Az
előbb említett két tény (a rokonfajok elpusztítás és az egész Föld
benépesítése) valóban egyedülálló az élővilágban, ennek ellenére ezeket nem szokták
különösebben emlegetni vagy elemezni, így ritkán ezek jutnak eszünkbe, amikor az
ember egyedülállósága kerül szóba.
De mit
is jelent ez a két tény? Rövidre fogva: az ember különösen agresszív és különösen
alkalmazkodó lény.
Vajon
összefügg-e ez a kettő? Tud-e egy faj úgy alkalmazkodni, hogy nem agresszív, és
fordítva, ha kellően agresszív, nem lesz-e éppen ezáltal sikeres az alkalmazkodásban?
Nagyban
spekulatív lenne minden határozott feltételezés a kettő összefüggéséről, de ami
a lényeg: biztosak lehetünk abban, hogy ez az összefüggés is evoluál, vagyis változik,
fejlődik.
Éppen
a napokban beszélt erről Stephen Hawking is. A londoni tudományos múzeum egyik
rendezvényén tartott előadásában figyelmeztetett: „Az agressziót ki kell
gyomlálni az emberi fajból, mert félő, hogy valamennyiünket elpusztít… A jövő
emberisége az űr felfedezésétől függ, egy nap más planétákat is meghódítanak az
emberek…” De ehhez „Az emberi vonás,
amin a leginkább változtatnék, az agresszió. A barlanglakó ősemberek korában ez
előnyt adhatott a túléléshez, a több élelem, élettér vagy egy társ
megszerzéséhez, akivel utódot lehetett nemzeni, de manapság félő, hogy az agresszivitás
mindannyiunkat elpusztít…”
Hawking
szerint az empátiára van a legnagyobb szükség, amely segíthet a békés és
szeretettel teli együttélésben.
De mi
most ne szaladjunk el ilyen messzire!
* *
*
