2015. június 28., vasárnap

Egy bátor hullám kalandjai – 5. A part

Az emberek azt hiszik magukról, hogy nagyon okosak. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy mi ennek oka és mi az okozata. Az egyik véleménytábor szerint, az emberek azért kapálják a földet, építenek házat, faragják a botokat és a köveket, és ezer hasonló dolgot csinálnak, mert nagyon okosak. A másik véleménytábor szerint pedig azért nagyon okosak, mert ezeket csinálják.
Közben nem is veszik észre, hogy attól, hogy kapálnak, meg házat építenek és így tovább, nem marad idejük gondolkozni. És aki nem gondolkozik, hamarosan oktalan lesz, vagyis nem lesz okos. Ez ahhoz hasonló, hogy ha valaki nem eszik, hamarosan sovány lesz…
Igaz, akadnak, akik kapálás közben vagy házépítés közben is gondolkoznak. Na, ezek azok, akik sokat tévednek. A munkában is, a gondolkodásban is. Az ilyeneket a gazdájuk elcsapja, vagy fejükre esik a ház… Szóval, ezeket egyre ritkában lehet látni… Azután olyanok is vannak, akik úgy rendezik el a dolgokat, hogy nekik ne kelljen kapálni meg házat építeni, de ez akkora öröm, hogy ezért nem bírnak gondolkozni… Ha véletlenül el is kezdenek gondolkozni, rájuk tör a szorongás, hogy a dolgozók elkapják őket, és munkatáborba küldik átnevelésre. Ilyenkor a gondolataik csak akörül bírnak forogni, hogy ezt a tragédiát hogyan lehet elkerülni…
Nem, nem, az ember helyzete nem irigylésre méltó, és sehogy sem kedvez a gondolkodásra.
De mit tehet egy szabad és vidám hullám, amelynek nem fáradtság a futás? Érez is, gondolkodik is. Ezért néha nevetésbe tör ki, néha elcsendesedik, néha ráncolja a homlokát, néha megkönnyezik… És fut, és fut…
Azt hiszitek, hogy egy kis átlagos hullám nem képes nagy érzésekre és nagy gondolatokra? Ajjaj, szegény embertestvéreim, ebből is látszik, milyen komoly, azt mondanám: strukturális gondok vannak nálunk a gondolkodással.
Egy kis hullám kiválóan tisztában van a strukturalizmus és az egzisztencializmus főbb tételeivel. Mindazonáltal sok nyugtalanító kérdésére még nem ismeri a választ. Mi több, kezdetben a kérdést sem ismeri… Csak éppen sejt valamit… Sejti, hogy valamilyen kérdést kellene megfogalmaznia.
Megfogni a kérdés, ez a gondolkodás magasiskolája…
Perlának volt ideje, volt jó kedve, ezért eljutott a gondolkodás magasiskolájába. Ezzel együtt a kérdés lassan született. Ez egy ilyen kérdés…
„Ha szerencse is kell ahhoz, hogy örökké körbe fussam a Földet, mi tudna történni, ha egy napon a szerencse éppen nincs mellettem?” Hát ez volt az a kérdés, amely lassan megfogant Perla fejében. Lehet ezen csodálkozni?
És ha egyszer kipattant, a kérdés választ követelt. Perla érezte, hogy itt a kérdés és a válasz mögött valami rettenetes igazság – vagy igazságtalanság – lehet…
Jól sejtette a bátor kis Perla. Néha az igazság a legnagyobb igazságtalanság. Ezért sokszor nehéz eldönteni, melyiknek a felfedéséhez kell nagyobb bátorság…
Végül Perla csak anyukájától merte halkan megkérdezni…
- Nézd, kedvesem… – kezdte lassan, a szavakat keresve anyukája. – Mi már egy éve gondtalanul futunk… Néha vihar támad, felcsapunk, összecsapunk, aláhullunk. az ember az hinné, ég és tengerfenék összeborul, de egykettőre tovább futunk… Nem, semmi nem árt meg nekünk… De van valami, ami egészen más.. Te még nem láttál ilyet…
- Én már tengeralattjárót is láttam… meg repülőt is – mintegy bátorságot akart adni magának Perla, sejtette, hogy nem ezek lesznek az a valami „egészen más”…
- Perla, tudnod kell, hogy a Földön sokfelé létezik valami, amit szárazföldnek hívnak… Ami nem tenger…
- Nem tenger? Hát az a levegő – nevetett fel megkönnyebbülve Perla.
- Nem, Perla… - anyuka hangja egyre furcsább, majdnem bocsánatkérő lett. – Hallottál már a régi görög filozófusokról…
- Persze, ismerem, Poszejdon bácsi annyit mesélt róluk…
- Ők jöttek rá elsőként, hogy a világ négy elemből lett: a víz, a levegő, a tűz és a föld. A vizet és a levegőt ismered, azokat mi választjuk el egymástól. Tűzet szerencsére csak jó messziről látunk. Ugyanis a csillagok vannak tűzből.
- Akkor a tűz nagyon szép dolog. És jó hideg…
- Szép, ha messziről nézzük, de nem mindig hideg… Például a Nap is tűz, és az nagyon meleg tud lenni…
- De hol van a szárazföld? – türelmetlenkedett Perla.
- Ott, ahol kinőtt a tenger mélyéből, mint egy hullám. De nem olyan, mint mi. Nem mozog, egy helyben áll, és nagyon kemény.
- Hm… Megüthetjük magunkat? Én úgy szeretem, amikor belém vágódik egy delfin… Ez nekem egyáltalán nem fáj… Csak nevetek rajta, és hívom vissza…
- Sajnos, Perla, a szárazföldet nem bírjuk átugrani. Mert csak az eleje olyan, mint egy hullám… Ezt nevezik partnak… Utána viszont megint csak szárazföld van, sőt az még szárazabb… és sokáig csak kemény szárazföld, tengernyi szárazföld… Sok sirály mesélt már nekünk a szárazföldről…
- Szeretném látni… El nem tudom képzelni, milyen lehet az, ami nem tender és nem levegő, és nem tűz…
- Bizonyára egyszer látni fogjuk… De ne siess látni… Mert ott, a partra vetődve ér véget utunk… Azon minden hullán összetöri magát és… meghall…
Perla egy percre megdermedt, aztán súlyosan előre csapott, ezer szikrázó vízcsepp repült minden irányba… Sokáig szótlanul futott.. Hosszú percek múlva megszólalt.
- Mondd, ugye, mindezt most találtad ki?



* * *

Életszabályok – Tanácsok

Amióta feltalálták az írást annyi életszabályt írtak le, hogy egy élet is kevés lenne ezek megismeréséhez. Mind megismerni így valóban lehetetlen, de nem is lenne sok értelme. Ha ismerünk két pontot, meghúzhatunk egy – és csak egy – vonalat, amely illeszkedik hozzájuk. Az életszabályok esetében a helyzet nem ennyire egyszerű, és nem ennyire egyértelmű. De nem is sokkal bonyolultabb. Fontos egynéhány jó példa ismerete, de a döntő saját magunk ismerete.
Legalábbis ha követjük az Emberhit és az Életútmutató alapelveit. Ezek azt üzenik: te legyél sorsod alakítója. Te alkosd meg életszabályaidat. Példákból tanulj, tanácsokat hallgass meg! De ne várj, és ne  is fogadj el kész recepteket, mások által szentesített dogmákat!
Ilyen tudatosan tanácsoknak rendeltetett tanácsokból sokat nem ismerünk. Pontosabban szólva: egyet ismerünk. A Változó Világ által szerkesztett és gondozat Életútmutató tanácsait ismerjük, és most megosztjuk mindenkivel, aki kíváncsi ezekre.

* * *
Tanácsok saját életszabályaid megalkotásához
Rendszeresen gondold át: hogyan élsz, hogyan szeretnél élni?
Keresd meg azokat az egyszerű szabályokat, amelyek segíteni fognak, hogy jobban élj!
Keress példákat, és ha szíved és eszed ezt súgja, bátran használd, de óvakodj a meggondolatlan utánzástól!
Írd le, tanuld meg, és kövesd saját életszabályaidat!
Ne dicsekedj életszabályaiddal, legjobb, ha azokat fontos belső titoknak tartod, ugyanakkor, ha különösen jónak és hasznosnak tartasz egy szabályt, oszd meg mindazokkal, akik hasznosíthatnák!
Tartsd életszabályaidat egy nagyobb mű, saját Életútmutatód legfontosabb részének!
Folyamatosan gyarapítsd, és erősítsd tudásodat, vizsgáld és erősítsd hitedet, életszabályaid is ezt szolgálják!
Életszabályaidat időről-időre igazítsd korodhoz, a legfontosabb tapasztalataidhoz és változó céljaidhoz.
Életszabályod lehetőleg ne legyen tíznél több, de minden szabálynak szentelj egy külön fejezetet az Életútmutatódban, amelyben összeírod a hozzákapcsolódó magyarázataidat, gondolataidat, tapasztalataidat!
Vigyázz az élő harmóniára életszabályaiddal, készítésük és betartásuk ne maradjon múló hóborttá, de ne is váljék kényszerré, hanem örömforrássá!


* * *

2015. június 26., péntek

Életszabályok – A költészet nyelvén: Goethe

„A művészet a kimondhatatlan tolmácsa.” – tartja Goethe, aki nem csak az egyik legnagyobb német költő, hanem az egyik legnagyobb – német – életművész is. Hosszú, gazdag és dicső életet élt.
Nézzük meg, hogyan tolmácsolta ő az életszabályok kimondhatatlanságát!

* * *
Életszabály
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd,
s mindig úgy tégy ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél;

Mit akar?- kérdd meg minden naptól
és minden nap felel majd akkor;

Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni;
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.

Johann Wolfgang von Goethe
(Frankfurt am Main, 1749. augusztus 28. – Weimar, 1832. március 22.)




* * *

Életszabályok – Usui mester életszabályai

Sokan már megpróbáltak „életszabályokat” megalkotni: ki a maga számára, ki a gyermekei számára, ki az emberiség számára.
Az élet meglehetősen bonyolult és meglehetősen kiszámíthatatlan. Mire valók az ilyen „életszabályok”? Megkönnyítik, vagy éppenséggel megnehezítik az ember életét? Jobbá teszik, vagy merevebbé, keservesebbé – ha egyáltalán bírnak valami jelentőséggel.
Erre aligha kimondható valami általános érvényű igazság. Ugyanazok az „életszabályok” egyik embert boldogabbá, a másikat boldogtalanabbá tehetik. Az egyik ember komolyan veszi, a másik gúnyolódik azokon.
Ami számít: sokan igényt éreznek arra, hogy bizonyos szabályok segítsék bóklászását az életben. Ők általában maguktól is képesek megfogalmazni ilyeneket. Sőt, nem is egyszer, hanem sokszor. Ami, lássuk be, inkább humoros, mint komolyan veendő. Mert miféle szabályok azok, amelyek évente, vagy netán hetente változnak, a mindenkori hangulatunk szerint?
Ilyen fáradhatatlan mestere az életszabály-alkotásnak Tolsztoj volt, akinek vaskos naplója majdhogynem a permanens életszabályok felállításának jegyzőkönyve.
Közben úgy tűnik az életszabályok divatját éljük mostanában, bár lehet, hogy egyszerűen arról van szó, hogy az internet megjelenése kedvez ennek a „könnyű”, de hatásos műfajnak.
Mielőtt megvizsgálnánk ezt a kérdést az Életútmutató keretében, lássunk néhány tipikus mai példát.

* * *
A Reikit alapító Usui mester életszabályai
Csak ma. (A parancsolatok, elvárások gátolják az emberek gondolkodását, rugalmatlanná teszik őket. Mindenkinek van lehetősége, hogy kimondja, csak ma jól szeretne élni. Így az elme teljes szabadsága fenntartható, mivel a jövő még nincs meghatározva. Az élet egymást követő napokból áll, minden nap fontos, de ez megtanítja milyen fontos tisztelni a jelen pillanatot, hiszem a jövőben újra és újra most lesz.)
Nem vagyok dühös. (A harag megbánt, megsért téged és másokat, szenvedéshez vezet és saját magadat pusztítod el vele. Ha igaznak tűnik, gyakran egoista érzéseket takarnak, mélyebb szinteken. Elengedni a haragot, ebben sokat segít a Reiki, megváltozol, béketűrő leszel, kialakítja a mentális és érzelmi egyensúlyodat.)
Nem aggodalmaskodom. (Ha már képes vagy bízni az Univerzumban, kérheted a segítségét és tapasztalni fogod, megoldja a dolgokat. Akkor képes leszel békében élni az elméddel és nem kell feleslegesen aggódnod. Tapasztalatom szerint a Reiki, ha gyakorlod, fokozatosan megszünteti a túlzott aggodalmaidat.)
Hálás vagyok. (Az elmédet elhomályosítja az elégedetlenség, elfelejted azt, hogy boldog és áldott vagy. A hála érzését a Reiki gyakorlással megértheted, akkor a nehézségekre, úgy nézel, mint lehetőségre, amin túljuthatsz és tanulhatsz azokból.)
Teszem a dolgom. (A kötelesség nem csak a munkádat jelenti, hanem a felelősségedet, az életed értelmét. Fontos, hogy örömmel végezed a feladataidat. Spirituálisan a legtöbbet fejlődhetsz, a kötelességeid végzésétől.)
Kedves vagyok az emberekhez. (Mikor másokon segítesz, ők is képesek lesznek, hogy másokon segítsenek. A kedvesség fertőző, ha az emberek kedvesebbek lesznek, a világ jobb lesz. A kedvesség hulláma visszaszáll majd rád és ez elvezet a boldogságodhoz. Legjobb módszer, ha segítesz ellenszolgáltatás nélkül, erről szól a Reiki.)
Aki ezen elvek alapján él, számíthat arra, hogy a béke és a harmónia rátalál.


* * *

2015. június 14., vasárnap

Egy bátor hullám kalandjai – 4. Dr. Turbulens közlései

Az emberek nem törődnek ezzel. Észre sem veszik. Ki tudja, azért nem veszik észre, mert nem törődnek vele, vagy éppen fordítva: azért nem törődnek vele, mert nem veszik észre. Az viszont biztos: amit nem veszünk észre, az nincs is, nem is létezik. És ki törődne azzal, ami nem létezik.
Most nem a közeledő autóról beszélek, amely akkor is létezik, ha nem vesszük észre – időben, sem a hívő emberekről... Arról beszélek, amit nap mint nap látunk, észrevesszük, mondanám: isszuk szemünkkel, de egy fontos, ha tetszik lényeges sajátossága mégsem jut el tudatunkig. Olyan ez, mint ha naponta találkoznánk valakivel éveken keresztül, de nem tűnik fel, hogy, mondjuk, három karja van…
Elnézést, elkalandozom, de ahogy említettem a három kart, eszembe jutott egy egészen friss élmény. Tegnap indultam a városba. Átmentem a mellettünk lévő kis parkon át. Messziről vettem észre egy kis csoportot. 3-4 nő ült egy padon, az egyik viszont, a csoport szélén, már szinte kilógva arra az ösvényre, amelyen közeledtem hozzájuk, kerekesszékben. Jó messziről éreztem, hogy valami igen furcsa van ebben a nőben, ráadásul ő volt a legharsányabb, combjára jól felhúzott szoknyával. Borzalom! Ennek a nőnek három lába volt – ordított a látásom. Nem bírtam sarkon fordulni, nem bírtam becsukni vagy elfordítani a szememet… És akkor hírtelenül tisztán felfogtam az igazságot: a nő kihúzta a térde alatt levágott lábát a hihetetlenül élethű műlábából, és pihentette-napoztatta a csonk végtagját rajta. A műláb kehelyszerű felső vége teljesen eltűnt a combja alatt, szegény – amúgy jó kedélyű nő valóban úgy festett, mintha három lába lenne, igaz, úgy, hogy az egyik csonka…
De mi az, amit a hullámoknál jellemző, különleges, de mi igazából nem fogjuk fel ennek különlegességét? Figyeljük csak meg: egy hullám soha nem előzi meg az előtte futót, és soha nem marad le, nem kerül az utána jövő mögé. Amilyen sorrendben keletkeztek, ilyen sorrendben futnak, amíg futnak…
Rend? Fegyelem? Igazság? Egyenlőség? Tisztelet? Szolidaritás? Titok? Talán ez is, az is. A lényeg az, hogy így van, és ennek tudatára Perla hamarább ébredt, hogy közületek sokan. Ó, ez távolról sem azt jelenti, hogy Perla okosabb! Perla egy egyszerű, átlagos hullám, ti meg, mind, nagyszerű elmék vagytok. Csakhogy nem futtok hónapokig-évekig a tengerben. Perlának ez volt a sorsa, így nem is kell csodálkozni, hogy némi – valójában nem kevés – idő után ez feltűnt neki: az a kecses hullám előtte, amelyet anyukájának érzett, mindig közvetlenül előtte fut, nem távolodik el, nem előz meg senkit, de nem is marad le. És ugyanígy a mögötte futó mély-bársonyos hangú hullám, amelyet apukájának érzett: ő is szorosan-hűségesen követte, de nem előzött, nem maradt le soha…
„Jó,” - kérdezitek, - „de akkor egy hullám soha nem tud beszélgetni más hullámokkal, csak az előtte és a mögötte lévővel? Ez fölöttébb unalmassá válhat egy idő után…” Dehogy nem, dehogy nem! Hát ti sosem jártatok folyóparton vagy a hegyekben libasorban? És akkor nem folyik úgy a beszélgetés, hogy bárki részt vesz abban? Nem válaszol szavaidra valaki, aki előtted a negyedik, vagy utánad az ötödik?
Az az igazság. – bár ezt a tankönyvekben ne keressétek, ezt én személyesen Perlától tudtam meg nem régen – hogy a hullámok kiválóan hallják, és értik egymást, a delfineknél is jobban kommunikálnak. Ennek köszönhetően komoly barátságok szövődnek, parázs viták alakulnak, jönnek-mennek a hírek, terjednek a legendák és a bölcsességek, és egyáltalán az egész Föld tudása őrződik ebben a csodálatos hullámrengetegben…
Így például Perla nagyon jó barátságba került egy százhuszonöttel előtte járó mindig csapzott nagytaréjos hullámmal, amelyet háta mögött Dr. Turbulensnek hívtak, de aki természetesen mindent hallott, és soha senkire nem haragudott. Ez a Dr. Turbulens sok érdekességet mondott el Perlának a számok világáról, és ő volt segítségére, amikor már roppant kíváncsi lett arra, hogy mégis, meddig tart egy hullám futása?
- Azt senki nem tudhatja, kedves Perla. – üzente halk, megnyugtató hangján Dr. Turbulens. – Minden attól függ, honnan jössz, és hova tartasz. Ha van szerencséd, minden igen gyorsan lezajlik. De ha ennél is nagyobb szerencséd van, a végtelenségig futhatsz… Feltéve, hogy megszülettél… Ehhez roppant előnyös az, hogy a Föld egy golyó, körbe futhatod annyiszor, ahányszor akarod…
- Én egy átlagos hullám vagyok, gondolom átlagos szerencsével. Akkor meddig futhatok? – kérdezte Perla, anélkül, hogy megértette volna a kérdés igazi súlyát, de még így is, valami nagy szomorúság nyomta el a szívét…
- Ha akarod, rólad elhiszem, hogy te egy átlagos hullám vagy. Csakhogy a Földről ugyanezt nem tudom elhinni… – magyarázott Dr. Turbulens, és még mindenféle ködös dolgokat elmondott egyenes vonalakról és partvonalakról és egyebekről. – Azért néhány fix szám érdekes és tanulságos lehet. Például jó tudni, hogy mi, tengerhullámok óránként körülbelül 1200 métert teszünk meg.
- Te jó ég! Ez rengeteg! – kiáltott fel Perla!
- Igen, ez rengeteg, de ez azért van, mert az egy óra is rengeteg idő.
- Igen? – csodálkozott Perla.
- Igen! Hidd el! – mondta magabiztosan Dr. Turbulens.
- Mégis, mennyi egy óra?
- Annyi, amennyi alatt megteszünk 1200 métert. – igyekezett érthetően beszélni Dr. Turbulens, hogy olyan átlagos hullám is értse, mint Perla.
- Értem. – sóhajtott mélyet a kis hullám. – És aztán?
- Igen, köhécselt tudósan Dr. Turbulens. – Ha így van, és ez így van, könnyű néhány további művelettel kiszámítani, hogy a Föld körbefutásához körülbelül 4-5 év kell.
- 4-5 óra?
- Mondom: 4-5 év. Az év az más, az jóval több. Egy nap 24 órából áll. Egy hónap 30 napból, egy év 12 hónapból.
Erre Perla azt kezdte érezni, hogy forog körülötte a világ. És igaza volt…
- 4-5 év? Ez mennyi? Talán 45? Hát ez egy egész emberi élet… – morfondírozott Perla mögött apukája.
- A 4-5 év több a 4-nél, de kevesebb az 5-nél – magyarázta türelmesen Dr. Turbulens.
- Az ember egy gyenge lény, képtelen napi 24 órát futni… Szerintem neki a 45 év sem lenne elég, hogy körbefussa a Földet – nevetett messze a hátuk mögött egy kissé dühösen habzó hullám…
- Óránként 1200 méter, aztán így 4-5 évig… Jó tudni… – mondta szinte csak magának Perla, egy kicsit még szédülve, egy kicsit már álmosan…  Egy kicsit szomorkásan…
És futott, és futott, éberen aludt, csillogó szemei a csillagokban gyönyörködtek, lelki szemei előtt pedig a csillagok úgy kergetőztek, mint az apró halacskák a vízben.
„Körbe futni a Földet! Annyiszor, ahányszor akarom! De szép!”





* * *

2015. június 13., szombat

Egy bátor hullám kalandjai – 3. Az első év

És hamar az éjszaka is véget ért… Mintha visszafelé játszódna minden, csak fordított irányban… Este ott tűnt el a Nap, és ott adta meg magát a világosság, a sötétségnek, most éppen átellenben kezdte meg a fény az égbolt visszafoglalását. Először a fény jelent meg, és csak amikor jó tágas birtoka lett, akkor dúgta ki a fejét a Nap…
„Micsoda hatalmas és milyen vöröses a Nap, mintha tegnap nem ilyen lett volna…” – furdalta a kétség Perlát. Közben eszébe jutott anyukájának intelme, és erőlködött pontosan visszaemlékezni… Eltartott ez egy jó darabig, annyi emléke volt már… És mire már biztosan tudta, hogy tegnap másmilyen volt a nap: kicsi és izzóan sárgásfehér, azt látta, hogy a Nap most is ilyen… Ettől teljesen megzavarodott… „Jól emlékszem, hogy rosszul emlékeztem? Vagy… jól emlékszem, hogy egyáltalán nem emlékeztem… Nem, ezt ne siessük el!… Most már határozottan emlékszem, hogy a Nap, amikor megjelent nem úgy nézett ki, mint tegnap, amire jól emlékeztem, és ahogy most is látjuk… Mindennek az az oka, hogy a Nap nem mindig úgy néz ki, ahogy szokott kinézni… Jó lenne tudni, miért csinálja ezt? Csak miattam? mert én egy olyan kicsi és naív hullám vagyok?... Vagy lehet, hogy éppenhogy játszik velem, fel akar vidítani?... Valahogy jeleznem kellene neki, hogy én is szívesen játszanék vele… Példűul jöhetne ide, és ülhetne a hátamra! Olyan szívesen vinném a hátamon…”
Így ábrándozott Perla, de a tengerben ki tud sokáig zavartalanul ábrándozni? Micsoda élet zajlik ott! A halak valóban barátságosak voltak, különösen az a rengeteg apró halacska. „Halakból határozottan több van, mint csillag…” Biztosan az vezette erre a téves megállapításra a kis hullámot, mert a halacskák szüntelenül cikáztak alatta, jöttek, mentek, eltűntek, jöttek újabbak, és még újabbak, még furcsábbak, még szebbek…Tehát sokan vannak, de a következő pillanatban megont sokan, de mások vannak… A csillagok is sokan vannak, de csak ezek, meg sem moccannak… És ha valamiből sokszor sok van, az csak több lehet, mint amiből egyszer van sok. Gondolta Perla… Vagyis dehogy gondolta volna. Érezte!..
Azután egykettőre találkozott Perla nagyobb, és még nagyobb halakkal. Hát ezekből is ezerféle volt. Semmi kétség, a delfinek a legkedvesebbek! És milyen szépek… Perla egészen furcsa bizsergetést érzett, amikor egyszer egy ilyen fiatal delfin egészen szorosan simult hozzá, és szemlátomást ezt szándékosan megismételte többször is. Valami teljesen remegni kezdett benne, és egyre nagyobb habok csaptak ki taréjából…
Egyszer viszont egy hatalmas delfin bukkant fel a mélyből, magasra ugrott, szinte megperdült a levegőben, és hatalmas erővel csapódott a kis hullámba. Megsajdult benne valami, de az igazi rémület akkor tört rá, amikor látta, hogy a delfin farka szinte ketté vágta a Perla hosszú vékonyka testét. A vágás helyén igazi örvény keletkezett, ezer buborék forgott, aprócska új hullámok tucatja téblábolt, Perla elszakított része pedig hol alámerült, hol felbukkant, és egészen másfelé kezdett sodródni, percek alatt elveszett szem elől. Perla hangtalanul sírt, és futott, futott… „Messze innen, gyorsan, messze…” lüktetett benne egy ismeretlen riadalom…
- Ne félj, kis Perla – szólt hátulról egy lágy mély hang. – Látom, hogy megrendített ez a csapás…  Ne félj, kis Perla… A csapások azért vannak, mert minden mozog. Ha semmi nem mozogna, mint a csillagos égbolton, nem lennének csapások, de mi sem lennénk. Mi, a hullámok vagyunk az igazi mozgás. Voltaképpen mi csak mozgás vagyunk, és semmi más…
- Ki vagy te, talán az apukám? – tekingetett hátra Perla. – De nekem fáj, hogy elveszítettem majdnem a felemet… Azt hiszem, soha többé nem látom..
- Igen, állandóan elveszítünk valamit magunkból… Minden veszteség egy vérző seb. A vérzést el kell zárni a sebet be kell  gyógyítani, másképpen mindenünk kifolyik, mint a kilukasztott lufiból a levegő.
- Jó tudni… - szipogott Perla. Egy cinikus ember azt is gondolhatta, hogy Perla most gúnyolódik. Nem, Perla nem gúnyolódott. Jámbor kisgyerek volt, távol állt tőle ez a csúfság. Csak még nem tudhatta pontosan, hogy kell elzárni a vérzést, és hogyan kell sebet gyógyítani.
A lágy, mélyhangú hullám mintha ismerte volna Perla gondolatait, okította:
- Ha bármi történik, vegyél mély levegőt, szorítsd fogaidat, és döntsd el, hogy megcsinálod, mert van erőd. Gondolj arra, hogy te hullám vagy! Van egy régi legenda, talán igaz is, hogy minden hullám úgy születik, mint egy kör, amely egyre tágul. Ennek a körnek nincs kezdete és nincs vége, ezért végtelen. És ez a kör ketté osztja a világot. Ami a körön belül van, az a múlt, ott már voltál. Ami a körön kívül van, az a jövő, oda törsz. Te maga pedig a jelen vagy. Bárhogy szétszaggatnak, jusson eszedbe, hogy te az a kör vagy, amely voltál, és amely vagy, és amely leszel. Te minden vagy, csak emlékezz erre!
- Emlékezni? Igen, emlékszem erre. Anyukám is erre tanított… De most már azt is tudom, mi a legfontosabb, amire emlékeznem kell…
  


* * *

2015. június 11., csütörtök

Egy bátor hullám kalandjai – Az első éjszaka

Perla nem bírt betelni a létezés örömével, de ezt nem tudta, csak érezte… És fáradhatatlanul futott, és futott, és futott…
Sokáig nem figyelt a Napra, mert az a háta mögött kúszott fel az égre, de amikor már jó magasan volt, megérezte annak melegét. Ez is csodálatos érzés volt… De később a Nap már lefelé kezdett csúszni az égbolt szemközti oldalán, így már szembe sütött. Perlának ez is gyönyörűség volt. Nem volt külön szeme, mint a halaknak, vagy az embernek, hanem minden porcikája látott. De ez a látás is más a hullámoknál. A halak, meg az ember és a hasonló lények egy kis lyukon foglyul ejtik a fényt, de a foglyul ejtett fény vergődik, hányja-veti magát, kiszabadulna. És ha az ember mohó és esztelen és nagy fénybe néz, meg is vakul zsákmányától. A hullám pedig nem ejti foglyul a fényt, kedvesen-kedélyesen eljátszik vele, színes maskarát próbál rajta, egy kicsit labdázik vele, és hamar elereszti, friss csillagossal telepakolva, búcsút intve habzó taréjával…
„De ezek szerint a Nap is fut velünk!” – értékelte a helyzetet Perla, és ez olyan érzéssel töltötte el, amikor felfedezünk egy új barátot.
– Érdekes, hogyan csinálja a Nap, hogy rajta egyáltalán nem látszik, hogy fut? – kérdezte Perla.
– A Nap nem tesz mást, mint dolgát, és senki nem akar megtéveszteni. Az, hogy a dolgokból te mit látsz, rajtad múlik. Aki csak lát, nem sokat ért meg a dolgokból. Emlékezni kell. És ha jó sorba rakod emlékeidet, a dolgok megjelennek előtted úgy, ahogy meg lehet érteni őket… – mondta a kővér hullám, amely most egyáltalán nem volt olyan kővér, hanem két oldalra elnyúlt, szépen és egyenesen, szinte végtelennek tűnt…
– Jó tudni… – válaszolt halkan Perla, majdhogynem magának. Mintha elmerült volna valamilyen belső nyugtalanság figyelésébe. Ha egy kicsit több esze lett volna, rájött volna, hogy azt kellene megkérdezni bölcs anyától: és hogyan kell emlékezni? De ma még ennyi esze volt, és a Nap is egyre alacsonyabbról szórta fényét. Meg kellett örülni a gyönyörűségtől. Ezek, bizony, új színek is. Eddig a Nap fehéret és sárgát szórt, most Perla először látott rózsaszínt, kéket, sötétkéket, lilát, barnát, vöröset…
„Nem csak a hullámok a tengerben, de a színek a fényben is megszámlálhatatlanok! ...” – gondolta vagy nem gondolta Perla, de határozottan így érezte. És még. „Csodás ez a világ! Szeretem!”
– Te jó ég! Mi van az éggel – kiáltott ijedten Perla. – Hát az kezd eltűnni! Most mi lesz velünk? Megszűnik az ég… és talán vele együtt az egész világ? Ennyi volt az egész?
Nevettek körülötte a hullámok. „Milyen aranyos a butuska!”, „Csacsi kis újszülött!” meg ilyenek hallatszattak, többen tapsoltak jókedvükben…
– Leszáll az éj, kicsim… Ahogy a Nap lenyugszik, kezdődik a sötét napszaka, vagyis az éjszaka. Ez is annyi ideig tart, mint a napfényes nap…. Vagy majdnem… Néha hosszabb, néha rövidebb…
– De én félek… – suttogott Perla, bár nem tudta, mit jelent ez, és főleg miért van… De a hullámok már csak ilyenek: sok érzéssel vannak tele, de még azok is állandóan hullámzanak. Még szerencse, hogy mi emberek okosabbak vagyunk…
– Ne félj, kicsim, hanem nézd meg jobban az eget!
– Mit nézzek rajta, ha nem is látom! Csak ott, ahol eltűnt a Nap, látszik még az ég egy darabkája. Milyen gyönyörű, de percről percre haloványabb… Érzem, hogy hamarosan teljesen elnyeli a nagy sötétség… Fejünk fölött viszont…
És itt elakadt Perla vékony hangja, mert éppen a feje fölött a nagy „nincs mit látni” sötétségben észrevett egy piciny fénylő pontot…
– Fejünk fölött viszont az egy anyacsillag helyett megjelenik az ezer csillag… a távoli rokonok..
– A Nap az anyacsillagunk? Nekem is meg neked is az anyukája? Akkor nem te vagy az anyukám? – Perla már szédült az érzésektől… Közben meg észrevett még egy fénylő pontot… És még egyet…
A Nap fénye teljesen kialudt… Az egész égbolt ragyogó fekete lett…
– Te jó ég! Nem tudom mennyi az az ezer, de ezek megszámlálhatatlanok… Ezek is…
Perla nem bírta levenni a szemét a csillagos égboltról… Csak futott, és futott, és futott, és lassan megcsapta a végtelenség érzése. Ma volt nap, utána lett éjszaka. De reggel a Nap újra felkel, és elindul útjára. És a végén újra lesz éjszaka. És utána újra lesz nap, és újra lesz éjszaka, és soha, de soha, de soha nem lesz vége ennek a gyönyörű, csodálatos világnak…




* * *

Egy bátor hullám kalandjai - Az első nap

Egy szép hétköznapi reggel, nem sokkal azután, hogy a felbukkanó Nap első sugara egy szempillantás alatt végig korcsolyázott a hatalmas víztükrön, megjelölve a majdani napnyugta helyét, két bóklászó hullám között, talán a mélyből, talán a semmiből kicsusszant egy újabb remegő hullámféle. Egy apró buborék pukkadt ki mellette. Azóta sem tudja senki, a hullám kavarta bele a vízbe a csöppnyi levegőt, vagy talán éppen a buborékból bújt ki a kis hullám… De ez most már, sok év távlatából, mindegy…
- Jó reggelt! Szervusztok, testvéreim! Én vagyok Perla. Most születtem! – csilingelt szép tiszta hangon a kis hullám, és huncutul nézegetett körbe.
„Te jó ég!” – gondolta Perla, „ennyi hullám!... Hát nincs is más, mint hullám ebben a végtelen tengerben…”
- Jaj, mi ez – kiáltott fel inkább csodálkozva a hullám, amikor alatta sietve elhúzott egy raj ezüstös valami…
- Halak ezek, alattunk, a vízben élnek, és nagyon barátságosak, nem kell félni tőlük – zúgott oda Perlának egy kövér nagy hullám, amely előtte futott meglepő kecsességgel.
- Te ki vagy? Az anyukám? – kérdezte a kis hullám, és nyomban meg is lepődött a kérdésén.
„Anyuka? Az meg mi lehet?” – törhette a fejét a kis hullám, ha lett volna feje, meg egyáltalán, ha képes lett volna eligazodni ennek az új világnak a sok dolgában.
A kövér hullám nem válaszolt semmit, csak kanyargott balra-jobbra, az ember azt hitte volna, hogy játszik a delfin csapattal, amely éppen keresztezte útjukat. Mintha ezer könnycsepp szikrázott volna ezer szemében, de talán ez a még mindig lassan felkapaszkodó Nap fényjátéka volt csupán.
Perlának feltűnt, hogy idővel egyre magasabbra csap futásában, és ilyenkor egyre messzebbre lát el… Hullámok, és hullámok, előtte is, mögötte is. Megszámlálhatatlanul sok… Még szerencse, hogy nem lehet őket megszámolni, mert Perla még nem tudott számolni… „És mindegyik siet… Vajon hová sietnek?”
„Igen, és én hová sietek?” – kérdezhette volna magától Perla, de nem kérdezte. Mégis, valami ilyesmit érzett.
Mert érezni, nagyon érzett, és egyre jobban érzett egyre érdekesebbeket.
De szép ez az élet!
„Csak semmi pátosz! Éppen hogy megszülettem az óceán kellős közepén, sietek valahová, hogy hová és főleg miért, azt nem tudom… Hát akkor hogyan jön ide ez a pátosz?” – gondolhatta volna Perla, de csupán érzett valamit…
Végül is, ha mindenki ugyanoda siet, valami jó várhat ránk.
És futott, és futott… A hullámok nem fáradnak el. Olyanok, mint az emberi szív: megállni annyi, mint meghalni…



* * *

2015. június 9., kedd

Meg ne tanítsanak benneteket rosszra!

Mózes ötödik könyve, 20. fejezet (részlet)
Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra.
Ha békés megadással válaszol, és megnyitja előtted kapuit, akkor legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá.
De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd körül! És ha kezedbe adja Istened, az ÚR, akkor hányd kardélre a benne levő férfiakat mind.
De a nőket, a gyermekeket, az állatokat és mindazt a zsákmányt, ami a városban van, vedd birtokodba, és élvezd az ellenségtől elvett zsákmányt, amit neked adott Istened, az ÚR.
Így bánj mindazokkal a városokkal, amelyek igen messze esnek tőled, és nem az itt levő népek városai közül valók.
De az itt lakó népek városaiban, amelyeket Istened, az ÚR ad neked örökségül, ne hagyj életben egy lelket sem!
Irtsd ki őket mindenestül: a hettitákat, az emóriakat és a kánaániakat, a perizzieket, a hivvieket és a jebúsziakat, ahogyan megparancsolta neked Istened, az ÚR;
azért, hogy meg ne tanítsanak benneteket mindazoknak az utálatos dolgoknak az elkövetésére, amelyeket ők isteneik tiszteletére elkövetnek, és így ne vétkezzetek Istenetek, az ÚR ellen.
Ha egy várost hosszabb időn át tartasz körülzárva, és harcolsz ellene, hogy bevedd, ne pusztítsd ki a fákat, fejszét emelve rájuk! Egyél róluk, de ne vágd ki azokat, mert nem ember a mezőn levő fa, hogy az is ostrom alá kerüljön miattad.

Csak azt a fát pusztítsd el és vágd ki, amelyről tudod, hogy nem gyümölcsfa. Abból építs ostromműveket az ellen a város ellen, amely harcban áll veled, míg csak el nem esik.

Stratégia a megszűntetve megőrzéshez

A kritika mindig is kitöltötte a rendelkezésre álló teret. Mindenki kiadja magából a maga kritikáját, és minden megkapja a magáét. Ezért meg is lep, amikor egy újabb kritika hallatára meglepődöm
Most viszont rá kellett jönnöm, hogy ami az elmúlt időszakban két ilyen meglelő meglepődés mögött van inkább megrendülés. A két célkeresztbe vett téma, vagy ha tetszik: eszmény a szakértelem és a hazafiság.
Megrendülés, mert fel kellett ismernem, hogy most a kritikák nagy részében van valami megfontolandó, meggondolandó és továbbgondolandó.
Megrendülés, mert ez a két fogalom számomra mindig is elsőrendű érték, erkölcsi imperatívusz volt – és maradna, de a kritikák hatására valóban csak „megszüntetve megőrizve”… És ilyen erkölcsi imperatívuszok esetében a megszűntetés-fázis iszonyatosan nehéz és fájdalmas.
Minden hitem alapja a tudás és a tudás kultusza. De hiába, a szakértelemnek, mint a tudáshad gyalogságának számláján immár túl sok rovás van erkölcsi kihágások erőszakoskodások miatt..
A hazaszeretet is az életszeretetem egyik alapja. De hiába, ezt sokak számára alattomos pórázzá változtatták. Ebben a témában ez valóban sok évezredes gyakorlat, de, úgy látszik, minden új generáció újra és újra megtéveszthető.
Tudom, kevés megrendülni. Stratégia kell a szakértelem és a hazafiság „megszűntetve megőrzéséhez”.
Jó hírem van: ezek megtalálhatók A civilizációban.


* * *

2015. június 6., szombat

Mindent akartam – Haiku


Mindent akartam…
Semmim sincs. Így megyek el…
Jó volt akarni…

Szimeonov Todor haikui


* * *

2015. június 1., hétfő

Munka és kapcsolati tőke

Azt nem lehet állítani, hogy komoly vita lenne a jövedelmek adózása körül. A vitához két – vagy több – vitatkozó kell. De jelen esetben Magyarországon az egyik, helyzeténél fogva a fontosabbik fél nem vitatkozik, csak – politikai túlsúlyára támaszkodva – dönt.
A másik fél, vagyis a többiek zümmögő kórusa képtelen igazi vitát generálni, a politikai és szakmai impotencia szomorú állapotában leledzik.
Annyit el kell ismerni a kormányzó többségnek, hogy ha nem is vitatkozik, de legalább az érvelés látszatjára ad. Így lépten-nyomon halljuk: azért kell az – egyre kisebb kulcsú – egykulcsos személyi jövedelemadó, hogy ne terheljük a munkajövedelmeket, hadd szárnyaljon a munkakedv.
De az ég szerelmére, drága emberek, ne hagyjuk megzavarni józan eszünket! Az, aki havi egy, vagy pláne több milliót visz haza fizetség gyanánt, azt nem a munkájáért kapja.
A munka fogalma filozófiai fogalom, de jelen esetben a becsületes „gyakorlati ész” és a becsületes „tiszta ész” egészen hasonlóképpen látják ezt a nemes filozófia fogalmat. És különbséget tesznek munka és a köréje szövődő egyéb társadalmi körülmények, szerepek, összefüggések stb. között. Ezt úgy is ki lehetne fejezni, hogy a munkának van egy „ergonómiai mértéke”. Ez nem azonos a munkaidővel, ami egy másik végletes torzítás lenne, de még kevésbé a munkáért kapott fizetség. Pontosabban: egy bizonyos körben és egy bizonyos szint alatt, feltételezhető egy érdemi összefüggés a munka valóságos mértéke és bére között.
Ami a téma szempontjából egy lényeges pont: ennek a reálisan mérhető és reális díjazott munkának, illetve munkabérnek van egy „természetes” plafonja, valahol a bányász és a sebészorvos fizetésének átlaga körül. És ami nagy határozottsággal ki lehet jelenteni: ami e fölött van, az semmiképpen nem a munka fizetsége, hanem más tényezőkért járó „prémium”.
Ezek közül talán a leggyakoribb és legjelentősebb a kapcsolati tőke. Ez azt jelenti, hogy a vele rendelkező ember a kapcsolati tőkéjét virtuális „tagi kölcsön”-ként beteszi a cégébe, és utána kamatot kap érte.
Másik, társadalmilag jobban akceptálható körülmény a szaktudás vagy ad abszurdum a tehetség, szépség stb.
Az, hogy a társadalom ezeket hogyan értékeli és adózza egy másik kérdés. Amit a társadalmi erkölcs és igazságosság jegyében határozottan tisztázni kell, az az, hogy erkölcstelenség a munka kíméletes adóztatásával magyarázni a gazdagak további meggazdagodásának állami megkönnyítését.



* * *