Decemberi bejegyzésem 1980-ban

x

Család, munka, doktori disszertáció, új modellek és számítógépes szimulációk, adatgyűjtés új témákhoz… Mi fért még bele az évbe? Egynéhány régebbi irodalmi művön is dolgoztam, egy új novellába is belekezdtem. De ami igazán említésre méltó fejlemény a jó kormányzásról szóló első komplett tanulmányom. Ez a téma is régóta foglalkoztatott. Bulgáriában Zsivkov politikai kreativitása nem ismert határokat, nem úgy, mint a legtöbb más baráti országban. Nem csak látványos átszervezések, összevonások, átnevezések történtek, de mélyebb formai kísérletek is. Viszonylag eredeti zsivkovi koncepció volt egy-egy minisztérium „társadalmasítása”, azaz felváltása egy úgynevezett „nemzeti kongresszussal”. Konkrétan így lett a későbbiekben átalakítva a kulturális minisztérium.
A kreativitás tetszett, de a szembeötlő voluntarizmus, a túlságosan szerény eredmények, a hozzám eljutó információk a makacs állami bürokráciáról, nyugtalanítottak.  Úgy éreztem, a kormányzás jó megszervezésében olyan hatalmas tartalékok rejtőznek, hogy ha ezeket akár kis részben is kiaknázzuk, alapvető fordulatot érhetünk el a világ jobbításában. Ehhez lelkesítő remények fűződtek. Úgy láttam, hogy a kádári politika túlzott óvatossága ellenére is, Magyarországból a legjobb szocialista államot építette fel, amely sok szempontból évről-évre közelebb került Svédországhoz, a legjobb kapitalista államhoz.  A kettő társadalompolitikai szempontból számomra álompár volt, egy nagyszerű jövőbe vezető híd két meghatározó pillére.
Ebben a témában igyekezetem váratlan érdeklődést, és egy konkrét megbízást hozott az MSZMP-hez igen közelálló Politikatudományi Intézet részéről. Már akkor olyan struktúrát és szempontokat fogalmaztam meg, amelyek az elmúlt 30 év kormányzási gyakorlatának trendjét tükrözte. A megbízást adó Szoboszlai György igen bizalmasan jelezte, hogy az – akkori – opponenseim kritikájával nem ért egyet. De mit tudunk kezdeni az arc nélküli opponensekkel, 1980-ban, 2010-ben?

1980
1980 a Facebookon

[M]

Novemberi bejegyzésem 1980-ban

Öröm és remény

1980 az öröm és a remény éve. De az emberi szellem sajátja, hogy nem hagyja elaltatni éberségét. Az élet egy szűnni nem akaró harc a rend és a káosz között. Soha nem szabad azt hinni, hogy az örömet magától követi újabb öröm.
Gonosz kártevés, vak sorscsapás, katasztrófát hozó hibáink életünk állandó szereplői. Ezeket kivédeni nem tudjuk, de előrelátásunk révén a bajokat valamennyire elkerülni, valamennyire csökkenteni lehet. Az előrelátásnak még abban is van szerepe, hogy sikeres legyen a károk jóvátétele, hogy a bajok után még erősebbek legyünk. Az előrelátás minden intelligencia lényege. Sokat számít a műveltség is. Nem véletlenül ez civilizációnk ókorának eszménye. A következő szint, amelyre az emberiség feljutott, a kreativitás. Ma a felelősség korának küszöbére értünk. Bármit tehetünk, de ha nem vagyunk képesek nagy távlatokban látni, gondolkozni, és felelősséget érezni, akkor vagy a világ, vagy saját hibáink, meg nem felelőségünk pusztít el.
A görög mitológia szerint, az egyik legnagyobb büntetés az, hogy az ember lássa előre a jövőt, de senki ne higgyen neki. Ez sújtott Kasszandrára. De Kasszandra szemét az istenek nyitották meg. Nekünk saját magunkra, saját – szorgosan, becsületesen fejlesztett – intelligenciánkra kell számítanunk. És bízni kell, hogy a meg nem hallgatás nem isteni átok. Utunkban minden rendű-rangú hatalmasok hatalomféltése áll. Mindaddig, amíg az értelem nem kap kikezdhetetlen autonóm szerepet a társadalom-ban, hanem a hatalmasságokat hűen kiszolgáló eszköz marad, civilizációnk megreked egy posztbarbár állapotban. A káosz- és a katasztrófaelmélet iránt legelőször matematikusként, később filozófusként, végül gyakorlati szakemberként kezdtem érdeklődni. 1980-ban kezdtem módszeresen gyűjteni anyagot egy nagyobb tanulmányhoz. Akkor még nem tudtam, hogy ezt a tudományágat dezasztrológiának fogom elnevezni. És hogy évtizedekig fogok töprengeni: a minket reálisan fenyegető végveszélyek, avagy társadalmunk irracionalitása a nagyobb fenyegetés?

 

1980

1980 a Facebookon

Októberi bejegyzésem 1980-ban

Barátok

A szocializmus új tulajdonosi modelljének szimulációját még egy Texas Instruments márkájú programozható kalkulátorral végeztem, de már ott voltak az elektronikus kor új csodái: a Commodore 64 és a Sinclair-féle csodakomputerek, a ZX80, majd a bámulatos ZX Spectrum. Az új gépek szélesebb fronton tették lehetővé az intellektuálisabb módszerek alkalmazását. A hetvenes években számítógép alatt hatalmas klimatizált termekben felállított fémszekrények sorát kellett érteni, amelyekben méretes mágnesszalag-tekercsek forogtak jobbra-balra. Ezek hasznosításához nagy, jelentős projektek kellettek, például egy nagyvállalt ügyvitelének „feldolgozása”. Micsoda forradalmat ígért az a technikai fejlődés, amely révén egy számítógépet már az asztalra lehetett tenni. Ezeket kezdték hívni először asztali, majd személyi számítógép, azaz pc-nek (personal computer). Matematikusi képzettségem segített megérteni az ebben a fejlődésben rejlő határtalan lehetőségeket. A Kereskedelmi Szervezési Intézetet akkor egy rendkívül korszerűen gondolkodó szakember, Vasvári György vezette. Így egyenes úton létrehozhattam a Gazdasági-Matematikai Laboratóriumot. Hogy-hogy nem hozzám került az intézeti könyvtár is. Eredményes évek következtek, amikor az innováció minden területén szabad kezet kaptam. Javaslatokat tehettem az intézet és főhatóságunk számára, részt vehettem kormányszintű szakértői bizottságok munkájában, kezdeményezhettem szakmai együttműködést a Belkereskedelmi Kutató Intézettel, a Kereskedelmi Főiskolával, a Kereskedelmi a Vendéglátó Múzeummal, számos projekt-kezdeményezésem megvalósítását saját kezembe vehettem. Így megszervezhettem az intézeti videó stúdi-ót is, amely a későbbi ATV csirája lett.
1980 arckép-csarnoka elevenen él. Tucatnyi munkatárs és tucatnyi partner felejthetetlen emlékét őrzöm magamban. Képviselje munkatársaimat egy név: Szentpéteri Géza, partnereimet is egy: Draveczky Balázs. Sokat tanultam tőletek. Köszönöm. Amíg élek, élni fogtok szívemben, drága barátaim.

Barátok
1980
1980 a Facebookon

[B]

Szeptemberi bejegyzésem 1980-ban

Társadalmi problémák

A társadalom problémáinak két oldalról kell nekiesni. Nem maradhat el a filozófiai, még kevésbé a gyakorlatias megkö-zelítés. 1980-ban a filozófiai és a gyakorlatias töprengéseim néhány szálából gubanc, később szédületes felfedezés lett. Marx a maga sajátos stílusával „egyszerre egyéni és közös” tulajdonlást emleget, a magyar szocialista modell pedig az R és F alapokkal kezdett kísérletezni. Ennek lényege az volt, hogy a szocialista vállalatok eredményérdekeltté váltak. Ez önmagában is forradalmi váltás volt a tervgazdaság régi koncepciójával szemben. A vállalat lényegében saját belátása szerint két alapba rakhatta az „adózott profitját”: az F-alapba a (vállalati) fejlesztésre, az R-alapba a (dolgozói) „részesedésre” szánt összeget. Ezzel a kommunizmus gazdasági működése a kapitalizmus mechanizmusát vette át.
Akkoriban egyre divatosabb lettek a kapitalizmus és kommunizmus konvergenciájáról szóló elméletek. Ezeket rémisztőnek, de főleg elhibázottnak tartottam, de a mechanizmusbeli azonosságok egyáltalán nem ellenkeztek sajátos ortodoxiámmal. Inkább hiányzott a döntő láncszem: az „egyszerre egyéni és közös” tulajdonlás mechanizmusa. És ezt a gordiuszi csomót véltem elvágni egy egyszerű megoldással. Arra gondoltam, hogy az F-alapot úgy kellene nevesíteni, ahogy az R-alapot szétosztjuk. Azaz, a fejlesztésre fordított, vagyis a tárgyiasuló munkát tulajdonviszonynak, részvénynek kell tekinteni. Így idővel a teljes gazdaság egyéni, dolgozói tulajdonba kerülne, a munkával arányos módon. Az elképzelést filozófiai és gyakorlati szempontokból elemeztem, szimulációs számításokat végeztem, konzultáltam Szakolczay Györggyel és több más szakemberrel. Aztán hol ezért, hol azért (ó, tervek!) félretoltam a témát, amíg 1989-ban a szocializmus építése Európában lekerült a napirendről.
Igaz, nemsokára egy hasonló mechanizmus visszaköszönt kü-lönféle új keletű magánnyugdíj-rendszerek koncepcióiból, de távolról sem mindegy, hogy hogyan áll a társadalom alapképlete: tőke és munka közül ki az úr, ki a szolga.

1980
1980 a Facebookon

[S]

Augusztusi bejegyzésem 1980-ban

Mi akarsz lenni, kisfiú?- élénken emlékszem tucatnyi válaszomra erre a megkerülhetetlen kérdésre. Igen komoly és elszánt terveim voltak, úgymint: fiákeres, miniszterelnök, karmester… (Érdekes, ezek mind a vezetés valamilyen fontos eszközét tartják kezükben…)
Mire a pályaválasztás kérdése sorsdöntővé vált, egy kemény dilemma alakult ki bennem, és környezetemben is: egyértelmű volt, hogy legjobban – hogy-hogy nem – a matematika megy, ugyanakkor mind érdeklődésem, mind a családi háttér művészi pályát sejtetett. Ekkor egy szilárd ideológiát dolgoztam ki: matematikát kell tanulnom az egyetemen, és miután kellően csiszolttá tettem az elmémet, megtanultam logikusan és elvontan gondolkozni, látni a láthatatlant, megtérhetek a művészet vágyott világába. Az idők folyamán ez az életstratégia érett, és alkalmazkodott. Több alkalommal éreztem úgy, hogy indokolt, és fontos ezt részletesen kifejtenem. Így fokról-fokra mélyebb összefüggésekbe tudtam elhelyezni céljaimat, mélyebb elemzésnek tudtam alávetni érzéseimet és gondolataimat.
Soha nem voltak kétségeim, hogy sodródom az életben, de egy percig nem veszítettem szem elől céljaimat, prioritásaimat. Tud-tam, hogy bármit és a társadalmi-szakmai hierarchia bármilyen szintjén állva teszek, számomra két vezérlő csillag szabja a tájolást: megtenni, ami meg kell tennem a tudományok területén, és megtenni, amit meg kell tennem azért, hogy jobb legyen a világ. Ugyanakkor tudtam, évről évre jobban, terebélyesedő bizonyossággal tudtam, hogy életemnek van egy harmadik pillére: a család. Két nagyszerű fiúval, és most egy nagyszerű lánnyal ajándékozott meg szeretett feleségem. A család a legörömtelibb boldogság megélésének esélye. De a család hivatás is, küldetés is. Ezért harmadiknak tekintettem a két másik vezérlő csillag mellett.
És a hűség? Soha, soha – szoktam hevesen megfogadni fejtegetéseim végén – soha nem fogok megfeledkezni arról a hűségről, amivel tartozom egy negyedik csillagnak. Ha már mindent elintéztem az életben, visszatérek hozzád, Művészet!

1980

[B]

Júliusi bejegyzésem 1980-ban

Születési anyakönyvi kivonatomban az szerepel: 1947. július 22. Igen, úgy emlékszem, akkor, egy szép nyári nap reggelén bújtam ki anyám méhéből, hanyagul nyakamra tekerve a puha meleg köldökzsinórt. Az új modern szülőotthonban a szülészorvos gondosan vizsgált fonendoszkópjával. Anyám nyugtalanul kérdezte, talán gond van velem? Az orvos humoránál volt, azt válaszolta: „Egy zseni szívét hallgatom!” Akárhogy is volt, a földi kalandom elkezdődött.
De én ma tudom, hogy nem akkor, hanem a nagy búmmal együtt születtem. Annak részleteire ugyanúgy nem emlékszem, mint annak a bizonyos nyári napnak eseményeire sem. De min változtat ez? Félreértés ne essék, nem azt gondolom, hogy rám a világ törvényei másképpen érvényesek. Van egy fontos hírem számodra, kedves Olvasó! Te is, minden ember, minden, ami létezik a mi világunkban, annak születésekor fogant meg, öröktől fogva létezik, és készül végső kalandjára, végső küldetésére. Sokan ezt értetlenül fogadják. Ugyanakkor senki nem vonja kétségbe, hogy a tegnapi „én” is én vagyok! Nem vonjuk kétségbe, annak ellenére, hogy a „tegnapi én” tegnap óta „nem létezik”, az én sokszor valóban nem emlékszik arra, amit a „tegnapi én” tegnap gondolt, érzett. A „tegnapi én”, de különösen a „tíz évvel ezelőtt én” nem azokból a téglákból, atomokból épült, amelyekből ma. Mégis „ő” én vagyok. És ez a láncolat, előzményeim láncolata visszafelé haladva, az idő kezdetéig követhető, szakadatlanul.
És mi lesz azután? Látod, kedves Olvasó, ezt nem tudjuk. Én sem tudtam 1980-ban, hogy 2010-ben belekezdek az új Emberhit építésébe. Azt tudtam: az életet élni, szeretni, és folytatni kell. Fogtam kalandtársam kezét, és átöleltem kérő gondolatommal:
Szüljél, kérlek, szüljél,
ajándékozz meg minket e mérhetetlen örömmel,
hogy láthassuk magunkat
az ártatlanságnak tiszta arcában!

1980

[B]

Februári bejegyzésem 1980-ban

A szocializmus problémája eszmélésem óta foglalkoztatott. Bulgáriában, ahol a török uralom csak 1878-ban szűnt meg, áthatolhatatlan sötétség nyelte el a múltat, de ameddig vissza lehetett látni, családomban a progresszió iránti elkötelezettség végig, generációk sora óta jelen volt. Néhányan tevőlegesen is részt vettek a társadalmi harcokban, bőven kijutott nekik az üldözésből, egészen mártíromságig, de legfőbb jellemző a szellemi befogadás volt: az új gondolatok, eszmék iránti igény és fogékonyság, a fontos, forrásértékű művek olvasása, és viták, viták, viták. Jóízű, őszinte, termékeny viták, nyílt szembenézés az eltérő véleményekkel, az alternatív gondolatokkal, szembenézés a valósággal, szembenézés a saját korábbi tévedésekkel.
Már általános iskolásként nagy élvezettel és lelkesedéssel olvastam Engelst. A természet dialektikája, az Anti-Duhring, A szocializmus… számomra érthetőek és meggyőzőek voltak. Diákkoromban és később ezerszer találkoztam azzal a vélekedéssel, hogy Engels a népszerűsítés szándékával túlságosan egyszerűsíti a „marxizmus”-t. És ezerszer találkoztam a különféle vitákban egy furcsa, kissé pökhendi, megfellebbezhetetlen végkövetkeztetéssel: „Maga nem érti Marx lényegét!” Akkor is, ha valaki ezt, akkor is, ha fordítottját mondta. Elméleti matematikában edzett gondolkodásom számára ez több mint gyanús volt. De mivel, a szigorú logika és absztrakció mellett, bennem feszült a progresszió családi hagyománya, és nem utolsó sorban a művészetek és az irodalom iránt elkötelezett ember nyitott szemével, fokozott érzékenységével jártam-keltem az életben, egy kínzó ortodoxia vonzásába kerültem. Éreztem, hogy az élet sorsproblémákat vet fel, amelyekre se a hivatalos, se az ezoterikus marxizmus, és sajnos, a nosztalgiás engelsi marxizmus sem kínál válaszokat. Az antikommunizmus viszont számomra nem volt elfogadható. Ebben a dermesztő eszmei űrben mestert nem, de egy nagyszerű partnert találtam. Tőkei Ferenc elvállalta Kommunizmus és szocializmus című doktori disszertációm vezetését.

1980

[B]

Januári bejegyzésem 1980-ban

Mivel kezdje az ember az évet, ha nem tervekkel, elhatározásokkal? Netán a régebbi tervekkel való elszámolással… Mi tagadás, az új tervek dolgában jobban álltam, mint a régiek teljesítésével. De nyugtatgattam magamat, semmi nem megy veszendőbe, egyetlen tervemről nem feledkezem meg, az élet pedig szép és hosszú. Nagy örömemet leltem gyarapodó archívumom gondozásában és fejlesztésében is. 8 megkezdett regény, 2 színdarabvázlat, 12 tudományos és megannyi publicisztikai írás – ezek voltak a fontosabb, világos koncepcióval és megkezdett művek, amelyeket számon tartottam. Igaz, néhány gyermekkori tervet ejtettem, ezen kívül belenyugodtam a költői kísérletezések feladásába.
Tervezésem mindig is túlterjeszkedett az irodalmi témákon. Foglalkoztatott például a nyelvtudásom gyarapítása. Szerencsés voltam, hiszen a várnai líceumban – hála kitűnő, zömében francia tanáraimnak – igen jól el tudtam sajátítani a francia nyelvet, Pesten – hála szerelmemnek – a magyart. Szerelmem feleséggé teljesedett. Pest második szülővárosommá, a magyarból írói-szerkesztői munkám eszköze lett. A Budapesti Útmutató és Címtár évkönyv feltámasztásával és évtizedes gondozásával a legpestibb pestinek kezdtem érezni magamat. Több száz magyar szerző, újságíró írásainak szerkesztése sajátos honfoglalást hajtott végre agyamban. Diákkoromban vettem fejembe, hogy megtanulom a szomszédok nyelveit. Ez a török, görög, szerb és román nyelvet jelentette. Nem látszott nehéz feladatnak. Csak a görögtől tartottam kissé, de méltányos kárpótlásnak éreztem annak kulturális súlyát. 1980-ban viszont már világos lett: a bolgár, francia és magyar nyelven kívül, csak az angol és az orosz nyelv elsajátítására telik. De a nyelvtudás számomra azóta is kultusz.
Szellemi érdeklődésemben, tervezgetéseimben a társadalomfilozófia és a politika mindig fontos helyet foglaltak el, de 1980-ban ezek már komoly és izgalmas kalandokra csábítottak. Ilyennek tűnt például Blagoev egyik alapművének aktualizálása: „Mi a szocializmus, és van-e talaja Bulgáriában?”…

1980

[B]