A
világ olyan, mint egy hatalmas bűvös kocka. A világ bűvös világ. Pontosabban: a
világ bűvös világok bűvös világa. És benne az ember bűvös világok bűvös világa.
Ez nem költői elszállottság, hanem egy kényszerűen adódó – matematikailag is
értelmezhető – modell.
A helyzet kulcsa az, hogy az ember nem a saját biológiai testéből kimerülő
tárgy, hanem képességek és körülmények különösen együttese. A földön álló Antaiosz
és a levegőbe emelt Antaiosz nem ugyanaz. Egy zongorazseni nem ugyanaz a koncertpódiumon
és a koncentrációs táborban.
Az viszont, hogy mikor milyen körülmények közé kerülünk nem csak rajtunk
múlik. Egy adott pillanatban olyanok vagyunk, mint egy bűvös kocka egyik
oldala, de a sors teker rajta összevissza egy párat, és magunkra nem
ismerhetünk. És nem csak az történhet, hogy megfosztanak minket a zongorázás
varászától, hanem sokszor ezek a tekerések elveszik azt, amiről meg voltunk
győződve, hogy a leglényegünk leglényegesebb része. Eltekerik jóságunkat,
okosságunkat, humorunkat, bátorságunkat, józaneszünket.
Igen, mikor elvesznek, mikor adnak, a sors nagy játékos. És még az is
lehet, hogy egy hatalom úgy rakja vissza a bűvös kockát, mint ahogy volt
egyszer, akkor, amikor boldogok voltunk…
El lehet töprengeni: mi vagyunk mi? Melyik kockának melyik oldala? És megfogható-e
az, hogy „vagyok”. Figyeld meg a bűvös kockát egy versenyző kezében, próbáld
követni egy oldal alakulását… Egykettőre elveszíted a fonalat… Most már az
egyik is olyan tarka, mint a másik, de a következő pillanatban semmiben nem
hasonlít az előbbi magára…
Lehet, hogy az újjászületésre nem is kell várni halálunkig? Minden
pillanatban, minden tekerés után újjászületünk, helyesebben vándorolunk. Költözünk
egyik egzisztenciából a másikba…
Örült tekerés, örült költözés… „De van benne logika…”
*
* *
