Vakcinaútlevél – egy visszaigazolás

 

Egy magyar napilap (Magyar Nemzet, 2021 január 9., 16.) kissé kuszán ismertette a „vakcinaútlevél” kezdeményezését, sőt, azt írja, hogy ez az új nemzetközi okmány „egyes országokban” már márciusban (2021 márciusában) kerülhet alkalmazásba.

Nos, ezt a megoldást én 2020 áprilisában vetettem fel egyik blogomban, mint a pandémiára adandó válaszunk egyik fontos feladatát. Ezért a mostani hírasást örömmel fogadtam. Ez is megerősíti, hogy mondhatni számolatlanul – és igen jó időben – felvetett javaslataimra, megoldásaimra érdemes odafigyelni.

Jó érzés, hogy az ilyen visszaigazolás nem is olyan ritka dolog, de sajnos, arra nekem nincs időm és energiám, hogy gyűjtsem és dokumentáljam ezeket. Sokkal fontosabbnak tartom gondolkozni és dolgozni az újabb és még újabb kihívásokon. Hiszen azokat az élet egyre nagyobb tömegben zúdítja ránk.

Ez csakugyan helyes, bár közben kínoz a kérdés: miért olyan kevés figyelmet kapnak ésszerű – akár továbbgondolható, korrigálható, javítható, de főleg: hasznosítható – javaslataim? Vajon, mi ebben az én hibám, az én felelősségem? Sokat töprengek ezen, de hálásan fogadnék bárkitől tanácsot.

 

* * *

2020 – a kihívások

Itt az új év. Hát akkor, munkára fel!

Ki-ki eldönti, mi a legfontosabb számára az ő életében. De gondolkozzunk el közösen, mi a közös feladatunk közös életünkben most és itt, ezen a Földön! Közben ne is legyen kétségünk, hogy akárhány és akármennyire heves közöttünk az individualista, közös életünk, közös feladataink, közös felelősségünk van.

Szavakban ezt nem sokan vitatják, talán éppen ellenkezőleg: sok, néha igen hangos a szó. Mindig csak a tettel van gond, gyaníthatóan ésszerű program hiánya miatt. Mert ha lenne ésszerű cselekvés program, sokan látnának munkához, nem várva másokra.

Igen, ezek a hangos, gyakran az elmét is megzavaró szavak! Bizonyára fölösleges emlékeztetni a milliós tömegekre, akik elszántan skandálják szinte az egész világon: „Klímaválság! Tegyünk ellene!”

Rendben! Tegyünk! Mit?

De mielőtt ide tódítanánk össze szellemi és cselekvési kapacitásunkat, próbáljuk végig gondolni a legnagyobb kihívásokat, amelyek 2020-ban (is) napirenden lesznek!

Íme, a lista, ahogy én látom.

A háború veszélye

A környezet (levegő, víz, talaj, élelmiszerlánc) megmérgezése

Pandémia-veszély

A társadalmi egyenlótlenségek növekedése

A sötétség veszélye

A MI veszélye

A bűnözés veszélye

A klímaváltozás veszélye

Mint minden hasonló lista, ez is alkalmat adhat végnélküli vitákra: miért ezek, miért nem mások, miért ebben a sorrendben stb. Az értelmes vitákat nem hátráltatva, a sorrenden el nem akadva, célunk és szándékunk minél előbb konkrét cselekvési programot felvázolni, számítva minden tenni akaró emberre.

Nem majd.

Most!

* * *

Van egy álmom: felelős és innovatív falu

A vidék, értsd, a természet elnéptelenedik. Világszerte. Az emberek eltűnnek a túlzsúfolt városokba. Mexikó-city ötvenmilliós embertenger. És minden város egy kis Mexikó-city. Tele bajba jutott emberekkel.

Közben a csodás természet, a csodás vidék, falvaink elnéptelenednek, elszegényednek, vergődnek.

Közben van egy álmom: látom falvak sokaságát, amelyek a jobb életet akaróvárosi ember felé fordulva, új fejezetet nyitnak a maguk számára, mindenki számára.

Az egyik kedvenc vízióm a könyvesfalu. Egy világszerte ismert és bevált minta. Honosíthatunk egy-az-egyben egy jó külföldi mintát, kreatív módon is vehetjük át valamelyiket. A magyar olvasóországban megélhet egy tucatnyi könyvesfalu.

Az egyik legrégebbi vízióm a skanzenfalu, ahol egy, a helyiektől szabadon kiválasztott múlt elevenedik meg hitelesen, bölcs szimbiózisban a modern világ vállalható vívmányaival.

Mondhatni, az egyik vízióban is, a másikban is jó adag romantika van. És csak egypár falunak adna esélyt. A 3 ezerből.

Esély minden falu számára van. Háromszor annyi falu sem lenne elég a potenciális igényekre.

Érdemes, fontos legelőször a különösen nehéz vagy problémás helyzetben lévő csoportokhoz fordulni, amelyek egyre népesebbek.

Legelőször az idős embereket lehetne megemlíteni. Mindenhol lehetne egy idős faluvég, amely menedéket nyújtana a városi magányban szenvedő nyugdíjasoknak. Az idős otthonok egy nagy része – világszerte – maga a pokol. A hasonló gyalázat ellen itt is kellenének nagyon hatékony óvintézkedések, de a lényeg az, hogy ez a megoldás – közel a természethez, saját kis lakban, egy jó falusi közösség segítségére számítva – a lehető legjobb az öregedő társadalom számára.

Hasonlóképpen lehet más csoportok felé nyitni. Vannak – egyre nagyobb számban – autisták és más hasonló testi-lelki kórtól szenvedő, tipikusan önálló életre képtelen személyek. Számukra is hasonló, igényeiket korszerűen kielégítő „faluvégeket”, lakóparkokat lehetne kialakítani.

De megemlíthetők az eredendően szociális problémáktól szenvedő embereket is: hajléktalanok, munkanélküliek, menekültek, vagy általában a városi nyomortól megcsömörlött emberek. Számukra a „szociális faluvég” akár egy szabályos kibuc is lehetne, amely a régi falu ikre is lehetne.

Álmodom, de jól tudom: ezek az álmok a valóság talaján kell – és lehet – megvalósítani, felelősséggel, kreativitással, üzleti tervvel, össztársadalmi támogatással.

Ne legyünk álomrontók! Érezzük át felelősségünket! Gondolkozzunk, és cselekedjünk!

* * *

Egy és sokan

Ha beülünk egy előadásra, ritkán foglalkozunk az előadó magánügyeivel, hogylétével. Minket az előadás érdekel.

Mégis, ha kedvenc színészünk ma pocsék játékot nyújtott, eszünkbe jutnak ilyen kérdések. Nincs formában… Talán beteg? Talán?...

Más eset az, amikor előre tudjuk a kulisszatitkokat vagy éppen a közbeszédnek is témát adó híreket. Talán utoljára látjuk…

De nem csak egy színész vagy énekes búcsúzhat el tőlünk, váratlanul vagy előre számítható módon.

Elbúcsúzik egy előadás. Elbúcsúzik egy színi igazgató. Elbúcsúzhat egy színház.

Elbúcsúzik egy rádióműsor, egy újság, egy intézmény.

Elbúcsúzhat egy köztársaság…

És most, az internet világában elbúcsúzhat egy oldal…

A több százmilliárd közül…

Ilyen hír szinte derűsen hathat. Különösen, hogy a megszűnő helyébe már ma ezer újra lehet számítani.

Mégis, ha egy oldal megszoktatta az internetezők egy népes csoportját a maga kínálatára, a maga hangjára, a maga egyediségére, az az oldal már tartozik is ennek a csoportnak. Talán nem annyira és nem éppen azzal, amivel a kis herceg tartozik egyetlen rózsájának, de bizonyos – a helyzettől függő – információk megosztásával igen.

Jó ideje foglalkoztat a kérdés: vajon a Változó Világ portálnak ebben az értelemben mit kellene megosztania látogatóival?

A nehézség az, hogy a megosztandó – „Ez, kedves barátaim, egy one-man-show…” – elfogadhatatlanul félrevezető.

Nem, kedves barátaim, a Változó Világ nem egy ember műve, dehogyis! Több százan vannak, akik nélkül nem lenne Változó Világ! Több, mint száz szerző. Több, mint száz szakmai közreműködő: szerkesztők, korrektorok, tördelők, programozók, szervezők… Több ezer aktív látogató, aki kérdez, szóvá tesz, segít… És persze több millió – zömében visszatérő – látogató…

Mégis, abban is van igazság, hogy egy ember kezében van nem csak a kulcs a szerverhez, hanem az egésznek, mint egésznek az ismerete, rutinja és főleg felelőssége.

Ez az ember az „Alapító”.

Másfél évtizede kezdte el ezt a munkát az éppen születő interneten. Örömmel és lelkesedéssel. Sok mindennel megbirkózott eddig ezen a terepen, bizakodással és sok izgalmas tervvel tekint előre, a jövőbe.

De eddig mulasztott egy fontos kötelességében: legyen esély a munka továbbvitelére, ha kénytelen beadni a kulcsot. Azzal pedig született embernek számolnia kell.

Meg közönségének is.

Alapító

* * *

Reménykeltőek akarunk lenni!

Egyik barátom tegnap megosztott oldalán egy gúnyrajzot. Földönkívüli felkiált: „Azt akarod mondani, hogy ezek ismerik a napenergiát, a szélenergiát, a geotermikus energiát, a vízenergiát, a plazmát, a kvantumokat, és ölik egymást az olajért? Ezek idióták. Reménytelek! Nem tudunk segíteni!...”

A villanyautó százéves ábránd. Az utolsó egy-két évtizedben viszont konstruktőrök és gyártók már dolgoznak rajta, elszántan fejlesztenek, ígéretes híreket kommunikálnak… De miért kellett várni ilyen sokáig, és miért ma sem lehet komolyan venni a benzinautó közeli kiszorítását az utakról?

Szerintem ennek két oka van. Az egyik a kőolaj lobbi ellenállása, a másik a villanyautó-fejlesztés elhibázott stratégiája. De mi is a gond a stratégiával? Mindenekelőtt az, hogy a cél olyan akkumulátor kifejlesztése, amely kellő időre teszi lehetővé az autó használatát, hiszen az csak így lesz hatékony és kényelmes. Ugyanis ha az akkumulátor lemerül, azt újra kell tölteni, ami nem olyan rövid művelet, mint az autó tankolása. Időközben születnek eredmények a gyorstöltésű akkumulátorok fejlesztésében, de az igazi sikerhez, vagyis egy gyorstöltésű és olcsó (!) akkumulátor megalkotásához igen hosszú évekig kell várni.

Mi lehetne a megoldás? Meglehetősen egyszerű: a lemerülő akkumulátort nem újratölteni kellene, hanem cserélni töltöttre. Így nem áramtöltő állomásokat kellene létesíteni a villanyautók elterjedése érdekében, hanem akkumulátort cserélő állomásokat (amelyek közben folyamatosan töltenék is a lecserélt akkumulátorokat). Ehhez az kellene, hogy ezekre a – kívülről és könnyen, akár automatikusan – cserélhető akkumulátorokra egységes autómárka-független szabvány szülessen (ami nem jelent műszaki problémát, legfeljebb az üzleti érdekek és a szokásos presztízs szempontok harcát hozhatja).

A fejlesztési stratégia ilyen korrekciójával és egy ésszerű együttműködéssel biztosítani lehetne, hogy a villanyautók egypár éven belül elhódítsák az utakat.

Minden elvesztegetett év bűn. Bűn elégetni a Föld szerves kincseit. Bűn mérgezni levegőnket.

Drága minisztereink! Még drágább vezérigazgatóink! Nem lenne jobb a bűn helyett egy közjó siker? A kulcs most ajándékban adatott. Csak cselekedjetek!

Moratórium a fosszilis energiahordozókra

Kié a feladat?

Amióta az eszemet tudom, éreztem, észleltem a bennem lévő jóságot. Amely egy volt a bennem fellelhető sok tulajdonság között. Talán nem a legjellegzetesebb, bizonyára nem a legkövetkezetesebb, nem a legerősebb. De ott volt. Néha-néha nagyon csendesen, néha-néha igen teátrálisan rohant ki a színpad elejére. Volt, amikor előre szólt. Volt, amikor utólag megdorgált. De ott volt, mindig, hűségesen.

És lám, a hosszú évtizedek alatt folyton erősödött. Nem zsarnokoskodik. Nem is kell. Kivívott magának egy kényelmes és biztonságos helyet, kivívott magának egy jókora tiszteletet a többi tulajdonságom között, és békésen – de éberen – figyel. Engemet is. A világot is. De csak rám szól.

Mintha az én feladatom lenne megváltoztatni a világot…

A mindenki és a mindig köde

Minden embernek minden pillanatában van egy jónak vélt vélekedése, egy jónak szánt szándéka, egy jónak hitt ítélete. De ezek sokszor, mint apró súlytalan vízcseppek lebegnek, nem fényt és meleget, inkább hideg süket ködöt képeznek körülöttünk.

Nekünk meg egy bővizű erős sodrású folyó kell, hogy továbbjuthassunk, egy jobb világ felé.


* * *

Gyarlóság és gyűlölet

Sokan szoktak elgondolkozni az ember legnagyobb bűnén. Bulgakov például azt tartotta, hogy ez a gyávaság.

De valóban ez lenne a legsúlyosabb vétek egy rossz világban? Nem az-e az igazi bűn, ami rosszá teszi a világot, többek között okot teremt a félelemre, a gyávaságra?

És mi teszi rosszá a világot? Hosszú, igen hosszú listát tudnánk összeállítani erről, de ha vizsgálnánk az összefüggéseket, azt, hogy mi minek a következménye, könnyen jönnénk rá arra, hogy a szeretettelenség, annak különböző fokozatai, és elsősorban a szeretettelenség felső foka, a gyűlölet teszi rosszá a világot.

Vajon mi szül, mi szít gyűlöletet az emberben?

A gonoszság?

Bár így lenne! Akkor magunk is elbánhatnánk a rosszal a világon.

A döbbenetes az, hogy a legártalmatlanabb emberi gyarlóságaink is gyűlöletnél képesek kikötni.

Már Publius Cornelius Tacitus, időszámításunk első évszázadában élt római történetíró is észlelte, és írta le szomorúan: „Sajátossága az emberi természetnek az, hogy gyűlölje, akit megsértett.”

Ó, világ gyarlói, vigyázzatok! Ártatlan hétköznapi tökéletlenségeitek, hibáitok, vétségeitek egy ártatlan lejtőre löknek, de az ártatlan lejtő alján tragikus szakadék tátong: a gyűlölet toborzó helye.

A gyökerek

Ugye, csodálatos ez a hatalmas erős fa?

És mi a fa igazsága? Amit látsz, és amit nem látsz, együtt. Igen, te látod a fa gyönyörű dús koronáját, kemény törzsét, de nem látod mélybe nyúló gyökereit. Ha látnád, megdöbbennél, mennyire emlékeztet a láthatatlan igazság a láthatóra, mintha tükörképe lenne. Ellentét és azonosság, fordított igazság és az igazság teljessége. Az egyik korona a fényt halássza, a másik az éltető nedveket, és e kettőből lesz a fa megújuló igazsága, az újabb évgyűrű a törzsben, az új levelek ezrei.

Igen, gyökereivel teljes a fa igazsága. De ne hidd, hogy másképpen van az ember. Az ember sem gyökértelen. Ellenkezőleg, az ember gyökerei a legerősebbek, és az örök világ kezdetéig nyúlnak vissza.

Az én gyökereim a tegnapba nyúlnak, és a tegnapban anyám és apám gyökereiből sarjadnak, és beléjük kapaszkodnak, kiszakíthatatlanul. Anyám és apám gyökerei életet adtak gyökereimnek, az én gyökereim viszont, amíg csak élek, óvón éltetik azokat, azok meg éltetik nagyszüleim gyökereit, és így tovább évszázadokon és évezredeken és évmilliárdokon keresztül.

Kétled, hogy eleven láncolat lenne az egymásba fonódó életek emlékezete? Holott, visszahozhatatlan emlék lenne a halott ős tárgyakba, művekbe, dokumentumokba át nem mentett emléke? Tévedés. Te magad is úgy érzed sokszor, erre vagy arra nem emlékszel, és láss csodát, egy színre, egy illatra, egy hangra kiugrik a feledés sötétségéből egy élő jelenet, amely akár meg is változtathatja az életedet, az egész világot. Mint egy kis táplálékcsepp, amely felkúszik a gyökerekből a korona felé.

Csodálatos és hatalmas az ember gyökérzete. Átfog életeket, átfog korszakokat, átfog földrészeket, átfog kultúrákat, átfogja az egész társadalmat, az egész világot. Minden ember felmenői között találni királyt, és találni parasztot, bátor és gyáva, bölcs és ostoba, jó és rossz embert.

„Félek az egykönyvű embertől.” – mondta Aquinói Tamás. De nem jobb az egykönyvű embernél az egygyökerű. Félelmetes az új egygyökerű hittérítők buzgó mozgalma, amely mostanában harcol Európa keresztyén gyökereinek primátusáért. Nem kevésbé félelmetes a nekifeszülő alternatíva, amely zsidó-keresztyén gyökérpárnak adná a primátust.

Ne! Ne engedjük meg gyökereink pusztítását! Óvjuk meg az emberi haladást, megóvva a múlt, az igazság, a haladás teljességét!

Tisztelem pogány gyökereimet. Tisztelem az indiai, a kínai, a görög, az azték, a maja kultúrát. Tisztelem a görög isteneket és a görög ateistákat. Tisztelem Mózest, Buddhát, Konfuciust, Jézust, Mohamedet. Tisztelem Spartacust. Tisztelem a tudósok és gondolkodók száz nemzedékét. Tisztelem a reneszánszt és a felvilágosodást. Tisztelem a munkásmozgalmat. Tisztelem a forradalmakat! Tisztelem a modern kor ezerféle útkeresését, Tolsztojétól Gandhiéig.

Ez a tisztelet szabaddá és felelőssé tesz.

Ez a tisztelet táplálja az új termést. Az én fám, az én életem új termését.

A négy oszlop

Az embert nagy vonalakban 80 ezer tulajdonság jellemzi. Ezek közül négy a legfontosabb.

Első az intelligencia. Ezzel a tulajdonsággal valamilyen formában minden létező rendelkezik, akár az elektron. Ha jobban ismernénk a természete, bizonyára nem kételkednénk ebben, hogy elismernénk, hogy ma még nem tudunk az elektron intelligenciájával vetélkedő számítógépet készíteni.

A második, jóval magasabb rendű tulajdonság a műveltség. Sokan, különösen a hiányos műveltségűek lenézik ezt a tulajdonságot, azt tartva, hogy a műveltség nem egyéb, mint úgymond mechanikusan memorizált ismeretanyag. Azt kellene megérteni, hogy az a létező, amely ugyan tud számolni, tud gondolkodni, de nem a benne tárolt, a birtokba vett tudásanyag valamilyen felhasználásával képes ezt végezni, hanem mindig és csak az inputot képes feldolgozni, lényegében az, amit a matematikai tudományok automatának neveznek.

A harmadik, lenyűgözően magasrendű tulajdonság a kreativitás. Ezen a téren művészek, tudósok és istenek versenyeznek. Ez a géniuszok világa.

A negyedik, legmagasabb rendű tulajdonság a felelősség tudata. Itt véget ér a versengés. Nincsenek művészek, tudósok, istenek. Egyszerű emberek világa. Itt ők a végső kérdésekre, a jó, az igaz és az út kérdéseire adnak válaszokat.