A nap kérdése

A nap kérdése – az jön magától, szinte minden nap. Gyakran egy napon több is.

A kérdésre néha nagyon könnyű, néha nagyon nehéz találni kielégítő válasz. De az biztos, hogy nem ez határozza meg a kérdés felbukkanását. A kérdésben az a fontos, az a jó, hogy meglepő, néha kifejezetten szórakoztató, néha provoáló vagy nyugtalanító.

Nem kérdés, kedvelem a kérdéseket. Sivár lenne az élet nélkülük.

 

 

Van olyan kérdésed, amely nem hagy nyugtát, vagy amelyre különösen büszke vagy? Oszd meg velünk.

 

* * *

 

Szóbotlások, nyelvbotlások

Néha megküldöm egyik író-újságíró barátomnak valamelyik blogomban megjelent új jegyzetemet, ha úgy gondolom, hogy érdekelné – vagy provokálná. Szeretem nem ritkán csípős, de mindig barátságos és okos kritikáit. Legutóbb a négy híres barát legújabb beszélgetését küldtem meg.

Ez volt a válasza: „Ez veretes, de ilyenkor érdekesebb a mozgékony, aktuális modorban használt hangnem…” Túlontúl finoman fejezte ki magát barátom (nem a javasolt „mozgékony, aktuális modorban használt hangnem”-ben). Tudjuk, az „aktuális modor” már nem csak nyomul agresszíven, hanem uralkodó minta a legtöbb amerikai filmben, a legtöbb politikus, celeb és nyomukban a fiatalok nagy részének beszédében (és gondolkodásában).

Ezt válaszoltam barátomnak: „De hát én nevelni akarok (ide a komolyság némi feloldása érdekében egy mosolygó arcot), nem mellesleg példával.”

Erre a 87 éves barátom egy szomorú arcot küldött („fafej”, gondolhatta joggal).

Komoly, nem egyszerű kérdés: hogyan legyünk a nyelvvel, a beszéddel. Szépen, választékosan, netán „veretesen” beszéljünk-e, vagy lazán, „trendien”, „őszintén”, „gátlások nélkül” stb. Értem, hogy az emberek nagy része torkig van a hamis, demagóg, modoros vagy éppen „bükkfa” nyelvvel. De ez a posztmodern neobarbár nyelvkultúra vagy inkább igénytelenség nem egy jó irány.

A véletlen úgy hozta, hogy még aznap két olyan levelet kaptam, amely némi derültséget okozott, meg újabb töprengést: vajon valóban ilyen nehéz jól megfogalmazni elemi dolgokat.

Az egyik valójában magánkörlevél: „Sziasztok! Idén először rendezzük meg a [egyesületünk] első maffia-bajnokságát… Nagy nap lesz!” Hát nem fértem bőrömben, ezt replikáztam: „Sokaknak. Biztosra veszem, hogy azon a napon valaki először megy az első esküvőjére.”

Komolyabb úgy volt az alábbi hivatalos tájékoztatás:

Kedves Ügyfelünk!

Ezúton szeretnénk tájékoztatni Önt, hogy egy előre nem tervezett nyomdatechnikai probléma miatt az Ön ... számláját sajnos csak későbbi időpontban tudjuk bemutatni a Díjnet felületén keresztül.

A felmerült probléma megoldásán már dolgoznak kollégáink, és előreláthatóan 2019.10.18-át követően már a megszokott módon fogja tudni megtekinteni az október havi számláját.

A fentiekre tekintettel az Ön fizetési határidejét 2019.10.28-ra módosítjuk.

A kellemetlenségekért szíves elnézését kérjük! ... Magyarország Kft.

Csak remélni lehet, hogy a „szuperbrendes” cég terveiben nem szerepel sok beütemezett probléma.

Élesítsed nyelvedet, ember! Ettől csak élesebb lesz az elméd

* * *

A terem titka

A terem titka

Te értelmes és komoly ember vagy. Azt hiszem, te meg tudnál érteni, és a hallgatásodra is számíthatok… Ez hihetetlenül fontos… Életem függhet ettől… Nem, nem akarom, hogy ígérgess nekem. Mit számítanak a szavak… Én valahogy érzem, hogy számíthatok rád…

Kezdetben nem igen fogsz hinni nekem… Sőt, te már most sem hiszel igazán. Például nem hiszed el, hogy veszélyben lehet az életem attól, hogy megosztok így, ismeretlenül veled egy zavaros történetet… Magam is belátom, sokszor nem könnyű felmérni a dolgokat, mit is jelentenek egyáltalában. De csak hallgass meg figyelmesen, majd lassanként rájössz, hogy nem agyrém, amit elárulok neked…

Az egész azzal kezdődött, hogy nyolc éve a zebrán elütött egy drága terepjáró. Nyolc éve, három hónapja és két napja… Csúnyán összetört, nagyon csúnyán. Bevittek a baleseti klinikára, fél napig operáltak, aztán kitoltak az intenzív osztályra, ahol egy óra múlva kómába kerültem, azt mondták… Valójában meghaltam, de mivel egy csomó gépre voltam bekötve, nem vették észre, vagy nem akarták bevallani, hogy meghaltam, és így tartották működésben a halott testemet, majdnem nyolc évig. Nagyritkán – megszokásból?, nosztalgiából? – visszajártam hálni testembe… Mi tagadás, szerettem a testemet, jól éreztem magamat benne. Igen sajnáltam… Egy ilyen alkalomkor valami új berendezést kapcsoltak a testemre, az felrázkódott, feléledt, és én azt mondanám: pechemre, beszorultam régi testembe. Az orvosok észrevették, csodát kiáltottak, egymás után kikapcsolták a gépeket, és egy sor tudományos konferenciát hívnak össze azóta is. Egy hónapja hazaengedtek…

Nem, nem kell szörnyülködni vagy sajnálni engem. De irigyelni sem, hogy második életet kaptam volna… Nincs második élet.

 A fontos az, hogy egy titok birtokába jutottam. Igazából ez nem titok önmagában. Ez titok az emberek számára…

Ó, tudom, sokan beleesnek a klinikai halál állapotába, ahonnan valamit látni lehet, de mit, ők sem értik. Mert nem igazi halottak. Én meg majdnem nyolc évig az voltam. Megismertem, megszoktam az ottani világot. Akár azt is mondhatnám, hogy megszerettem. Sok mindenben rutint is szereztem, helyet vívtam ki magamnak több társaságban…

Most miért nézel így rám? Elmeállapotomban kételkedsz? Ne kételkedj, ne nyugtalankodj, ugyanannyira normális vagyok, mint kilenc éve, vagy mondjuk, mint te. Az ember nem lesz kevésbé normális, ha megtud egy titkot. Bár igaz, hogy a titkok megviselik az embert, ha tudja, ha nem tudja azokat. Nehéz is eldönteni, melyik állapot rosszabb…

De nem csigázom tovább az érdeklődésedet, sejtem, hogy most mindent odaadnál ezért a titokért. Rendben, itt a lényeg, amelyre kíváncsi vagy: igen, van élet a halál után, de fel nem fogható törvények szerint… Itt, vagyis ott, odaát minden más. Valami egy kicsit más, valami egészen más… De ebben sem ismeri ki magát az ember, mert semmi nem állandó. Ugyanaz a valami, vagy valaki egyszer egy kicsit más, máskor nagyon más… Nehéz erre jó földi hasonlatot mondani, de talán ha egy vad rajzfilmet képzelnél el, ahol minden úszik, lebeg, vibrál, hullámokban újra és újra színt és formát vált, eltűnik, utána a semmiből előbújik…

…

  

Sose búcsúzz

https://www.valtozovilag.hu/sose.htm

Megvilágosodás és sötétség

Vajon, létezik-e megvilágosodás, és mi lenne annak mechanizmusa?

Számtalanszor megéltem azt, hogy megjelenik a fejemben egy – ismerős, többnyire régóta foglalkoztató – téma, akár egy szó formájában. És ez a szó, gondolatfoszlány kezd izegni-mozogni, perdülni… Olyan mint egy apró üstökös, amely egyre izgalmasabb mondatokat hagy maga után elmém feketetábláján… Alig bírok hozzászólni, de ha sikerül is, a varázslat nem akad el, nem törik meg. Szinergiába csap át, felvillanyoz… Örömteli pillanat! Tele vagyok bizonyossággal, és becsületes elszánással: ahogy visszamegyek a helyemre, leírom, amivel most meggazdagodtam…

Az esetek nagy részében viszont mire hozzáfognék az írásra (bevallom, nem ritkán addig hosszú napok is telnek el), alig áll össze valami értelmes fogalmazás, sem a mélysége, sem a villanyossága nem az, amire emlékszem… Egyszerűen erőtlenül állok a feladat előtt, hogy visszaadjam amit szinergiában olyan csodálatosan megalkottunk…

A megvilágosodás jelenségének diszkreditálásáról már sokan gondoskodtak, meglehetősen … egyszerű forgatókönyv szerint: belekeverik a megnyilvánulni kívánó Istent. Ezzel kár is foglalkozni, de egy kép gyakran visszatér bennem: ahogy a katódsugár végig pásztázza a monitor felületét, pixelről-pixelre, és azokat vagy felvillanyozza, vagy sem, és így a kinti szemlélő figurákat lát a fénylő és nem fénylő pontocskák összjátéka nyomán. A katódsugár pedig fáradhatatlanul pásztázza újra és újra a pontocskákat, mert ezek a kis buta pixelek csak a másodperc töredékéig bírnak fényleni az utolsó adag után.  (Még szerencse, mert az összkép csak ennek révén képes dinamikusan változni, ha a pixelek sokáig „emlékeznének”, az árnyék nem bírna haladni…)

De mi ez a „katódsugár”, amely végig pásztáz minket, és időről-időre hozza ránk a megvilágosodást? És csakugyan kívülről jönne? Vagy netán belülről? Talán az is lehet, hogy mi mindannyian belülről táplálunk egy közsugarat, amely visszaszól, szórja a világosságot?

Lehetséges. Ami fontos lenne: megtanulni minél gyakrabban kitenni magunkat ennek a kegyelmi hatásnak, és megtanulni minél hűségesebben, minél szorgosabban közreadni az új gondolatokat.

* * *

Logika

A világ olyan, mint egy hatalmas bűvös kocka. A világ bűvös világ. Pontosabban: a világ bűvös világok bűvös világa. És benne az ember bűvös világok bűvös világa.

Ez nem költői elszállottság, hanem egy kényszerűen adódó – matematikailag is értelmezhető – modell.

A helyzet kulcsa az, hogy az ember nem a saját biológiai testéből kimerülő tárgy, hanem képességek és körülmények különösen együttese. A földön álló Antaiosz és a levegőbe emelt Antaiosz nem ugyanaz. Egy zongorazseni nem ugyanaz a koncertpódiumon és a koncentrációs táborban.

Az viszont, hogy mikor milyen körülmények közé kerülünk nem csak rajtunk múlik. Egy adott pillanatban olyanok vagyunk, mint egy bűvös kocka egyik oldala, de a sors teker rajta összevissza egy párat, és magunkra nem ismerhetünk. És nem csak az történhet, hogy megfosztanak minket a zongorázás varászától, hanem sokszor ezek a tekerések elveszik azt, amiről meg voltunk győződve, hogy a leglényegünk leglényegesebb része. Eltekerik jóságunkat, okosságunkat, humorunkat, bátorságunkat, józaneszünket.

Igen, mikor elvesznek, mikor adnak, a sors nagy játékos. És még az is lehet, hogy egy hatalom úgy rakja vissza a bűvös kockát, mint ahogy volt egyszer, akkor, amikor boldogok voltunk…

El lehet töprengeni: mi vagyunk mi? Melyik kockának melyik oldala? És megfogható-e az, hogy „vagyok”. Figyeld meg a bűvös kockát egy versenyző kezében, próbáld követni egy oldal alakulását… Egykettőre elveszíted a fonalat… Most már az egyik is olyan tarka, mint a másik, de a következő pillanatban semmiben nem hasonlít az előbbi magára…

Lehet, hogy az újjászületésre nem is kell várni halálunkig? Minden pillanatban, minden tekerés után újjászületünk, helyesebben vándorolunk. Költözünk egyik egzisztenciából a másikba…

Örült tekerés, örült költözés… „De van benne logika…”

* * *