Q-lista – Annyit érsz

 

Q-lista? Ez meg mi fán terem?

Ku-lista, nem dereng semmi? OK, mutatok többet, de ez kissé félrevezető: Kuba-lista. Nem ugrik be? Mondok Kubat-listát, de többet nem, mert nem lenne igazságos Kubatov úrral szemben.

Eleget ugráltak rajta súlyos opponensei, akiknek listáiról nem sokat tudni. Ami nem azt jelenti, hogy nincsenek.

Ez az elájulás a csúnya listázásoktól is egy kutyakomédia, mint modern világunk egész cifra felszíne.

Mert mondjuk ki nyiltan és világosan: az elektronika világában a mindentudás mindenkiről technikailag triviális rutin feladat, de főleg általános gyakorlat, mármint azoknál, akik nem szüküéködnek pénzben.

Lázár úr elhíresült szavaival: annyit is érsz, ha nincs valamire való Q-listát.

A nagy baj viszont, kedves barátok, hogy tenmagad annyit érsz, amennyit mondanak ezek a listák. Ha a X-listán együtthatód 0, ennyire számíthatsz X-től, ha fejre is állsz.

De ez nem a mi provinciánk átka. Többé-kevésbé ez van mindenhol, az igazán félelmetes viszont az, ami már jó ideje folyik globálisan. Egypár „techóriás” – és diszkrét közvetítésükkel egypár „cég” 7 milliárd ember minden szavát, minden gondolatát ismeri. És fene tudja, hogy jól megértette humorodat, az ők által fellebbezhetetlenül beállított paraméreid alapján az algoritmusok ügyesen játszhatnak sorsoddal. Hát persze, a köz érdekében.

Tehetsz valamit a Q-lisztokrácia ellen? Tudj róla, vigyázz magadra, főleg elmédre. És használd is azt.

 

* * *

 

Megmenthető-e a vendéglátás?

 

Nehéz megmondani, ki-mi a pandémia legnagyobb áldozata – a több millió halotton kívül. Nagy áldozata a pandémia legelőször maga az egészségügyi rendszer, de az oktatás is, a kultúra, a sport, hogy a kiemelkedő társadalmi területekkel kezdjünk. Közben a leglátványosabb pusztítások mégis a gazdaság területén láthatók. Szinte megsemmisült a vendéglátás és a turizmus, ezek pedig nem csak zászlóshajói voltak a modern gazdaságnak (maga a turizmus olyan klasszikus nahy ágozatokat körözött le, mint a fegyver- és az emberkereskedelmet), hanem ezek meghatározó elemeivé váltak a modern életmódnak.

Mi menthető?

Bizonyára minden terület számára kidolgozható egy túlélési, illetve majd egy feltámadási program.

Most egy példát, vagy fogalmazzunk „szerényebben”: javaslatot szeretnék az érdekeltek figyelmébe ajánlani arra, hogy hogyan menthető meg a vendéglátás.

Nos, ennek lényege: a vendéglátóhely átalakítása élelmiszerbolttá.

Ez nem egy egyszerű jogi-közigazgatási feladat. De azzá tehető. És ha ez megtörténik, a vendélátó hely csapata teljes gőzzel dolgozhat. Meg lennének mentve a munkahelyek is, és ami nem kevésbé fontos: a szakmai érték, kapacitás, hagyomány, név stb.

Tudna-e egy vendéglátóhely életképes élelmiszerbolttá átalakulni. Miért ne? Hihetetlenül izgalmas, innovatív üzleti feladat a megfelelő kínálat kialakítása.

Természetesen erre az átalakításra ráférne az állami támogatás, de hát látjuk, hogy az összes állam pánikszerűen szórja a pénzt, többnyire jó koncepció nélkül.

És még valami: ezt úgy kellene ügyesen megtervezni, hogy a hely bármikor vissza tudjon alakulni a régi patinás vendéglátóhellyé, Illetve arra, hogy időszakosan váltson (számíthatunk még jövés-menésre).

 

* * *

A közhasznú munka nem büntetés

Ma (is) egy elkeserítő – elkeserítő, és felháborító – tudósításfélét olvasok szép hazánk vezető weboldalán. Nem öröm megosztani, de a tanulságok kedvéért meg kell tenni. Íme, a teljes szöveg:

Megfenyegettek, rángattak és megvertek egy gyereket 2019 novemberében egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei iskolában: a gyerekre osztálytársa és annak anyja támadt rá egy kora délutánon, tanítási óra közben, egy korábbi vita miatt, írja honlapján az Ügyészség.hu.

Miután megfenyegették a gyereket, a nő fia ütni kezdte az osztálytársat, majd amikor ő befejezte, a nő többször megütötte a fiút, és ruhájánál fogva rángatta. A verés azért ért véget, mert az iskola karbantartója közbeavatkozott.

„A vádlott cselekménye alkalmas volt arra, hogy az azt észlelő osztályközösség tagjaiban megbotránkozást és riadalmat keltsen” – írják. A nő beismerte a tettlegességet, szabadlábon van. A Szikszói Járási Ügyészség garázdaság miatt emelt vádat, és tárgyalás mellőzésével, közérdekű munka büntetésre tett indítványt.

Szörnyű, hogy az erőszak lassan mindennapi jelenség iskoláinkban. Diák diákot ver, de többnyire többen egy szerencsétlent (mi tagadás, ősidők óta előfordul). Tanár diákot ver (mi tagadás, ez sem volt soha ritkaság). Diák tanárt ver (ez viszont már egy kicsit „a vég kezdete” ízű). Tetézve azzal, hogy szülő is ver. Elveri ő a saját gyerekét is, ha kell. Elveri „a másik” gyereket is. Elveri a tanárt, ha itt tartunk

Ne legyünk szemforgatók: erőszak, tettlegesség mindig is volt. Sőt, vélhetően sokkal, de sokkal több verés volt az elmúlt évszázadokban és évezredekben, éspedig mindenhol: otthon, az iskolában, az utcán, munkahelyen fogdában.

Ma talán tized annyi erőszak van. Mégis ez a tizedannyi erőszak sokkal kirívóbb és veszélyesebb, mint régen. Azért, mert az emberiség az elmúlt évszázadokban hatalmas haladást ért el az igazi emberi civilizáció felépítésében a barbárság földjén. És most a visszaszivargó erőszak – ugyanúgy, mint a barbárság egy sor más mérge aláássa a civilizáció kiszenvedett eredményeit.

Túlzás lenne ez az aggályoskodás?

Ha valaki becsületesen és nem utolsósorban értelmesen nézi a világ dolgait, nem tartaná ezt túlzásnak, éspedig mindjárt két nyomós ok miatt: egyrészt a tendenciák figyelmeztetőek, másrészt a társadalmi bénultság, szinte tehetetlenség.

Jeleskedéssel senkit sem lehet gyanúsítani ebben a történetben, talán az iskola „karbantartója” kivétel. A szomorú, hogy minden látható és láthatatlan szereplő leszerepelt, csúful. Enyhén szólva leszerepelt az anya, de ebbe a szégyenletes körbe tartozik annak verekedő fia, bizonyára az egészre okot adó áldozat is hibázott. És mi van az osztály közösségével? Hol volt – akkor és régebben is – a tanár, az iskola? Elmehetünk-e szó nélkül az ügyészség, bulvárlap, a politikusok szerepe mellett?

De mi gondunk lehet itt az ügyészséggel? Valóban méltánytalan most ezt az ő nyakába varrni, de a probléma hihetetlenül komoly: a közhasznú munka nem büntetés!

Leírom még egyszer: a közhasznú munka nem büntetés.

A közhasznú munka jótett, jó érzés, öröm, dicsőség.

Éppen ezért előírható, elírandó kellene – mint egy orvosság – mindenki számára, aki rosszat tett, jogot sértett, de a jó útra való visszatalálás érdekében, és semmiképpen nem büntetésként.

Nem vagyok híve a szigorú, jobban mondva az idejét múlt, emberhez méltatlan büntetés politikának. Ellenkezőleg, elkötelezett híve vagyok a humánus büntetéspolitikának. Ennek részletezése nem férne bele ebbe a cikkbe, de fölösleges is, hiszen az több helyen olvasható. De nem fölösleges emlékeztetni erre.

Egy mondat erejéig a bulvárlap felelősségére is kellene kitérni: szánalmas ilyen sután átvenni az ügyészség weboldaláról a suta tájékoztatást, csak azért, hogy olcsón, utánajárás nélkül meglegyen az kis hazai szörnyűségek napi adagja. Kihalt a magyar újságírás régi kitűnő műfaja: a szocigráfiai értékű riport (a hajdani Népszabadság és a régi Nők Lapja – és sokan mások – jeleskedtek ezzel).

Végül: érdemes a politika, a politikusok, törvényhozók felelősségéről szót ejteni?

Bár van még egy lépcsőfok, nem a politikusainkkal végződik a sor. Hogy ki van még?

Hát mi! Tudjátok, így kezdődik a világ lebüszkébb (bár nem feltétlenül a legjobb) alkotmánya: Mi, a Nép…

* * *

2020 – a kihívások

Itt az új év. Hát akkor, munkára fel!

Ki-ki eldönti, mi a legfontosabb számára az ő életében. De gondolkozzunk el közösen, mi a közös feladatunk közös életünkben most és itt, ezen a Földön! Közben ne is legyen kétségünk, hogy akárhány és akármennyire heves közöttünk az individualista, közös életünk, közös feladataink, közös felelősségünk van.

Szavakban ezt nem sokan vitatják, talán éppen ellenkezőleg: sok, néha igen hangos a szó. Mindig csak a tettel van gond, gyaníthatóan ésszerű program hiánya miatt. Mert ha lenne ésszerű cselekvés program, sokan látnának munkához, nem várva másokra.

Igen, ezek a hangos, gyakran az elmét is megzavaró szavak! Bizonyára fölösleges emlékeztetni a milliós tömegekre, akik elszántan skandálják szinte az egész világon: „Klímaválság! Tegyünk ellene!”

Rendben! Tegyünk! Mit?

De mielőtt ide tódítanánk össze szellemi és cselekvési kapacitásunkat, próbáljuk végig gondolni a legnagyobb kihívásokat, amelyek 2020-ban (is) napirenden lesznek!

Íme, a lista, ahogy én látom.

A háború veszélye

A környezet (levegő, víz, talaj, élelmiszerlánc) megmérgezése

Pandémia-veszély

A társadalmi egyenlótlenségek növekedése

A sötétség veszélye

A MI veszélye

A bűnözés veszélye

A klímaváltozás veszélye

Mint minden hasonló lista, ez is alkalmat adhat végnélküli vitákra: miért ezek, miért nem mások, miért ebben a sorrendben stb. Az értelmes vitákat nem hátráltatva, a sorrenden el nem akadva, célunk és szándékunk minél előbb konkrét cselekvési programot felvázolni, számítva minden tenni akaró emberre.

Nem majd.

Most!

* * *

Fontos dolgok

Hazai médiánk hírkínálata látszatra színes és szédületes, valójában színtelen és provinciális: szánalmas kis szenzációk elképesztően gazdag fekete krónika, töméntelen sport (ennek is nagy része pletykák), áltudományos álszenzációk. Mindenhol másképpen bulvár és másképpen elfogult.

Közben fontos dolgok történnek a világon, szinte mindenhol, az élet szinte minden területén, szinte minden műfajban.

Itt van például a következő elnökválasztási kampány Amerikában. A szokásos politikai cirkusz, sugallja a média.

Pedig nem csak az.

Komoly, fontos dolgok történnek, komoly fontos viták is folynak. Amelyekre érdemes lenne odafigyelni, valamiképpen részéve válni. Azzal is, hogy állást foglalunk, saját életünkre vonatkoztatjuk.

De mi is történik most Amerikában?

Nos, ahogy szokott lenni, az első fázisban rengetegen jelentkeznek a két nagy párt színeiben, kivéve, ha a hivatalban lévő elnök újra jelentkezhet. Ekkor az ő pártjában nem illendő jelentkezni elnökjelöltnek. Most ez így van a republikánusoknál.

A demokratáknál viszont szabad a pálya, mondhatni boldog-boldogtalan jelentkezett is már. Hadd lássa a világ, micsoda nagyszerű demokrácia uralkodik itt. Aztán kezdődnek versengés, a gyűlések, a közös viták, a bankettek, a közvéleménykutatások, a pártközpont ügyködése, az előválasztások, a fokozatos lemorzsolódások, egészen az elnökjelöltet választó országos konvencióig. Nagy erők nagy harca ez, amely nagy hatással van a világ sorsára, minden vonatkozásban. És amelyet többnyire Wall Street nyer meg. Így, vagy úgy. 2016-ban Wall Street favoritja (a hiperambiciózus és hiperlojális) Hillary Clinton volt. De boldogtalan-e Wall Street Trump miatt? Dehogy, dehogy. („El ne áruljuk ezt senkinek, de ez a fickó még jobb volt.”)

Így most Wall Street nagy tét nélkül várja az új választásokat. Semmi baj nem lesz, ha Trump újrázik, bár természetesen nem bánná azt senki, ha egy szalonképesebb ember költözne a Fehér Házba.

De lám, hírtelenül gond támadt. A népes aspiráns táborban szinte minden név elfogadható. A sorból az öreg bolond Bernie Sanders lóg ki. Ugyanúgy, mint 2016-ban. De aggodalomra semmi ok, a demokrata pártközpont majd gondoskodik, ugyanúgy, mint 2016-ban, hogy ez a szocialista ne jusson célhoz. Persze, színezéknek még jó. Közben a liberális körökben a legnépszerűbb Joe Biden, Obama alelnöke. Szélesebb körben pedig Elisabeth Warren, aki régi mérsékelt személyiség. És egyre népszerűbb, Biden pedig egy pár zavaros ügy nyomán kissé befakult, népszerűsége csökkenni kezd. Semmi gond, akár az egyik, akár a másik jó elnökjelölt lehet.

És akkor most történik a nagy baj. Warren vészesen kezd csúszni balra. Szörnyű (legalább a Wall Street számára szörnyű) programot kezd összeállítani. Valami zavaros terve van a teljes egészségbiztosítás államosítására („Államosítás!? Te jó ég, hol élünk mi?”), de a csúcs a vagyonadó-terv. Innentől kezdve a dolog veszélyessé kezd válni. Beindul a gépezet, még finoman Warren kiszorítására. Csakhogy Amerika nem annyira egyszerű terep. Vannak erők, amelyek hajlandók korrigálni a szemmel látható társadalmi igazságtalanságokon. Végül is valamennyire a biznisznek is érdeke ez.

A vitákba bekapcsolódik a nagy média is. A New York Times konferenciát hoz össze olyan személyiségek részvételével, amelyeket csak ők képesek biztosítani. De lám, döbbenet. Bill Gates barátságos, de vészjósló számokat mond. „Egy milliárd dollár adó? Örömmel fizetném! De 100 milliárd! Akkor elő kell venni a ceruzát, és számolni, mi fog menni, és mi nem.”  Hiába magyarázza Warren, hogy a 100 milliárd abszurd, talán 10 milliárd legfeljebb (ami Bill számára még mindig aprópénz), a hiperliberális Gates nem hajlandó ott a színen nyilatkozni, ha Trump és Warren lesz a két elnökjelölt, ő kit támogatna?

Egy másik résztvevő a baloldali érzelműnek tartott J. Morgan, aki ugyan Warren terveiről még szívesen egyeztetne, de kikérte magának azt, hogy Warrenék és hasonszőrűek démonizálnák a milliárdosokat. „A milliárdos egyszerűen sikeres ember!” Hát, persze. Egyszerűen.

Ezzel együtt imponáló, hogy itt mozgásban vannak olyan eszmék és erők, amelyeknek jelenléte, harca fontos.

Az amerikai valóságot nem szabad idealizálni. Ahogy egyetlen másét sem. De ebben is, ahogy sok minden más ország valóságában is fontos dolgok történnek, És vigyázó szemeinket ezekre vessük, ne a bulvár szemetjére.

* * *

Nyílt levél a könyvszakmának

Komoly gondok vannak a könyvszakmában. Megoldásukhoz elsősorban magának a szakmának és az államnak (törvényhozásnak és kormányzatnak) kellene lépnie. De ez nem történik.

A gondok sokfélék. Vannak, amelyeknek mélyebb a gyökerei, társadalmi, politikai, ideológiai és hasonló kérdéseket érintenek. Ezek orvoslása nem elsősorban a könyvszakmára és a kormányzatra tartozik. De vannak közben jól látható – és a leginkább éríntettek, a könyvkiadók számára jól érezhetők – zavarok, amelyek viszonylag egyszerűen és hatékonyan megoldhatók.

Ezzel kapcsolatos javaslataimat többször, teljes körűen legutóbb ebben a blogban 2017. június 3-án ismertettem (Van egy álmom: látni a könyv világánakmegújulását). Most indíttatva érzem magamat, hogy újra megpróbáljam felkelteni a megszólíttatott szakma és kormányzat figyelmét.

Ennek közvetlen előzménye a KELLÓ minap megérkezett megrendelés. Történt ugyanis, hogy a könyvtárakat ellátó – egyszerre kereskedelmi és nonprofit – vállalat A magyarországi németek című kiadványunkból 1 (egy) példányt rendelt – bizományba! Azon igazán nem lehet megakadni, hogy a kereskedő ebből a sikeres, jó kötetből egy példányt rendel. A kötet valójában jó régen, majdnem 20 éve jelent meg (önmagában is csoda, hogy a kiadó még biztosít készletet belőle). A gond az, hogy a kereskedő utólagos megrendeléseit a könyvtárak fix megrendelései alapján teszi meg. De akkor miért teszi meg bizományosi formában? Apróság? Részletkérdés? Akkor sem az, ha az ember nem ismeri a kereskedő döcögő, évekig elhúzódó elszámolási gyakorlatát.

Ez az eljárásrend tökéletesen megvalósítja az igazi kereskedő anekdotába illő elvét: „Először eladom a dolgot, aztán veszem meg.” Csakhogy ez az eljárásrend tisztességtelen, különösen egy monopolhelyzetben lévő „közhasznú” szervezet részéről.

Hozzátenném azok számára, akik nincsenek kellően tisztában a könyvtárellátás menetével: a kiadó. miután lerótta – ingyenesen – a 6 (!) darab kötelespéldányt könyvújdonságából, jelentkezhet a könyvtárellátó kereskedőnél, ahol újra „le kell adni” az újdonságból további példányokat, a kereskedő megítélése szerint. Igaz, ezt már nem kötelespéldánynak hívjuk, hanem bizománynak, de a különbséget a kiadó jó ideig nem érzékeli. Közben mind a két helyen a könyvújdonság szinte azonos „bibliográfiai” feldolgozása kezdődik, ami teljességgel értelmetlen párhuzamosság.

Nem hab a tartán, hanem önmagában botrány, hogy az állami közhasznú monopólium nem próbálja megingatni a pénzügyi befektetőktől megszállt könyvkereskedelem kartell-szagú és ugyancsak botrányos 50%-os árrését, hanem centire (vagyis centre) pontosan erre a startvonalra helyezkedik maga is.

Rövidre fogva: ilyen közhasznú monopóliumra a könyvkereskedelemben nincs szükség. A könyvtárak tájékoztatását a könyvújdonságokról az OSZK a köteles példányokra épülő kötelessége (volna), a zavarok középpontjában álló cégnek egyedül a könyves logisztikára kellene koncentrálni, akár mint a Magyar Posta leányvállalata, akár más, a könyves logisztikának jobban megfelelő közhasznú formában (pl. a könyvtárfenntartók közös vállalkozása).

A könyves logisztika pedig hatalmas feladat, amely nem csak a kiadói újdonságok (vagy régiségek) eljuttatásáról szól, hanem könyvtárközi könyvmozgásról, tankönyvellátásról, de akár az ő feladata lehet a könyvraktározás is.

Külön áldás lehetne, ha ez a megújult logisztikai cég megfellelő feltételekkel saját könyvesboltot biztosítana az erre igényt tartó kis és közepes kiadók számára.

A szükséges működési-szervezeti változtatások feltétlenül azzal is járnának, hogy a könyvtárak számára csökkenne a beszerzési árszint, a könyvkiadók számára jelentősen felgyorsulna a befektetett eszközök megtérülése, és nem utolsó sorban jelentősen javulna, bizonyos értelemben létrejönne a közvetlen párbeszéd könyvtárak és kiadók között. És mi tagadás, a könyvtári beszerzések egészségesebb, igényesebb könyvkiadás támogatják, mint a hipermarketek „könyvfogyasztása”.

Végül pár szó még közvetlenül a szakmának címezve: be kll látni, hogy a szakma jelenlegi szervezete nem jeleskedik sem fórumként, ahol az érdemi dolgokat meg lehet beszélni, sem érdekérvényesítőként. És ennek oka nyilvánvaló: túl erős a nagy szereplők szerepe, azok pedig, hogy, hogy nem szinte kizárólag könyvkereskedők (is, de többnyire elsősorban).

A szakmai szervezet egy keretszervezet (szövetség, vagy tanács, vagy akármi), amelynek keretében önálló markáns tagozatok működnének. Így külön kellene lennie kiadói, kereskedelmi, könyvtári, írói, olvasói és talán még egynéhány tagozatnak.

Csodálatos nyelv birtokában vagyunk. Mást sem kellene tennünk, mint írni és olvasni, olvasni és írni. Persze, ez csak egy költői sóhaj. Ha komolyra fordítjuk a szót, látni kell, hogy fontos feladataink vannak.

Jó lenne cselekedni.

Szimeonov Todor

író, könyvkiadó

* * *

Van egy álmom: felelős és innovatív falu

A vidék, értsd, a természet elnéptelenedik. Világszerte. Az emberek eltűnnek a túlzsúfolt városokba. Mexikó-city ötvenmilliós embertenger. És minden város egy kis Mexikó-city. Tele bajba jutott emberekkel.

Közben a csodás természet, a csodás vidék, falvaink elnéptelenednek, elszegényednek, vergődnek.

Közben van egy álmom: látom falvak sokaságát, amelyek a jobb életet akaróvárosi ember felé fordulva, új fejezetet nyitnak a maguk számára, mindenki számára.

Az egyik kedvenc vízióm a könyvesfalu. Egy világszerte ismert és bevált minta. Honosíthatunk egy-az-egyben egy jó külföldi mintát, kreatív módon is vehetjük át valamelyiket. A magyar olvasóországban megélhet egy tucatnyi könyvesfalu.

Az egyik legrégebbi vízióm a skanzenfalu, ahol egy, a helyiektől szabadon kiválasztott múlt elevenedik meg hitelesen, bölcs szimbiózisban a modern világ vállalható vívmányaival.

Mondhatni, az egyik vízióban is, a másikban is jó adag romantika van. És csak egypár falunak adna esélyt. A 3 ezerből.

Esély minden falu számára van. Háromszor annyi falu sem lenne elég a potenciális igényekre.

Érdemes, fontos legelőször a különösen nehéz vagy problémás helyzetben lévő csoportokhoz fordulni, amelyek egyre népesebbek.

Legelőször az idős embereket lehetne megemlíteni. Mindenhol lehetne egy idős faluvég, amely menedéket nyújtana a városi magányban szenvedő nyugdíjasoknak. Az idős otthonok egy nagy része – világszerte – maga a pokol. A hasonló gyalázat ellen itt is kellenének nagyon hatékony óvintézkedések, de a lényeg az, hogy ez a megoldás – közel a természethez, saját kis lakban, egy jó falusi közösség segítségére számítva – a lehető legjobb az öregedő társadalom számára.

Hasonlóképpen lehet más csoportok felé nyitni. Vannak – egyre nagyobb számban – autisták és más hasonló testi-lelki kórtól szenvedő, tipikusan önálló életre képtelen személyek. Számukra is hasonló, igényeiket korszerűen kielégítő „faluvégeket”, lakóparkokat lehetne kialakítani.

De megemlíthetők az eredendően szociális problémáktól szenvedő embereket is: hajléktalanok, munkanélküliek, menekültek, vagy általában a városi nyomortól megcsömörlött emberek. Számukra a „szociális faluvég” akár egy szabályos kibuc is lehetne, amely a régi falu ikre is lehetne.

Álmodom, de jól tudom: ezek az álmok a valóság talaján kell – és lehet – megvalósítani, felelősséggel, kreativitással, üzleti tervvel, össztársadalmi támogatással.

Ne legyünk álomrontók! Érezzük át felelősségünket! Gondolkozzunk, és cselekedjünk!

* * *

VVM 2020 – 5. Embervédelmi szolgálat

A Mozgalom egyik legfontosabb stratégiai – és egyben legeredetibb – javaslata az Embervédelmi szolgálat.

Ennek szinte egyetlen célja és funkciója minden egyes ember szükséges védelme. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy a szolgálat mindenki mellé testőrt állít, de ha ez kell, meg is teszi.

Ez a szolgálat több meglévő funkciót, szolgáltatást és intézményt egyesítene, egy magasabb szinten és egy általában egészen új minőségben.

Így például régóta létezik a hivatalból kirendelt ügyvéd intézménye. Ehhez képest az Embervédelmi szolgálat szerepe teljességgel forradalmi lenne: fellépne az ügyészséggel szemben, mint egy független és egyenrangú fél, de főképpen, amely garantálja a meggyanúsított ember ártatlanként való kezelését, saját vendégházaiban.

Az Embervédelmi szolgálat egyesítené magában még a meglévő Védőnői, Családvédelmi, Katasztrófavédelmi és konzuli szolgálatot.

Végig kell gondolni a szakemberek segítségével, az egészségügy mely részei integrálhatók az Embervédelmi szolgálatba. A betegjogi képviselők helye egyértelműen itt van. Alaposabb mérlegelést igényelné a családorvosi hálózat integrációja.

Ugyancsak az Embervédelmi szolgálatba integrálandó a mára alaposan legyengített ombudsmani hivatal.

Az Embervédelmi szolgálat egyik újszerű és kiemelt feladata lenne a rabszolga- és szolgatartás, kényszerítés elleni küzdelem.

Magától adódik, hogy az Embervédelmi szolgálat egy nagy, összetett szervezet lenne, igen komoly költségvetéssel.

Döntő lenne, ha az egész szolgálat önálló, független, jól szervezett és nyitott mechanizmus legyen, a társadalom egyik legfontosabb és legnagyobb intézménye (mellesleg vélhetően a legnagyobb munkáltatója is). De hát van-e fontosabb a társadalom számára, mint az ember?

Figyelem! Ez egy vendégbejegyzés, amelynek eredeti helye, mint egy hosszabb sorozat része a Változó Világ Mozgalom blogja. Érdemes követni!

* * *

A hatalom

Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.

* * *

A hatalomról

Sorsunk kovácsa mi magunk vagyunk.

De mi tagadás, sokan beleszólnak kovácsolásunkba. Gyakran ez meg is látszik az eredményen, és ez nem tesz minket boldoggá. Enyhén szólva.

Beleszól legelőször a másik. Apánk. Anyánk. Barátunk. Ellenségünk. Az utca embere. Beleszól a véletlen. Alaposan beleszólnak a természet törvényei. Beleszól a hatalom.

Apánk és anyánk szeret. Másokkal így-úgy elbánunk. A természet törvényeit így-úgy kiismerjük, megtanuljuk.

Bonyolultabb a helyzet a hatalommal. Pedig összességében ő szól leginkább sorsunkba. A legtöbb ember sokat, talán a legtöbbet a történelemről tudja. E mellett élte arányában bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkezik. Végül pedig ért is a politikához.

Rossz, aki ezt gúnyosan mondja, hiszen ez a politika meghatározásából adódik.

De hiába a sok tudás a történelemről, a sok tapasztalat, a politikához való értés. Magáról a hatalomról, annak működéséről keveset tudunk, inkább sztereotípiákat. Ilyen sztereotípia például a társadalmi piramis, amelyről ezerféle szimbolikus rajz meg karikatúra látható. Ezeken több vagy kevesebb szintet szoktak rajzolni, és a szereplők is változnak. Legfelül áll a király vagy valamilyen szűk elit, alatta vannak a kövér püspökök és a még kövérebb bankárok. Lejjebb látunk katonákat, rendőröket. Legalul a jogfosztott dolgozó nép, a plebs sínylődik.

A társadalom valóban így fest, sok szempontból, de főleg szociológia és demográfiai szempontból. De ezek a helyzet egyszerű. szinte triviális elemei, és még nagyon keveset tudunk a hatalomról. Fontos például azt felismerni, hogy valamilyen hatalma minden szintnek, sőt, minden egyes embernek van.

Magam már évtizedek óta hirdetem: A te tudásod a te hatalmad. És mivel valamilyen tudása mindenkinek van, mindenkinek van valamilyen hatalma.

Ezek a hatalmak sokszor összeadódnak, a természeti törvények precizitásával. Néha kioltják egymást. Ezért az összekapaszkodó közösség csodákra képes, a széthúzó közösség néha arra sem, hogy lehúzza magát. Nincs a világon az a hatalom, amelyet az egységes nép ne tudja 24 óra alatt megbuktatni.

Ami kétségtelenül ritka eset. És akkor sem mindig jó a vége.

Ami a lényeg: minden társadalmi rétegnek van egy sajátos hatalma, amely valójában hatalmi eszközök arzenálja. Hogy világos legyek: a klasszikus társadalmi modellben, ahol szépen kirajzolódik a három klasszikus réteg (uralkodó réteg, középosztály, plebs). az uralkodó réteg rendőrökkel és katonákkal, a középosztály pénzzel, a plebs munkájával és sokaságával rendelkezik. És ezek mind óriási hatalmat adnak nekik. Miért lenne hatalom a munka? Egy sztrájk meg tudja mutatni ezt. Gondolom, a pénz hatalmát nem kell bizonygatnom.

Nos, ez lenne a klasszikus modell, amely sok évezredig egyben az egyetlen is volt, amióta nem kis létszámú törzsekben élünk.

Úgy tűnt, hogy az Angol polgári forradalommal elkezdődött egy új korszak az emberi civilizációban, amikor a piramis csúcsát jelképessé alakították át, a tényleges hatalom átkerült a középosztályhoz.

Csakhogy a társadalom nagy és bonyolult építmény. Nélkülözhetetlenek az olyan szervek és mechanizmusok, amelyek gyanúsan emlékeztetnek a klasszikus modell, mondjuk egy abszolút monarchia szerveivel és mechanizmusaival.

Ezek a szervek és mechanizmusok viszont, mint az ízületek egy emberi szervezetben, vonzzák a különféle kórokozókat. Ezekből főleg két fajta van: akik nosztalgiáznak a régi szép abszolút világ után, illetve azok, akik nem nagyon szoktak nosztalgiázni, inkább kiváló terepet vélnek találni gengszter tehetségük kibontakoztatásához.

A polgári rend 300 éve harcol olyan liberális társadalmi berendezkedésért, ahol a demokrácia egy kedves társadalmi játék, amely sehogy sem zavarja az ő, a pénz tényleges – háttér – hatalmát, és a szüntelenül támadó – nosztalgiázó vagy nosztalgiával takarózó – kórokozókkal.

Ki áll győzelemre ebben a háromszáz éves harcban?

De nem kellene inkább azt kérdezni: közben mit csinál a plebs, az ő nem csekély hatalmával együtt.

Sajnos most nem fogok tudni kitérni a plebs nagy kísérleteire. Csak annyit lehet megállapítani, hogy Európában, de bizonyos mértékben az egész világon a plebsz kiszorul a politika színpadáról. Udvarol neki az egyik oldal is, a másik is, ezért virágzik a populizmus száz virága…

Meddig?

Nem tudom.

Ma fontos választások zajlanak Amerikában. Elkeseredetten csap össze a liberális és a másik, nevezzük így: etatista óriás.

Akárki nyer, csatát nyer. Akár ki nyer, rosszabb lesz a világ számára a következő egynéhány év.

De nem adhatjuk fel!

A civilizáció című művem mottójára hivatkoznék, Ray Bradbury barátomtól:

Az a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.

* * *

Mi vár a civil világra?

Ha a videó hang nélkül indulna, a hangot a kép jobb alsó sarkában kapcsolhatjuk be.

* * *

Az ember és az ő tudata

Az ember legértékesebb, legemberibb része a tudata. A tudat tesz minket emberi, a tudat ablak a szellem világára. A tudat birtokában tudunk emberhez méltóan cselekedni, élni.

Csakhogy a tudat kényes dolog. Könnyen megzavarodik, könnyen kezd veszíteni képességéből, kezd megszűnni tudatnak lenni. Tudatát vesztő ember pedig leginkább állatba megy vissza, ki milyenbe. Ez talán génjeinktől is függ, de biztosan sok más körülmény is befolyásolja az egyes átalakulásainkat.

Érdekes, hogy meglehetősen elterjedt hit volt az őskorban, hogy a törzsek más-más ős – totem – állatból származnak.

De akárhogy is legyen, nagy eséllyel válhat sok fiatal és felnőtt ember gyilkos vadállattá. Bizonyos esetekben igen gyorsan. És ilyenkor általában elkerülhetetlenek a legnagyobb tragédiák: anya vagy apagyilkosság, iskolai lövöldözés, sétáló emberek gázolása.

Teljesen jogosan a társadalmak szigorúan korlátozzák vagy egyenesen tiltják a tudatmódosító szerek használatát. Ezek gyakorlatilag a drogok, a modern világ egyik legnagyobb iparága. Ezek ellen a hatóságok harca jelentős és folyamatos, de csekély eredménnyel jár, és ez fölöttébb aggasztó.

Még nagyobb gond, valóságos veszély az, hogy a társadalom szinte teljességgel negligálja a tudatmódosítás más eszközeit és formát, azok pedig összességében a drogoknál is nagyobb csapást mérnek magára a civilizációra.

Látni kell, hogy minden, ami rossz és ami igazságtalan életünkben, támad az emberi tudatra. Az osztálytársak ostoba és szánalmas gonoszsága elborítja egy szerencsétlen agyát, tudatát, ő meg egy csomó hullát hagy maga után, hogy a végén elrohadjon a börtönben – mindez egy percnyi tudatvesztés miatt.

Hasonlóképpen működnek a nagyobb léptékű politikai és gazdasági igazságtalanságok, gonoszságok, de ezeknek már tengernyi lehet az áldozata – tudatukat vesztett emberek közvetítésével.

Csakhogy az eredendő igazságtalanságok és gonoszságok mögött is tudatmódosítások húzódnak meg, és erre kell egyre határozottabban figyelnünk.

Fel kell térképezni a veszély vidékét.

Nagy részük jól látszik, nincs mentségünk tétlenségünkre.

Veszélyes tudatmódosítást okoz:

- a tudatlanság, a félműveltség,

- a nevelés hiányának áldozatai,

- a vallási és egyéb hasonló fanatizmus,

- a gazdagság,

- a hírnév,

- a hatalom.

De ezt nem elég sóhajtva mantrázni. Gyakorlati mechanizmusok kellenek, elsősorban a jogrendszerben, hogy ezeket a komoly veszélyeket ellenőrzés alá vonjuk, és idővel felszámoljuk. Nem elérhetetlen cél. Itt nem szabad megalkuvónak lenni.

Tessék jól, világosan megérteni: a vakhit, a gazdagság, a hírnév, a hatalom súlyosan módosítja, hosszabb távon pusztítja az emberi tudatot. Nem kell a szondába fújni. Segíteni kell ezeknek az embertársainknak, hogy kitisztuljon a tudatuk.

Nem kell visszamenni az időben, és parlamenti ciklus után elküldeni a politikusokat disznót őrizni. Normális tudatállapotban mindenre, erre is méltányos emberi megoldás található.

* * *

Az erdőtűz fénye

Súlyos, gyakran pokoli csapás az erdőtűz.

Évtizedek óta évről évre halljuk a szörnyű híreket.

Minden egyes eset tragédia. Emberi életeket fenyeget, gyakran követel is. Közben sebeket üt a Föld tüdején.

Mennyiben köszönhető ez a kommunikáció fejlődésének, mennyiben az általános felmelegedésnek, mennyiben köszönhető a környezet féktelen kizsákmányolásának?

Ki tudja. És mit számítanak az arányok, meg a trendek.

De van itt még valami.

30 éve ötlött bennem a probléma megoldása.

30 éve próbálok tenni a megoldás érdekében. Megkerestem potenciális gyártókat, érintett intézményeket, érintett országokat, de eddig csak értetlenségbe vagy éppen falakba ütköztem.

Súlyos teher ez rajtam. Sokszor arra gondoltam, hogy magam is bűnös vagyok, hogy nem állok ki a tér közepére és nem kiabálom el a megoldást, hanem segítséget várok a szokásos rend betartásához: szabadalmaztatás, hasznosítási szerződés komoly gyártóval, állami mecenatúra.

Igen, hibás vagyok, felelősséget érzek ezért.

De az érintett intézmények, az érintett államok hogyan tudnak majd elszámolni ezzel a sorsrontó értetlenségükkel?

Nem az én gondom ez, de elkeserít.

Ha egy ilyen súlyú problémával szemben sem szeppennek meg, mit lehet várni tőlük, ha az ennél is súlyosabb problémák kezdenek sűrűsödni?

Reménykedjünk, hogy majd akkor inkább felébrednek.

Sovány vigasz. Nem nyugtat meg.

Fontos lenne egy újfajta szemléletért és újfajta közhatalomért harcolni.

Valóban, nevetségesnek látszik: az ennél jóval kisebb harcot sem tudtam sikerre vinni. Hát akkor mit akarok ezzel az igazán emberfeletti közdelemmel a Leviatán tohonyasága ellen?

Még nem tudom biztosan, gondolkozom. És ezt megosztom mindenkivel, mert ez bizonyosan nem egyszemélyes harc.

Tehát még egyszer a lényeg: lenne hatékony technikai eszközünk az erdőtüzek ellen.

* * *

Maffiaállam

Kapitány – El kell-e fogadnunk egy olyan szomorú, mit szomorú, lesújtó megállapítást, hogy maffiaállamban élnénk?

Doktor – El! El kell fogadnunk a tényt. De miért kételkedsz ebben? Te ezt nem érzékeled, kedves bátor barátunk, éppen te, akinek ekkora affinitása, zseniális szimata van az összeesküvésekhez?

Professzor – Bizonyára sok mindent érzékel ő is, szépséges barátnőm, de a kapitány valószínűleg máshova teszi a határvonalat korrupt és maffiaállam között. Végtére nem hallunk naponta hullákról, mint régebben megszokott volt Szicílián…

Kapitány – Vagy bárhol, ahol gengszterek uralják a vidéket… Micsoda gyalázat, hogy ez még mindig valóság sokfelé. Nézzétek, mi van Mexikóban! De többé-kevésbé egész Amerika és egész Afrika, és Ázsia nagy része fertőzött… És ahol nem gengszterek vagy maffiák uralkodnak, ott a korrupció…

Mester – Túl sötétre fested a képet, kapitány, és ez nem jó, hiszen vagy a csüggedést erősíti, vagy a radikálisokat tüzeli. Az okokat és a mechanizmusokat kellene jobban érteni, leleplezni… De ha jól értem, te Magyarországot inkább a korrupt világ részének tartod, mint a maffiák birodalma részének…

Professzor – És ezek a kissé korrupt világ a demokráciák világa: Európa, Észak-Amerika és Ázsia egy része…

Mester – A történelem fintora: a maffia őshazája a civilizált Európa varázslatos mediterrán pereme, a híres-hírhedt „két Szicília”…

Kapitány – Engem mégis valami borzasztóan zavar abban, amikor a tragikusan megosztott társadalom egyik tábora ilyen alattomosan démonizálja a másik tábort. „Mi nagy ritkán és könnyedén felejthető módon lehetünk korruptok, de ti, bizony, ti maffia vagytok!” Pedig az egyik kutya, a másik eb…

Doktor – Ez az, ami a legnagyobb hiba: összekeverni a rablót és az áldozatot, a demokratákat és a maffiózókat!

Professzor – Én is azt hiszem, végzetes hiba így egyenlőségjelet tenni a hazai „táborok” közé. Mert lehetnek hasonló módon korruptok. Nekem egy Kóka nem kedvesebb, mint egy Mészáros, mondok két felkapott nevet, anélkül, hogy ismerném őket. A nagy különbség az, hogy az egyik tábor gátlástalanul mindent elkövet, hogy ki ne vehessék a hatalmat a kezéből, míg a többiek, kisebb-nagyobb stikliket elkövetnek ugyan, de alapvetően alávetik magukat a demokráciának nevezett társasjáték szabályainak.

Kapitány – tehát kezdhetünk alkudozni: mekkora a te stiklid, aszerint vagy demokrata avagy maffiózó…

Mester – Így, így! Lényeges pontra tapintottál, kapitány… És nyugtalanságodban van valami, ami reális, jogos, és amikre a Nagy Bölcs már évekkel rámutatott. A demokrácia európai modellje elöregedett, és ma már átcsapott egy kifejezetten antidemokratikus, ha tetszik (vagy akkor is, ha nem tetszik) maffiabarát modellbe! A Nagy Bölcs a kiutat így határozta meg: szétválasztani az államot és a politikát, ugyanolyan módon, mint az államot és a vallást. A vallásoknak megvannak a maguk egyházai. A pártoknak ezzel szemben ideológiákat illene képviselniük…

Professzor – Ezzel szemben ma csak populista mismásokat képviselnek, 24 órás szavatossággal…

Mester – Többnyire ezt kell mondani. Mégis élnek és virulnak. Vajon miért? Mert legitimálják a mögöttük álló szűk csoportokat, és ezáltal tudnak piócaként rátapadni a társadalom testére és szívni közpénzeket, nagyobb siker esetén jobban pozícionálni magukat.

Kapitány – Mételyként beépülni a társadalom agyába, szívébe, életfontosságú szerveibe.

Mester – Szerencsétlen esetben, akár így… De „normális” esetben is rejtve marad a mögöttes érdekcsoport célja és stratégiája. Ezért kellenének a kizárólag ideológiáknak szentelt pártok, amelyek inkább eleven mozgalmak és eleven szellemi műhelyek, az államügyeket pedig kompetens, hiteles és elszámoltatható személyekre kellene bízni.

Kapitány – És ha mindenki magáért felel, és nem egy párt tojja ide meg oda, meg megvédi hűsége fejében, akkor megszűnne a korrupció, a karrierizmus, a mundér becsülete meg a hasonlók?

Mester – Automatikusan nem, még kevésbé egyik napról a másikra. De a társadalom csak így tudna bizonyítani képességét, hogy felülkerekedjen a romláson. Én bízom az ember és a társadalom képességében.

Professzor – Ez harc nélkül nem fog menni. Nincs kétségem, hogy te is így gondolod, de fontos ezt kimondani.

Kapitány – Fontos kimondani, és még fontosabb fel is venni ezt a harcot. Ét vagyok, számítsatok rám!

Doktor – És egy Jeanne D’Arc nem kell? Mert ha kell, itt vagyok. Vállalom!

* * *