyi gyémántporrá teszi, amelyet
el lehetne helyezni egy üveglapba. Talán ebben a formában kerülnénk legközelebb
ahhoz a csillagporhoz, amelyből lettünk.
Ugyancsak izgalmas – de kifejezetten szakmai – kérdés, hogy milyen
szövetből maradjon meg, megint egy üveglapba helyezve valami élő szövetünkből.
Nem hiszem, hogy ezzel őssejteket kellene átmenteni a jövőre, de ez is maradjon
a szakemberek ügye.
De van, lett egy második stáció is: ami merőben új dimenziót adott a
kérdésnek: milyen urnába kerüljön ez az értékes összetartozó három üveglap?
Nos, hagyjuk az urnát, helyette vegyünk egy tabletet (vagy e-book olvasót)
és ezzel készítsünk el valamit, ami az elhunyt végső otthonának is mondhatjuk.
Kézenfekvő, hogy ebben a tabletben az elhunyt digitális (és digitalizált)
öröksége lenne: írások, képek, filmek, zene, dokumentumok. És csak idő kérdése,
hogy ez a digitális örökség egy speciális mesterséges intelligencia
segítségével „élővé” váljon.
Úgy éreztem, értelmesek és hasznosak ezek a –sokak számára bizonyosan
hátborzongató – gondolatok. Erre az élet gyors egymás után két döbbenetes
gyászhírrel sújtott.
Alig bírok magamhoz térni, de úgy érzem: az eleven gyász próbája csak
megerősített abban, hogy a továbbélésünk új víziója értelmes, fontos
*
* *
