A pénz nem boldogít, de fertőz

A Covid19-járvány példátlan válsággá alakult, amely átrendezi, átalakítja – több területen végérvényesen - életünket. Egyre többen – és teljes joggal – felismerik, hogy a világunk soha többé nem lesz olyan, mint a válság előtt. Kár lenne ezt egy hangzatos, ám üres frázisnak venni. Sajnos a megszokott problémáink látványosan megmutatkoznak most is.

Több tucat fontos területen a válság azonnali intézkedéseket követel, miközben könnyű belátni, hogy a hirtelenük sürgőssé vált intézkedések zöme beleillene a természetes fejlődésbe.

Három különösen beszédes terület: a digitális iskola, a home office és a pénzfizetés.

Most röviden szólnék a legegyszerűbb esetről, a pénzfizetésről, amely egyben talán a leginkább elhanyagolt téma a mostani felfordulásban. Talán csak annyit szerepelt a médiában, hogy a pin beütése a boltokban igen komoly fertőzési veszély, minek okán a bankok terveznék a pin kód nélküli használat plafonjának megemelését 5 ezerről 15 ezer. Igaz, olyan kissé humoros cikkel is találkoztam, hogy az MNB „karanténban tartja” pénzkészletét.

Éppen erről lenne szó: közismert már, hogy a fejlődés hamarosan teljesen kiiktatja a készpénz használatát életünkből (ami gyakorlatilag már be is következett egynéhány skandináv országban). Ezt a folyamatot kellene most minél jobban felgyorsítani. Például érdemes lenne azonnal kötelezni minden kereskedőt és szolgáltatót kártyaelfogadó készülék alkalmazására. De még sürgősebben lehetne rendet vágni a tekintetben, hogy ahol ilyen készülék már van, a kártyaelfogadásnak ne legyen feltétele (ilyen meg olyan összegű vásárlás), ami sajnos ma sokfelé gyakorlat.

Természetesen a fő célnak azt kellene tartani, hogy minél előbb és teljes mértékben szűnjön meg a papír és fémpénz használatát.

Végül egy apró javaslat azzal kapcsolatban, hogy a pin beütése komoly fertőzési kockázat. Rendelni kellene „post-it” típusú tömböket celofánból.

* * *

Egy séta az erdőben?

Jó példa az erdő. Elmész egy kellemes erdei sétára. Nagyszerű élmény, kikapcsolódás. Gyönyörködsz a látványban, de gondolataid is megélénkülnek, felszabadulnak, kalandoznak témáról-témára.

Megtörténhet, hogy a séta után kezedbe akad egy ismertető az erdőről, vagy akár az, hogy egy barátod mesél róla érdekes dolgokat. Esetleg rájössz, hogy egy sor dolgot nem vettél észre, vagy nem éppen így emlékszel azokra. Legközelebb egy kicsit – vagy nagyon – más szemekkel teszed meg ugyanazt a sétát. És lám, valóban, több olyan részlet is feltűnik, amelyet múltkor észre sem vettél, mintha ott sem lett volna. De a felizgatott figyelmed most olyasmit is észrevesz, amelyről az ismertetés vagy a barátod sem tett említés, pedig lám, milyen különleges.

Ez is egy megnövelt valóság, de nem a mostanában divattá vált mesterségesen megnövelt valóság („AR”). Még kevésbé szilikonnal megnövelt szépség.

De mi a természete ennek a természetesen hozzáadott valóságnak? Mit látunk? Mit érzünk? Mit észlelünk? Mi késztet gondolkodásra, reakcióra? Egy objektív valóság? Az igazság? Vagy a tanulva szerzett valóságtöbblet?

Nem ritkán az erdő, ami éppen az aktuális problémánk, komolyabb dilemmát vet fel. Bevallom, én is egy ilyenből indultam ki most. Amin igen mélyen elgondolkoztam: a matematika. Vele kapcsolatban nagyon is megtetszett az erdő hasonlata. 2019 elején jelent meg A számok című kötetem (magyarul), két hónappal később Az idő hullámai címmel megjelent néhány írásom bolgárul, többek között egy új kis cikkel a Püthagorasz-féle háromszög számokról. Ebben többször is hivatkoztam arra, hogy ez nem más, mint egy kellemes, nem megerőltető kirándulás a matematika pompás erdejében, amely voltaképpen gond nélkül megközelíthető. Nem kell hivatásos, de még amatőr matematikusnak lenni, hogy egy üdítő hétvégi kirándulást tegyünk. Ott pedig valóban annyi az apró megfigyelni való! Minden borok alatt találunk valamit. Szerencsére mérgező gombáktól sem kell félni. Igazi szellemi bónusz, hogy lépten-nyomon átélhetjük a matematikai „igazságok” felfedezésének örömét (különösen, ha nem zavar, hogy ezeket az igazságokat már ezerszer felfedezték előttünk).

Rendben van, a matematika valóban olyan, mint egy igen hatalmas, igen izgalmas erdő. De mi teremti azt? A matematika-erdő megteremtésében, semmi kétség, a matematikusoknak nagy, mondhatni döntő szerepük van. Minél több matematikai művet megismerünk (vagy előadást meghallgatunk), annál nagyobb erdő vár minket. De az erdő akkor is felbukkan, és befogad, ha igen keveset olvastunk róla előzetesen. És ami a fő: ha sokat, ha keveset is olvastunk, ez az erdő nem úgy tűnik, mint egy Disneyland, amely a matematikusok művei alapján lett volna elkészítve kartonból és gipszből, hanem valóságos erdő, a maga módján, a maga törvényeivel. Még az is megeshet, hogy a valóságos erdő megcáfol egy könyvben leírt állítást. Rendben, ez csakugyan ritka eset, egy laikus aligha találkozna ilyen esettel. (Pl. Martin Mersenne is leírt egy pár olyan állítást a később róla elnevezett számokról, amelyeket később az erdő illetve annak más látogatói megcáfoltak.

De annál csattanósabban vetődik fel a nagy kérdés: mégis az lenne a helyzet, hogy a matematika egy tökéletesen valóságos erdő.

Szememben minden jel erre mutat. Ám marad egy végső nagy kérdés: hol van ez az erdő? A budai hegyekben? Netán a fejemben?

Esetleg az a repülő szőnyeg, amelyen a változó világ utazik törökülésben, és fütyörészik?

* * *