Tegnap
egy angyal látogatott meg. Először az életemben.
Nem tudom, vártam-e ezt – vagy egyáltalán ilyen – találkozást. Hinni nem
hittem, de talán reméltem, hogy vannak angyalok, vannak titkok, vagyunk mi,
halhatatlanul, ott, át…
Mégsem sem dúlt fel a találkozás. Békés pillanatban egy még mélyebb csodálatos
békével jelent meg. Furcsán szótlanul, pontosabban hangtalanul beszélgettünk.
Azt mondanám: inkább olvastuk egymás szemében a kérdéseket és a válaszokat.
Biztos vagyok, hogy kitágult a csillagos esti pillanat, mert heteknek tűnt az
a néhány perc, amit az óra megszámolt…
Most nehéz is mindent felidéznem, akár magamnak… De a beszélgetés egy
részére különös élességgel emlékszem… Talán azért, mert ebben tudtam meg a
legváratlanabb igazságokat…
- Mondd, ezek szerint mégis csak létezik Isten? – kérdeztem a világtól
elárult ateista bánatával.
- Ó, balga emberi lények! – nevetett az angyal. – Nálunk köztársaság van,
az angyalok köztársasága. Minden angyal szabad és egyenlő…
Hosszasan mesélt életükről, a rendről, amely uralkodik náluk, a tudás
fényéről, a közösség erejéről, a teremtés öröméről… Azután hírtelenül
elkomolyodott.
- De nem akarok ködösíteni, kedves barátom! Nálunk is voltak időszakok,
amikor egyes angyalok uralkodni próbáltak mások fölött, angyalok és emberek
fölött. És amikor sikerült is ezt ideig-óráig elérni, kezdték hinni, de főleg
próbálták másokkal elhitetni, hogy ők a legfontosabbak, az angyalok császárai,
minden velük kezdődik és velük végződik… És micsoda diadalt értek el nálatok,
szomorú látni…
- Több, mint szomorú ez – mondtam szinte ellenségesen. – Mert ebből nem
csak istenimádat támadt, de megszámlálhatatlan testvérgyilkosság is…
- Nehéz megítélni, hogy ki kitől tanult: a megtévedt ember a megtévedt
angyaltól, vagy fordítva… – sóhajtott fel a vendégem.
- Is-is,ez lehet az igazság… – próbáltam igazságos lenni. – De most valóban
a legfontosabb az lenne, hogy a megtévedni nem akaró ember tanuljon a
megtévedni nem akaró angyaloktól!
- És fordítva – nevetett újra az angyal. Szinte állandóan mosolygott vagy
nevetett. Tiszta és csengő gyermeki nevetéssel.
- Mondd, barátom, – támadt bennem a kíváncsiság, – ha nálatok nincs isten,
akkor istenhit sincs? Van vallásotok?
- Már hogy ne lenne hitünk! – nevetett újra a vendégem. – Ezt mi
Angyalhitnek nevezzük…
- Sejtenem kellett – kiáltottam fel lelkesen, – ezzel jöttél megerősíteni!
Mert bizonyára tudod…
- Igen, tudom! Tudjuk… Fel akarjátok építeni az Emberhitet! De vajon miért
vártatok eddig? – kérdezte, és megint nevetett a vendégem.
Nevetett minden csillag is fölöttünk. Nevetett az egész világ…
*
* *
