Sorsunk
kovácsa mi magunk vagyunk.
De mi tagadás, sokan beleszólnak kovácsolásunkba. Gyakran ez meg is látszik
az eredményen, és ez nem tesz minket boldoggá. Enyhén szólva.
Beleszól legelőször a másik. Apánk. Anyánk. Barátunk. Ellenségünk. Az utca
embere. Beleszól a véletlen. Alaposan beleszólnak a természet törvényei.
Beleszól a hatalom.
Apánk és anyánk szeret. Másokkal így-úgy elbánunk. A természet törvényeit
így-úgy kiismerjük, megtanuljuk.
Bonyolultabb a helyzet a hatalommal. Pedig összességében ő szól leginkább
sorsunkba. A legtöbb ember sokat, talán a legtöbbet a történelemről tudja. E
mellett élte arányában bőséges személyes tapasztalatokkal rendelkezik. Végül
pedig ért is a politikához.
Rossz, aki ezt gúnyosan mondja, hiszen ez a politika meghatározásából
adódik.
De hiába a sok tudás a történelemről, a sok tapasztalat, a politikához való
értés. Magáról a hatalomról, annak működéséről keveset tudunk, inkább
sztereotípiákat. Ilyen sztereotípia például a társadalmi piramis, amelyről
ezerféle szimbolikus rajz meg karikatúra látható. Ezeken több vagy kevesebb
szintet szoktak rajzolni, és a szereplők is változnak. Legfelül áll a király
vagy valamilyen szűk elit, alatta vannak a kövér püspökök és a még kövérebb
bankárok. Lejjebb látunk katonákat, rendőröket. Legalul a jogfosztott dolgozó
nép, a plebs sínylődik.
A társadalom valóban így fest, sok szempontból, de főleg szociológia és
demográfiai szempontból. De ezek a helyzet egyszerű. szinte triviális elemei,
és még nagyon keveset tudunk a hatalomról. Fontos például azt felismerni, hogy
valamilyen hatalma minden szintnek, sőt, minden egyes embernek van.
Magam már évtizedek óta hirdetem: A te tudásod a te hatalmad. És mivel
valamilyen tudása mindenkinek van, mindenkinek van valamilyen hatalma.
Ezek a hatalmak sokszor összeadódnak, a természeti törvények precizitásával.
Néha kioltják egymást. Ezért az összekapaszkodó közösség csodákra képes, a
széthúzó közösség néha arra sem, hogy lehúzza magát. Nincs a világon az a
hatalom, amelyet az egységes nép ne tudja 24 óra alatt megbuktatni.
Ami kétségtelenül ritka eset. És akkor sem mindig jó a vége.
Ami a lényeg: minden társadalmi rétegnek van egy sajátos hatalma, amely
valójában hatalmi eszközök arzenálja. Hogy világos legyek: a klasszikus
társadalmi modellben, ahol szépen kirajzolódik a három klasszikus réteg
(uralkodó réteg, középosztály, plebs). az uralkodó réteg rendőrökkel és
katonákkal, a középosztály pénzzel, a plebs munkájával és sokaságával
rendelkezik. És ezek mind óriási hatalmat adnak nekik. Miért lenne hatalom a
munka? Egy sztrájk meg tudja mutatni ezt. Gondolom, a pénz hatalmát nem kell
bizonygatnom.
Nos, ez lenne a klasszikus modell, amely sok évezredig egyben az egyetlen
is volt, amióta nem kis létszámú törzsekben élünk.
Úgy tűnt, hogy az Angol polgári forradalommal elkezdődött egy új korszak az
emberi civilizációban, amikor a piramis csúcsát jelképessé alakították át, a
tényleges hatalom átkerült a középosztályhoz.
Csakhogy a társadalom nagy és bonyolult építmény. Nélkülözhetetlenek az
olyan szervek és mechanizmusok, amelyek gyanúsan emlékeztetnek a klasszikus
modell, mondjuk egy abszolút monarchia szerveivel és mechanizmusaival.
Ezek a szervek és mechanizmusok viszont, mint az ízületek egy emberi
szervezetben, vonzzák a különféle kórokozókat. Ezekből főleg két fajta van:
akik nosztalgiáznak a régi szép abszolút világ után, illetve azok, akik nem
nagyon szoktak nosztalgiázni, inkább kiváló terepet vélnek találni gengszter
tehetségük kibontakoztatásához.
A polgári rend 300 éve harcol olyan liberális társadalmi berendezkedésért,
ahol a demokrácia egy kedves társadalmi játék, amely sehogy sem zavarja az ő, a
pénz tényleges – háttér – hatalmát, és a szüntelenül támadó – nosztalgiázó vagy
nosztalgiával takarózó – kórokozókkal.
Ki áll győzelemre ebben a háromszáz éves harcban?
De nem kellene inkább azt kérdezni: közben mit csinál a plebs, az ő nem
csekély hatalmával együtt.
Sajnos most nem fogok tudni kitérni a plebs nagy kísérleteire. Csak annyit
lehet megállapítani, hogy Európában, de bizonyos mértékben az egész világon a
plebsz kiszorul a politika színpadáról. Udvarol neki az egyik oldal is, a másik
is, ezért virágzik a populizmus száz virága…
Meddig?
Nem tudom.
Ma fontos választások zajlanak Amerikában. Elkeseredetten csap össze a
liberális és a másik, nevezzük így: etatista óriás.
Akárki nyer, csatát nyer. Akár ki nyer, rosszabb lesz a világ számára a
következő egynéhány év.
De nem adhatjuk fel!
A civilizáció című művem mottójára hivatkoznék, Ray Bradbury barátomtól:
Az
a nagyszerű az emberben, hogy soha nem veszti el a bátorságát és a kedvét; újra
és újra kezdi, mert tudja, hogy fontos és érdemes újrakezdenie.
*
* *
