Mindig
is, már gyerekkoromban is érdekelt: mit gondol az ember, amikor nem gondol
semmire? A kérdés ilyetén megfogalmazása is egy lurkó csavar, de kár lenne
felnőttessé javítani. Valójában azt kérdezni, hogy „mit csinál az ember, amikor
nem gondolkodik?”, más síkra viszi a kérdést. Mert az ember éppenséggel „csinálhat”
ezer dolgot, miközben a gondolkodása annyira beszűkül a csinálásra, hogy az már
valóban nem is nevezhető gondolkodásnak. Például egyensúlyozhat egy labdával az
orrán. Ekkor minden erejével figyel és menedzseli a produkciót.
Boldog állapot, mert szinte határos a relaxációval. Az ilyesmit nevezi
Csíkszentmihályi áramlásnak, és helyesen mutat rá, hogy ebben az állapotában
még a futószalag mellett dolgozó idegenített munkás is lehet boldog.
Engem viszont az érdekelt, hogy mit gondol valaki, aki éppen nem csinál
semmit, de még nem is gondolkodik. Azután újra és újra le kellett hűtenem
magamat, beltván, hogy reménytelen a válasz.
Olyan sokszor hallottam ezt a kérdést (általában másnak címezve): „min
gondolkozol?”, megtoldva némi tapintatos vagy udvarias magyarázattal: „úgy
elhallgattál” vagy hasonlóval… És erre jön a szokott, szinte reflexszerű
válasz: „á, semmi… nem gondoltam semmire…”
Ez a megdöbbentő… és a kevéssé hihető, gondoltam mindig is. De ezzel együtt
kialakult bennem egy erős szkepszis, hogy erre a kérdésre soha nem fogunk
választ találni. Az agykutatás bámulatos eredményeket ért el. MR és hasonló
technikákkal már nyomon követhető melyik agysejtünk gerjed és mennyire, de
ettől – meg vagyok győződve – nevetséges azt remélni, hogy a gondolkodás milyenségét
és tartalmát valaha is megfoghatnánk… (Még szerencse!)
Triviális, de még sem lehet megkerülni a hivatkozást a modern kvantumfizika
egyik már eléggé elcsépelt törvényére, miszerint egy bizonyos szint alatt a
puszta megfigyelés megváltoztatja a megfigyelt tárgy állapotát. Vagyis azzal,
hogy valamit meg akarunk figyelni, óhatatlanul és megkerülhetetlenül meg is
változtatjuk azt. Azaz, ha van egy dobozunk és tudjuk, hogy abban van egy
nyuszi, soha nem fogjuk megtudni, milyen színű az, hiszen, ha levesszük a doboz
tetejét és ránézünk a nyuszira, a színe nyomban megváltozik… Igaz, ez így csak
a laikusok fejében működik, de könnyű megérteni és elfogadni, hogy hihetetlenül
nehéz nem a kvantumfizikában, hanem a hétköznapi pszichológiában is megfigyelni
például a spontán viselkedést… Vagy az igazságot…
És hasonlóképpen – hogy a tárgyunkra visszatérjünk – a gondlkodást.
Erre a napokban valami megvilágosodott bennem: rá kellett jönnöm valamire,
amit most nem mernék másnak nevezni, mint hipotézisnek, de ami így is,
hipotézis formájában megoldotta egy életen át tartó kíváncsiságomat (ebben a
kérdésben). Rá kellett jönnöm, hogy van egy megnyugtató válasz, amely sok-sok
megfigyelésen alapul, de logikai úton született (és nem MR-készülékek
segítségével). Eszerint az ember főleg három gondolkodásmódban dolgozik: az
elsőben újra és újra eljátssza magában a múlt eseményeit, a másodikban újra és újra
eljátssza a jövő (tervezett vagy feltételezett) eseményeit, a harmadikban
feladatokat old meg.
A tipikus az első kettő, és ezek valószínűleg kitöltik egy átlagos ember
idejének 95 %-át. Az ember, mondhatni, szünet nélkül ismétli gondolataiban múlt
és jövő jeleneteit, mindig egy kicsit másképpen, és újra és újra.
És amikor ezt kezdte hangosan is kiadni magából, kezdte eljátszani,
megszületett a tánc, megszülettek a sziklarajzok, megszülettek a művészetek,
megszületett az irodalom…
Az ember pedig azóta is ismétli magában látomásait, szinte kérődzik múlton
és jövőn, talán maga sincs tisztában, milyen fontos és intenzív munka zajlik
agyában, és ha megkérdezed tőle: „min gondolkoztál most” merő őszinteséggel
válaszol „semmin”…
*
* *
