Az amerikai korszakváltás

2016 határkő lesz Amerika történetében: kimerült a hagyományos kétpárti váltógazdálkodás cirkuszi varázsa, amikor a nép választhatott a Coca és a Pepsi között.

A máz szertefoszlott, a valóság most brutális közvetlenséggel kínálta fel magát. A valóság, a maga klasszikus tagoltságában:: a konzervatív jobboldal, az opportunista-liberális centrum, és a progresszív baloldal. A sajátos amerikai hagyomány annyira még felfedezhető az hírtelen felfordulásban: Trump a Republikánus, Clinton és Sanders a Demokrata párt bugyraiból támadt fel.

Jellemző a folyamat végletes abszurditására: kezdetben mindenki azt hitte, hogy a tucatnyi republikánus „jelölt a jelöltségre” felörli-felzabálja egymást, a könnyűszerrel befutó Clinton csak ölbe tett kézzel derülhet és várhatja a számára előrendelt győzelmet. Mert végül is ő a Wall Street, a tőke, az establishment, az USA két évszázados történetének, vagy amit akartok kezes jelöltje.

Csakhogy éppen az a kompakt minden, ami Clinton mögött volt, szétdurrant, éspedig nem véletlenül. Amerika szétesett, és a liberális kaszt többé nem ura a mindennek. Vagy legalább nem annyira, hogy egybetartsa még egy kis örökkévalóságig.

A szétdurranás  hatalmas tömegeket, netán a társadalmi test többségét Trump kezéhez repítette, és, csodák csodája,  szocializmust vállaló-óhajtó tömegeket a szocialista Sanderséhez. Így borult is az eredeti forgatókönyv. Trump lesöpörte a színről régiesen ájtatos, nyimnyám vetélytársait, Clinton pedig nem hogy levakarni nem bírta Sanders-t, hanem a mean stream média és a pártbürokrácia gátlástalan mesterkedésével is csak kínkeservesen tudta megelőzni őt az előválasztáson.

Eddig ugyan sikerült elkerülni néhány kiszámíthatatlan következményekkel fenyegető drámai fordulatot, mindenekelőtt a két régi párt kettészakadását, ami reális veszély volt mind a két párt esetében – és teljes mértékben máig sem múlt el. Hitelt kell adni ugyanis annak, hogy mind a két pártban komoly erők fontolgattak palotaforradalmat, vagyis új jelölt kihúzása a cilinderből magán a jelöltválasztó pártkonvención (a demokratáknál a mostani alelnök látszott jó alternatívának).

Közben igazi shakespeare-i dráma hőse lett a joviális öreg Bernie Sandersből. Hiteles és sugárzó személyisége, rendkívüli szónoki képessége, családjának és környezetének stabilitása lassan szlogenből valósággá tette az általa meghirdetett politikai forradalmat. Közben pedig ez a politikai forradalom erősödött is, terebélyesedett is, hatott is, és visszahatott magára Sandersre, ugyanakkor szinte elviselhetetlenné válhatott a külső nyomás, hogy adja fel „szlmalom-harcait”, álljon be sorba, támogassa Hillary Clintont.

Ebben a helyzetben Sanders egynapon meghirdette: „Örökké harcolva! Örökké együtt! Örökké előre!” társadalmi hitvallását, és… beállt a Wall Streat emberét támogatók sorába.

Volt-e más választása?

Igen. Sok tízmillió támogatójával kiléphetett volna a Demokrata pártból, megalakítva az Amerikai Szocialista Pártot (vagy valami hasonlót). Ezzel akár az USA második legnagyobb pártjává is válhatna, de az idén Trump győzelmét garantálva. Ki vállalhatná ezt? Egy egyszerű politikus feltétlenül, egy hiteles harcos a forradalomért és a progresszióért – nem!

Ki fog győzni novemberben?

Ember ezt ki nem számíthatja. (A bátor prognoszta nagyot nem tévedhet, minden második tippelő eltalálja, és megveregetheti vállát.)

De teljesen mellékes az a kérdés, hogy ki nyer novemberben.

A kérdés az, hogy a liberális kaszt képes lesz-e valaha is összegyűjteni a szétdurrant társadalom testrészeit, és újra meglovagolni, avagy egy százéves polgárháború elé nézünk?

Sajnos, rövidtávon nem lehetünk különösebben optimisták, túl sokan túl túl sokat veszíthetnek. Így legelőször is maga a béke került veszélybe.

Egy komoly reménysugár van azonban. És azt most az a bizonyos ősz hajú vermonti öreg szimbolizálja.

* * *

A három kulcsszó

Az elmúlt évtizedekben világunk nagyobb és mélyebb átalakuláson ment keresztül, mint régebben évszázadok, vagy akár évezredek alatt. Az új formák és mechanizmusok bonyolultak és ellenmondásosak, de főképpen még nehezen megfoghatók. Tudatosan felépített rétegek elfedik a valóságot. De hatalmas feszültségek már kezdik repeszteni ezeket a rétegeket.

Látszólag fontos, meghatározó területeken régiek a főszereplők. Így a politikát a társadalmi piramis három rétegét képviselő irányzatok formálják: a piramis csúcsát képviselő konzervatív, a középréteget képviselő liberális, és az alapot képviselő népi oldal. Csakhogy a régi ideológiák mögött egészen más szereplők vívnak elkeseredett, élethalál harcot egymás ellen – és mindenki ellen.

A régi ideológiák megtartása viszont nem véletlen, mert azok fontos szerepet kapnak a háborúban. Abban a háborúban, amelynek az a logikája, hogy „nekem van igazam, minden más a gonosz birodalmához tartozik, és kíméletlenül el kell pusztítani”. Egy ilyen háború pedig szükségképpen vezet el egy igazi végső világháborúhoz, amely nem az örök békét, hanem civilizációnk pusztulását hozhatja el.

Ezeknek a megveszett szereplőknek gyengéjük éppen a saját vállalható ideológia, a saját vállalható igazság hiánya. Mert az csakugyan nem vállalható, hogy „Emberek, ti már a mi rabszolgáink vagytok, ehhez tartsátok magatokat!”. Ezen a gyenge pontjukon kellene vereséget mérni a pusztító erőkre. Éspedig azzal, hogy túllépve a régi, rendszerint elhibázott ideológiai harcokon, jóra fordítani mindazt, ami eddig a társadalmi konfliktusokat tüzelte, a pusztító erőket lemeztelenítve, a élet erőit békére vezetve, egy nagy történelmi kompromisszumra és békére.

Ehhez egy kopernikuszi fordulatra lenne szükség a társadalomfilozófiában.

Ennek egyszerű kiinduló pontja annak elismerése, hogy mind a három oldalnak van pozitív töltete:

- a konzervatizmus, másképpen a jobboldal kulcsszava: rend;

- a liberalzmusnak kulcsszava: szabadság;

- a népi mozgalom, másképpen a baloldal kulcsszava: igazságosság.

Nem örültség a három közül az egyik álláspontjára helyezkedni, és hadakozni a többiek ellen?

[Hamarosan egy új kötet: Most, valamikor új fényt vet ezekre a sorsdöntő kérdésekre.]

* * *

Pleberalizmus

Egyetlen esélyünk a társadalom széthúzó erőinek történelmi kompromisszuma. Olyan kompromisszum, amelyet az ésszerűség, az ember szelleme diktál.

Az elmúlt években a történelem veszélyes fordulatot vett, a fő árama visszafelé indult. Tragikus, hogy ezt éppen a liberalizmus határozza meg, versengve a konzervatizmussal, vagyis a jobboldalisággal. Közben látszólag a baloldaliság teljesen megsemmisült, mint történelmet formáló politikai erő. Ezt hinni komoly tévedés. Egyrészt emelkedik Kína, a 21. század igazi szuperhatalma. de ami még fontosabb: a baloldaliság a népek, a plebs öntudata.

Azt ideig-óráig elnyomni, elhallgatatni lehet, de a történelemformálásból kihagyni nem lehet. Ellenkezőleg, minél nagyobb az elnyomása, annál drámaibb lesz a megszólalása.

Eddig, mondhatjuk, semmi új a nap alatt. Csakhogy a széthúzó társadalom végső vesztésre van ítélve, és ezt ma már nem Kasszandrák, hanem a tudományok kiáltják.

Ezért egyetlen esélyünk a szolidáris liberalizmus és a baloldal történelmi kompromisszuma lehet.

Látnunk kell, hogy a liberalizmusnak mindig is, ma is két magja van: az individualista és a szolidáris liberalizmus. Ez a liberalizmus, amely az elmúlt 500 év alatt lépésről-lépésre erősödött, és lépésről-lépésre elfoglalta a társadalom tényleges irányításának pozícióit, nagy gonddal őrizte egységét. De mára a helyzet megváltozott. És most már nem a ki-kit győz le, hanem a ki-kit győz meg kérdés a sorskérdés. Meggyőzni – mindenkit – pedig azok az alapigazságok lesznek képesek, amelyekre a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság fogékony.

Jó hír, hogy ezeket az alapigazságokat megtaláljuk A civilizáció kis kötetében.

De ott, ez az új fogalom nem szerepel, mert az a mai nap terméke: pleberalizmus, avagy a szolidáris liberalizmus és a baloldaliság új ideológiája, illetve, ami ennél is több: új világlátása, új eszménye.

Ez ugyan nincs messze a „balliberális” gondolatoktól, mégis történelmi léptékű a különbség. Megértése hosszú folyamat lesz, de ez megkerülhetetlen.

Ebben legyen az első lépés az, hogy kézbe veszed A civilizációt, és elolvasod!

* * *

A politikai oldalakról

Kapitány – Ma már kapkodom a fejemet: a baloldal baloldalisággal vádolja a jobboldalt, a jobboldal azzal vág vissza, hogy a baloldal jobboldali…

Doktor – Közben ez egyáltalán nem tűnik a közeledés jelének, hiszen egyre dühödtebben becsmérlik egymást…

Professzor – A legabszurdabb valóban az, hogy a baloldal legélesebb támadásait a jobboldal baloldalinak kikiáltott intézkedései váltják ki, és fordítva.

Kapitány – Igen, ez, ami számomra megmagyarázhatatlan. Itt régóta nincs szó a másik egyszerű címkézéséről, hanem tömény gyakorlati politikáról. A jobboldal a bankok húsába mar, a baloldal bőszen védelmezi a bankokat… Feje tetejére állt volna a világ?...

Professzor – És még rá sem kérdeztél a liberalizmusra!

Doktor – Szerintem egyedül az őrzi eredeti helyét és irányvonalát…

Kapitány – Csupáncsak szünet nélkül köti elvtelen kompromisszumait hol a baloldallal, hol a jobboldallal…

Professzor – Szerintem az jobban bukik a baloldalra, mert az befolyásolhatóbb, hiszen jó ideje teljesen apátlan.

Kapitány – Kötöget az rendesen üzleteket a jobboldallal is, mert tudja, hogy ott lehet igazán zsíros üzleteket kötni… De akármi is legyen a három imposztorral, nem értem ezt a politikai zűrzavart… Van ennek valamilyen mélyebb magyarázata?

Mester – A bal- és jobboldal kategóriája a konventben, a francia forradalom parlamentjében született, és ha igazi politikai zűrzavart és pálfordulást akartok látni, hát ennek a gyülekezetnek dicső történetét érdemes tanulmányozni. Ugyanakkor nem véletlen, hogy a fogalompár ennyire szívósan fennmaradt több mint két forradalmi évszázadon át.

Kapitány – De ki baloldali, és ki jobboldali.

Mester – A társadalom egésze bonyolult szervezet, és ezerféleképpen lehet tagolni. De van neki egy tényszerű és szükségszerű megosztása. Felismeréséhez azt is látni kell, hogy minden társadalom piramisszerű képződmény. Széles és stabil alapja az, amit népnek vagy plebsznek nevezünk. A másik, felső végében van a piramis csúcsa.

Professzor – A társadalom uraival…

Mester – Végül a kettő között van egy sajátos, sokarcú és nehezen körülírható réteg, mondhatjuk az egyszerűség kedvéért úgy, hogy a szabadok osztálya. Az én értelmezésemben a baloldaliság, a középutas liberalizmus és a jobboldaliság alapvetően a társadalomnak ezt a hármas megosztását tükrözi. A baloldaliság mozgalma a nép, a liberalizmus eszméje a szabadok, a jobboldaliság az urak érdekeit szolgálja. Persze közben minden egyes ambiciózus politikus és ideológus azt hajtogatja, hogy ő, bizony, az egész társadalmat képviseli.

Kapitány – Nem vitás, hogy az a szó, hogy úr, sokak számára félelmetes, vagy akár gyűlöletes. De szerintem könnyű belátni, hogy nincsen társadalom  vezetés, és így vezetők nélkül! A történelem akadnak kegyetlen és ostoba diktátorok, de hát ezért születtek nemes célok és eszmék, nem ritkán éppen a társadalom vezetésére vállalkozókban vagy az ő támogatásukkal. És mondanom sem kell, hogy a jó vezető mindenkor jellemzően a társadalom egészét kívánta, és kívánja szolgálni. Az viszont teljesen érthető, hogy a múltban illuzórikus volt az, hogy egy jó király az egész emberiség boldogulásával foglalkozzon. Neki saját népe sorsával kellett foglalkoznia, és ebbe igenis belefért a hadviselés is.

Professzor – Szép népmese a jó királyról, és hogy kerek legyen a népámítás, megengedjük a rossz király felbukkanását is! És ki felelős az iszonytató igazságtalanságért a Földön, a néptömegek kegyetlen kizsákmányolásáért? Ez a néhány deviáns rossz király, vagy az egész elnyomó úri osztály, királyokkal, főpapokkal, főhatalmasságokkal együtt? Én könnyen el tudok képzelni egy társadalmat parazita arisztokrácia vagy plutokrácia nélkül, de ti el tudtok képzelni egy társadalmat nép nélkül? És mi a különbség nép és társadalom között? Ki más lenne méltóbb a társadalom egészének képviseletére, mint a nép? Van-e normális társadalom a világon, amely ne deklarálná: a népből, a néppel, a népért?

Doktor – Ám tudjuk, mit ér ez, és minden hasonló jelszó… Az leginkább eszköz a politikai manipulálásra, politikai harcok szítására. Közben be kell látni, hogy azok a szép utópiák, amelyek az uralkodók és mindenféle népboldogítók szemei előtt lebegnek hamisak, zsákutcába vezetnek. Egy út áll az emberek előtt, és ez az út az, amelyen a szabad emberek már évezredek óta járnak, nem nehézségek és áldozatok nélkül. De a szabad emberek azok az úttörők, aki felkutatják a mindenki számára járható, a helyes utat. Szabadságukkal, a szabadságért való elkötelezettségükkel ők azok, akik képviselik a jövő társadalmát. Igen, nem jó a társadalom megbontása. Semmi szükség korlátolt vagy éppen gonosz uralkodókra, nem hiányzanak a szenvedő és nélkülöző kivetettek tömegei. Amire vágyunk, az kicsiben fellelhető a szabadok életében, ezért ők, mint egy minta, és mint egy eszme képviselik igazán a teljes társadalmat.

Mester – Bevallom, nem csak figyelmesen, de igazi megrendeléssel hallgattalak titeket. Remélem, hogy ti is legalább ennyire figyelmesen hallgattátok egymást, mert fantasztikus feladat vár most ránk: összegyúrni ezt a három igazságot, ezt a három világnézetet, és megtalálni a kiutat a társadalom számára.