2015. február 28., szombat

Ünnepi rend – az ünnepek rendje

Az ünnepek naptára örvendetesen gyarapszik. De nem csak az ünnepek már-már áttekinthetetlen gazdagsága okoz gondot, a naptárszerkesztőknek különösen, de a legtöbb embernek is, hanem az is, hogy maguk az ünnepek kétfélék lehetnek. Ugyanis vannak fix és vannak változó dátumú ünnepek.
Valójában a helyzet ennél is bonyolultabb, hiszen nem mindegy, hogy a változó dátumú ünnepek változékonysága abból adódik-e, hogy egy régebbi holdnaptárhoz, avagy „csak” a semmilyen naptárhoz nem igazodó hét napjaihoz. Ez utóbbi a gyakoribb, annál inkább, hogy a hét meghatározott napjához való rögzítés nem csak a régi, hanem számos új keletű ünnepre is jellemző. Elfogadhatjuk jogosnak is egy új ünnep megálmodóinak elvárását, hogy azt az emberek vasárnap tartsák meg. De így nem zsúfoljuk össze ünnepeinket az év 52-53 vasárnapjára?
Vagy legyenek első osztályú ünnepek, amelyeknek jár a vasárnap, és másodosztályúak, amelyeknek meg kell elégedniük egy hétköznappal?
Megoldásnak azt látom, ha minden – vagy pontosabban: minden társadalmi (szekuláris) – ünnep számára ki lenne jelölve a megfelelő fix dátuma, ugyanakkor elfogadott gyakorlat lenne az, hogy a helyi szervezők más közeli napon szervezik az ünneplést, igazodva az adott helyi igényekhez és körülményekhez.
Egy változó dátumú ünnep számára azt a legkorábbi dátumot kellene kijelölni, amelyikre az ünnep az eredeti szabálya szerint eshet. Például a nemzetközi tejnapot jelenleg május utolsó keddjén ünneplik. Ez tehát május 25. és 31. között eshet, beleértve e két dátumot. Így a tejnap fix dátuma május 25. lenne. A szabály egyszerű, egyértelmű és igazságos.
Hagyománytiszteletből a vallási ünnepek rendjének a kérdését az érintettekre kellene bízni. Itt talán egy ünnep (és hozzáigazodó ünnepkör) van, amelynek reformja szélesebben érintené a társadalmat: a Húsvét. Már többször felmerült, hogy ezt a különösen változékony ünnepet egy állandó dátumhoz kötnék.
A rend(rakás) fintora, hogy így is maradna, maradnia kell (a szekuláris naptárban) egy változó dátumú emléknapnak: ez a ritka betegségek emléknapja, amely február utolsó napjára esik, így háromszor február 28-ára, utána február 29-ére esik.




* * *

2015. február 24., kedd

A civilizáció 14. – I/1. A múlt (2)

Az emberi történelem ezer forradalma közül az első volt a munka forradalma, amelyet lényegében nyomban követett a munkamegosztás forradalma. Tízezer évvel ezelőtt az ember vagy száz mesterségre tett szert. És ez egy stabil alap volt a tudás első forradalmához. Ez viszont forradalmasította először a beszédet, amely kezdetleges formában évmilliók alatt formálódott, később az írást, amely tárgyiasította a beszédet. Közben zajlott a földművelés és az állattartás forradalma, amely alapvetően megváltoztatta, javította az ember életét. A fejlődő állattartás sajátos életmódot, a nomád életformát eredményezte, amely egyre komolyabb konfliktusokkal is járt a föld birtoklásáért. Összeütközött két különböző nomádtörzs, összeütközött a nomádtörzs és a helyhez ragaszkodó földműves törzs. Az ember két új fogalmat ismert meg: a jólétet és a háborút. Ez új mesterségek sokaságát, a beszéd és az írás forradalmát hozta.
Amilyen – biológiai értelemben – egységes az egész Földet benépesítő emberi faj, a homo sapiens, olyan kulturális sokszínűség alakult ki. Mintha minden egyes törzs egy saját külön úton fejlődött volna. Mindegyiknek más volt a nyelve, hagyományrendszere, másképpen öltözködtek, másképpen viselkedtek, másképpen oldották meg a gyereknevelést, másképpen rendezték a szülést és a temetést. A törzsek többnyire kellő távolságot tartottak egymástól, versengtek, vagy éppenséggel háborúskodtak egymással. A helyenként eltérő eredmények és szokások meghatározó szerepet játszottak markáns különbségek kialakulásában, ezek viszont idővel mozogni, mintaként terjedni kezdtek, és új körülmények között vagy elhalványultak, és sokszor eltűntek, vagy éppen megerősödtek, és sokszor meglepő módon átalakultak. Egyes jellegzetességek szélesebb földrajzi keretek között akkumulálódtak, így népek és rasszok bonyolult hierarchiája alakult ki.
Viszonylag rövid idő, néhány évszázad alatt az apróbb különbségek tengerében kialakultak az első civilizációs szigetek. Ezek a mérsékelt égövben található, a mezőgazdasági munka számára kedvező folyóvölgyek voltak, ahol városi települések sokasága nőtt ki a földből. A történelem első városai hasonló szerepet játszottak, mint a Nagy Bumm utáni első csillagok. Azokból már alig van nyom, de az azokban megszülető civilizációs elemek megtermékenyítették az ezt követő évezredeket, elsősorban közvetlen mintákkal, de akár mondák és legendák sokaságával is. Szép példa erre az Atlantisz rejtélyes legendája.
Közben a mezőgazdasági és – immár külön – ipari újítások százai, a bor- és sörkészítés és más művészetek mellett megszületett az emberek vezetésének új tudása is, illetve az, aminek az emberek vezetése nem csak hasznát vette, de nélküle elképzelhetetlen maradt volna: a vallás. Eleinte egy törzsfőnöknek a törzsében kellett rendet tartania, később király uralkodott egy város fölött, de hamar bebizonyosodott, hogy az uralkodás nem ismer határokat. Már 5-6 ezer évvel ezelőtt jelentek meg az első birodalmak, és azóta az emberiség története nem más, mint néhány kisebb-nagyobb birodalom békéje és háborúja, többé-kevésbé alárendelt királyságok – és újabban köztársaságok – tengerében.


* * *

2015. február 22., vasárnap

A civilizáció 13. – Agresszív és alkalmazkodó

Az előbb említett két tény (a rokonfajok elpusztítás és az egész Föld benépesítése) valóban egyedülálló az élővilágban, ennek ellenére ezeket nem szokták különösebben emlegetni vagy elemezni, így ritkán ezek jutnak eszünkbe, amikor az ember egyedülállósága kerül szóba.
De mit is jelent ez a két tény? Rövidre fogva: az ember különösen agresszív és különösen alkalmazkodó lény.
Vajon összefügg-e ez a kettő? Tud-e egy faj úgy alkalmazkodni, hogy nem agresszív, és fordítva, ha kellően agresszív, nem lesz-e éppen ezáltal sikeres az alkalmazkodásban?
Nagyban spekulatív lenne minden határozott feltételezés a kettő összefüggéséről, de ami a lényeg: biztosak lehetünk abban, hogy ez az összefüggés is evoluál, vagyis változik, fejlődik.
Éppen a napokban beszélt erről Stephen Hawking is. A londoni tudományos múzeum egyik rendezvényén tartott előadásában figyelmeztetett: „Az agressziót ki kell gyomlálni az emberi fajból, mert félő, hogy valamennyiünket elpusztít… A jövő emberisége az űr felfedezésétől függ, egy nap más planétákat is meghódítanak az emberek…” De ehhez  „Az emberi vonás, amin a leginkább változtatnék, az agresszió. A barlanglakó ősemberek korában ez előnyt adhatott a túléléshez, a több élelem, élettér vagy egy társ megszerzéséhez, akivel utódot lehetett nemzeni, de manapság félő, hogy az agresszivitás mindannyiunkat elpusztít…”
Hawking szerint az empátiára van a legnagyobb szükség, amely segíthet a békés és szeretettel teli együttélésben.
De mi most ne szaladjunk el ilyen messzire!

* * *


2015. február 19., csütörtök

A civilizáció 12. – I/1. A múlt (1)

A számvetés, vagyis a múltba tekintés és a tervezés, vagyis a jövőbe tekintés célszerű időtávját konkrét feladataink szabják. Világunk fő kérdései korunkban annyira súlyosak, hogy kötelesek vagyunk most olyan messzire tekinteni visszafelé is, és előre is, amilyenre csak lehetséges.
Őseink őseiktől vették át a stafétát. És ők is ősöktől, és így az élet keletkezéséig, és azon túl a világ születéséig jutunk el, a történelem fonalát derítve. Az ember nem tízezer éves faj, nem százezer éves faj. A tudomány minden évben kitolja történelmünk határait. Intelligenciával, közösségi élettel, eszköz- és tűzhasználattal, munkamegosztással már több millió éve rendelkezünk. Ebben hasonlóak vagyunk egy sor más velünk együtt élő állatfajhoz, de egy valamiben látványosan mások voltunk: az elmúlt néhány millió év folyamatos változás. Ez több százezer generáció kemény harca, amely lépésről-lépésre fejlesztette az ember képességeit, és ezáltal magát az embert. Ebben a hosszú időszakban több rokon emberi faj élt párhuzamosan, míg 20-40 ezer évvel ezelőtt a homo sapiens, kiirtva minden más rokonfajt, el nem foglalta az egész Földet.
Mind a két tény (a rokonfajok elpusztítás és az egész Föld benépesítése) egyedülálló az élővilágban, de még inkább egyedülálló az a bámulatos fejlődés, amit ez a teljesítmény megalapozott. Ekkor, de főképpen az utolsó jégkorszak visszavonulásával elkezdődött ennek az intelligens és harcos lénynek a tulajdonképpeni történelme, az ezer forradalom kora.

* * *


2015. február 18., szerda

A civilizáció 11. – Szádra hiába ne vegyed!

A múltat tudd! De szádra hiába ne vegyed azt!
Pedig, ugye, olyan könnyű a múltat okolni, lehetőleg mindenért, minden rosszért. A múltat hánytorgatja a zsörtölődő házastárs, kárhoztatja az ország legújabb vezetője (lásd „az elmúlt nyolc év”). Közben a múlt hallgat, nem mentegetőzik.
De a múlt nem néma. És főleg nem a jelen, még kevésbé a jövő megrontója. A múlt a jó és a rossz eddigi harca. Az igazi kérdés: hogyan tovább? Az igazi kérdés: mit tegyünk? Csto gyelaty?
Egy biztos: a jó és a rossz harca folytatódik, ez a jelen. Aiszóposz híres meséjében egy ember azzal kérkedik, hogy ő bizony Rodoszban valamikor roppant nagyot ugrott, és tanukra hivatkozik, akik ezt látták. Mire azt mondja valaki: „Barátom, ha úgy van, nincs szükség tanukra. Itt van Rodosz, itt ugorj!”
A jelen mindenki Rodosza. „Most csináld jól!”
A múlthoz pedig tisztelettel és alázattal fordulj, a tanulás komoly őszinte szándékával! Helyesen figyelmeztet George Washington is: „Nem kell visszanéznünk, hacsak azért nem, hogy tanuljunk a múltbeli hibákból, és hasznunk legyen a drágán szerzett tapasztalásból.”
Ismerjük – de nem eléggé – a visszanézés tragédiáit: Lót feleségéé, Orpheusz és Euridikéé.
Végül álljon itt Goethe egyik versszaka:
A múltnál nincsen kényesebb dolog;
mint tüzes vashoz, nyúlj félve hozzá:
másképp tudomásodra hozná,
mily forró a saját korod.
És most lássuk a múltról szóló alfejezetet!



* * *

2015. február 16., hétfő

A civilizáció 10. – Az idő háromsága

Az első fejezet három alfejezete az idő – szent(?) vagy triviális(?) – háromságát követi: múlt, jelen, jövő. (A fejezeteknek ez a hármas tagolása is fontos eleme a Változó Világ-szabványnak, ebben a kötetben következetesen be van tartva.)
De fel lehet-e darabolni az időt, és ha igen, mi, mennyi legyen ebből a jelen? Mert a jelen végső formájában az a metszet, amely szétválasztja a múltat és a jövőt. Így egyrészt a jelen nem is bír saját realitással, másrészt a legillanékonyabb kép, amit el lehet képzelni.
Kár túlbonyolítani, misztifikálni a kérdést. Könnyű megérteni, hogy az idő nem ugyanaz a probléma a fizika, a filozófia, a történelem vagy éppenséggel a hétköznapi beszéd számára. Más az idő természete a pszichológia, és más a szociálpszichológia számára, megint más a politika kezén.
A fő gondot a jelen okozza: mekkora területen akar megülni? Igen, hajlamosak vagyunk a tegnapi napra is úgy tekinteni, mint ami elmúlt, de mihelyt elgondolkozunk a múlt, a történelem jelentőségén, mihelyt megcsap a múlt „mélységes kútjának” hidegsége, magunkhoz öleljük élő emlékezetünket, egy-két-három emberöltőnyi elevenséget. A jelen az időtől általunk kiharcolt, megszenvedett birtok.
Némi bizonytalanságot a jövő is okoz. Ezt talán azért érezzük, mert más- és másképpen lebeg, vagy éppen tör be az általunk birtokolt jelenbe. Egy szeptember 11-e vagy nem sejtett gazdasági válság durván rúg belénk, egy nem szeretett kormány leváltását hozó választás vagy lakásnyomorunk megoldása szinte mozdulatlanul libeg egy többéves távlatban…
Mégis, akárhogy legyen, az öntudatnak ezzel a három nagy feladattal kell megalapoznia: múlt, jelen és jövő külön, de összekapcsolódó vizsgálatával.


* * *


2015. február 14., szombat

A civilizáció 9. – Kiválasztott társadalom?

De mi az emberiség pontosabban? A történelem társadalma? Vagy a történelem kiválasztott társadalma?
Ha a történelem egyetlen társadalma lennénk, egyre menne, kiválasztottak vagyunk-e vagy sem. Az egyedülállóságunk is kiválasztottá tenne minket, kijárna nekünk ez a státusz. Valójában azt magunk kivívtuk volna magunknak.
De vajon, miért érdekes a kiválasztottságunk kérdése? Mit adott ez az öntudat azoknak a törzseknek és népeknek, amelyek kiválasztottaknak tartják magukat? És mit jelentett az a népek közössége számára? Erre sok választ ismerhetünk meg, köztük igen szélsőségeseket. A helyes válasz nem könnyű, és különösen nem egyszerű. Ugyanakkor fontos kutatni. Csakhogy felfedezésére annak van esélye, aki már megismerte, és magáévá tette az erkölcs és a felelősség parancsolatait.
Végül is a fő kérdés: egyedül vagyunk-e a történelemben?
Ma már sokan magától értetődőnek tartják, hogy más bolygókon is léteznek hozzánk hasonló értelmes lények. Jó ideje hatalmas erőforrásokat fordítunk értelmes lények rádiójeleinek elfogására, saját – rádió és tárgyi – üzeneteink küldésére, a lakható bolygók tanulmányozására és lajstromba vételére.
Vajon mi a helye a földi társadalomnak a galaktikánk társadalmainak közösségében?
Lehet, hogy a történelem írását majd át kell engednünk egy értelmesebb társadalomnak?


* * *



2015. február 12., csütörtök

Eldönteni a döntetlent

Hosszú ideje a szabadrúgások fokozzák a fokozhatatlan feszültségeket a különféle focibajnokságokon, döntik el a döntetlent, a másképp eldönthetetlen. Ugyan ki lenne a feszültségfokozás ellen egy a feszültségből élő viadalnál (vagy cirkuszban). És mégis sokan fanyalognak és berzenkednek ettől a megoldástól, méltatlannak érzik a nemes vetélkedéshez, túlzott, így elvtelen kompromisszumnak a véletlennel.
Pedig lenne jobb és egyszerűbb, de főleg méltányosabb, sportszerűbb megoldás. Elég lenne szabadrúgásokkal eldönteni a döntetlen első félidőt, éspedig az „aranygól” elvén, vagyis az első gólkülönbséget eredményező rúgásig. Ebben az esetben a második félidő kényelmes bizonyítási lehetőséget biztosít a hátrányba került csapatnak, vagyis még izgalmasabb, jobb játékra lehet számítani.
Megkérdezheti valaki: rendben, ez jó megoldás a játék felpörgetésére, a döntetlen végeredmény esélyének csökkentésére, de ez mégsem garantálja a meccs végső eldöntését. Ehhez valóban még valami kell, és erre két lehetőség is kínálkozik. Az egyik: ha a második félidő végén is döntetlen az eredmény, akkor az első félidő végén nyert aranygólt el kell hagyni, így az a csapat kerülne győztesnek, amely játék rúgott több gólt. A másik megoldás (amely egyébként ugyanazt eredményezne) az lehetne, hogy az aranygólt fél pontnak számít.


* * *

2015. február 2., hétfő

Ruháink - Adalékok az Életútmutatóhoz

1. Ruházatunk szolgálja fő célját: testünk védelmét!
2. Ruhánk legyen kényelmes és szerethető!
3. A ruha kultúránk része, méltóan képviselje azt!
4. A ruha mindig legyen tiszta!
5. Napközben viseljünk külön felső ruhát és alsó fehérneműt! A felsőruhák egy részét és a fehérneműt naponta kell váltani!
6. Alváshoz, levetve minden nappali ruhát és alsóneműt, használjunk hálóinget vagy pizsamát, de ha alkalmas, aludjunk ruhátlanul. Soha ne feküdjünk az ágyba, és ne is üljünk rá az ágyneműre nappali ruhában!
7.Ruháinkat rendszeresen mossuk, vasaljuk és szellőztessük! Egyes ruhadarabokat és az ágyneműt alkalmas időben tegyük ki rövid időre a napra!
8. Ruháinkon ne viseljünk reklámfeliratokat, beleértve a gyártó nevét, de saját iniciálénkat, jelképünket, illetve egyéni hímzést!
9. Ruháink színe és illata tükrözze egyéniségünket, erősítse jó közérzetünket és örömünket!
10. Ruházkodásban is törekedjünk ésszerűségre és mértékletességre!

* * *