Sokan ismerik,
ismerhetik azt a nap mint nap jelentkező rossz érzést, hogy nem érjük utol
magunkat. Bosszankodunk, hogy erre nem maradt idő, sajnálkozunk, hogy arra sem
jutott. Gyűlik az egyre kevésbé ledolgozható restancia, kimúlnak vissza nem
hozható lehetőségek…
Talán
nagyot markolunk az életből, és ezért keveset fogunk? Ágról-ágra ugráló őseinket
bizonyára nem nyugtalanították a restanciahegyek. De ördögtől való-e, ha többet
akarunk?
Ami
megváltoztatta, emberré tette őseinket, az a munka, de főleg a munkamegosztás. Én
művelem a földet, te gondozod az állatokat. Én vadászok, te szösz. A többet
akarás és a többet tudás szédületes versenye szédületes fejlődést, szédületes
gazdagságot, szédületes kényelmet – és idővel szédületes igazságtalanságot
teremtett. Megjelent az efféle munkamegosztás is: te dolgozol, én pihenek. Te kínlódsz,
én örömködök.
Nincs
időm mindenre? Sebaj, az az ember majd felássa a földet helyettem, nekem. Vagy
felsöpör, rendet rak, megfőz, ledolgozza
a restanciámat… És ha ez a megoldás így beválik, az lesz az én szolgám.
Mert a földet jövőre is fel kell ásni. És egyébként is akadnak még feladatok…
Mennyi
idő hiányzik nekem, hogy becsületes erőfeszítésekkel megtehessek mindent, amit
szeretnék? Tíz perc? Egy óra? Ki tudja… De bizonyos vagyok, hogy ha ésszerűen
szabályozom vágyaimat és becsületes erőfeszítéseket teszek, egyensúlyban
tarthatom az időt és az erőt.
De
mi van akkor, ha nagy a csábítás, hogy sokat akarjak, és hogy felejtsem el a
becsületet meg a becsület által erőltetett erőfeszítéseket? Ha könnyű lecsípni
egy másik és egy harmadik ember idejéből pár percet az én szolgálatomra? És ha
egymillió ember idejéből egy-egy percet lecsípek?
A
gazdagság életlopás.
A
munkát megoszthatjuk, így mindenki jobban jár. De az életet nem!
Ahhoz,
hogy harmóniában, boldogan élhessünk, utol kellene érni magunkat.