2011. szeptember 29., csütörtök

Munka és tőke


A szociális demokráciában alapvető cél a szükséges anyagi és szellemi javak környezet- és jövőtudatos, fenntartható biztosítása, és azok igazságos elosztása.
Ez az elosztás csak akkor lehet igazságos, ha
- mindenki érdeme szerint részesül a javakból,
- senki nem lesz kitéve méltatlan nélkülözésnek,
- végül a közösség nem engedi meg, hogy szakadék legyen a legjobb és a legrosszabb helyzetben lévők között.
A modern fejlődés kezdeti időszakában szigorú és feltétlen piaci diktatúra érvényesült. Akkor a magántulajdon szó szerint szentséggé vált:
- a magántulajdon sérthetetlen volt, közösségi érdekből történő elkobzása, államosítása ismeretlen volt (legfeljebb, ha rablása legálisnak volt beállítható),
- a magántulajdonosnak minden eszköz meg volt engedve tulajdona védelme érdekében, akár fegyver használata, akár háború indítása (ez értelemszerűen az állam szent kötelessége volt, teljesítette is rendesen, milliók életének feláldozásával),
- szent volt a vállalkozás szabadsága, senki nem korlátozhatta azt,
- senki nem szólhatott bele a magántulajdonos vállalkozásába,
- szent és sérthetetlen volt a vállalkozás gyümölcse, a profit.
Ebben a kapitalista berendezkedésben a munkájukból élő emberek tömege sorsszerűen ki volt rekesztve a tulajdonosok klubjából.
Csakhogy ez nem a piac, hanem a diktatúra következménye volt. Ezt Marx alábecsülte, részben félreértette.
Az ő modelljében a vállalkozás egyszereplős játék. A magántulajdonos megalapít egy vállalkozást, működtetéséhez folyamatosan vásárolt nyersanyagokat, gépeket, energiát, szolgáltatásokat és munkaerőt. A munkaerőt a tőkés birtokának vaskerítésén keresztül kiszívja az oda sereglő bérmunkásokból, de ők magukat soha be nem engedi a birtok területére. Így magától értetődő, hogy a vállalkozás teljes profitja maradéktalanul az övé. A szituáció félre van értve (aminek a tőkés a legjobban örül), de következményei, a munkabérből élők folyamatos elszegényedése és elidegenedése tragikus méretekben jelentkeznek.
Igazi történelmi fordulópontnak tekinthető a profit első állami adóztatása.
Minden adónak valamilyen szerepe van a társadalom működése szempontjából. Ilyen szempontból szinte mellékes, hogy az állam mit és hogyan adóztat. Például Hollandiában évszázadokon keresztül az ablakba tett függöny után is szedtek adót. A profit adóztatása viszont szinte kopernikuszi fordulatot hozott az addigi kapitalista rendszerben. Az, hogy az állam elviszi a profit mondjuk 10%-át kimondatlanul is azzal egyenértékű, hogy az állam, azaz a közösség olyan jogosítványt szerzett magának, amilyen egy (társ)tulajdonost illetne.
Az állam ezt a jogosítványt egyoldalú aktussal szerezte meg, ami nem éppen illendő a piactéren. Mégis, megszületett a precedens.
Ezek után végképp érthetetlen, miért nem indult el egy tisztességes alkufolyamat tőkés és bérmunkás között? Miért ad abszurdum (?) nem a bérmunkás vonja be a tőkés tőkéjét saját, de leginkább egy közös vállalkozásba?
A bérmunkások kemény évszázados harcot folytattak, és folytatnak ma is különféle jogaikért, anyagi és egyéb követeléseik teljesítéséért, de csak kevés és zömében sikertelen kísérlet történt a munka és tőke történelmi együttműködésének kiépítésére.
Ezzel szemben elkezdődött az egyre radikálisabb kommunista mozgalom, amely nem együttműködést keresett a tőkével, hanem annak teljes megszüntetését.
A nyers kommunizmus csődöt mondott, de a kapitalizmus sem vált alkalmassá a történelmi problémák megoldására.
Van esély, hogy a kapitalizmus és a kommunizmus romjain felépíthető szociális demokrácia képessé válik az előttünk tornyosuló  történelmi problémák megoldására.

Ezen az úton az első lépés a tőke profitjának megadóztatása volt, de az előttünk álló út még hosszú.
Két területen a modern társadalmak komoly eredményeket értek el. Évszázados, ma is éles harcok árán kialakult
- egy viszonylag racionális és hatékony közteherviselési rendszer,
- egy viszonylag méltányos nyugdíj rendszer.
A kommunizmus vereségei, a kapitalizmus válságai most komoly fenyegetést jelentenek e két fontos rendszer számára. Itt pedig nem visszafordulásra, hanem további fejlődésre, igazi fordulatra van szükség.

2011. szeptember 23., péntek

A felfedezésre váró szociális demokrácia

Az emberek hosszú évezredek óta közösségekben élnek, olyan közösségekben, amelyeknek működése egyre meghatározóbb az ember élete szempontjából.
A közösség működése sokszor nagyobb jelentőséggel bír, mint a természeti környezet milyensége.
Termékeny alföldön is élhetnek nyomorultul emberek, a sivatagban vagy a jég birodalmában is élhetnek boldog emberek.
Azt látjuk általános gyakorlatnak, hogy egy közösségen belül különböző csoportok alakulnak: vannak gazdagok és szegények, elnyomottak és elnyomók, urak és szolgák.
Azt látjuk, hogy ezekben a közösségekben nem csak jelentős különbségek alakulnak ki az emberek között, de ezek a különbségek könnyen ellentétekké válnak, súlyos konfliktusokhoz, a közösségek rossz működéséhez vezetnek. Ezek a problémák többnyire mindenkit elérnek, az urak és a gazdagok sincsenek biztonságban. A közösségek fokról-fokra többet fordítanak erőforrásaikból az ellentétek kezelésére, mint az emberek jólétére.
Az emberek évezredek óta gondolkoznak a közösségek jó átalakításán. Azt sokan látják, hogy ahogy minden az életben, így maguk a közösségek is változnak. Tehát igen is lehet azokon tudatosan, az emberek érdekében változtatni.
Minden korban voltak gondolkodók, akik igyekeztek megérteni a közösségek működésének törvényszerűségeit, a rossz működés okait, kidolgozni javaslatokat, terveket a közösségek jobbá tételére.
Így kialakultak általános fogalmak és eszmék. Olyan fogalmak, mint állam, polgár, társadalom, politika, jobb- és baloldal, olyan eszmék, mint igazságosság, szabadság, demokrácia, haladás.
Már az ókori gondolkodók alakítottak különféle modelleket és rendszereket. Ezek ritkán jártak konkrét eredményekkel, mint például Platón elképzelései az államról, de évszázadokon át termékenyen hatottak a későbbi korok gondolkodóira. Ezzel együtt szinte minden korban akadtak bölcs gondolkodók, akik az uralkodók szolgálatába álltak, és kisebb-nagyobb befolyással voltak a történelem alakulására, ahogy például Arisztotelész, aki Nagy Sándor tanítója és tanácsadója volt.
Az elmúlt évezredekben tervszerű közösségalakító munkát különféle vallások és szekták végeztek, de tartós és kedvező eredmények nélkül.
A reformációt és a reneszánszt követő viharos európai fejlődés mélyreható közösségátalakítást indított el. Ez döntő részben az ipar és a kereskedelem, egy szóval a tőke spontán munkája volt, de a felvilágosodás, majd a forradalmak kora egy sor gondolkodót adott a modern társadalomnak.
Döbbenetes módon, a soha nem látott fejlődés, az emberi szellem által elért szédületes csúcsok iszonyatos szenvedést zúdítottak az emberekre. Ekkor születtek, immár a tudomány igényével újabb forradalmi társadalomátalakító elméletek. A Marx tanításaival felvértezett munkásmozgalmak harcolni kezdtek egy új társadalmi rend, a kommunizmus kialakításáért. Ez a mozgalom először 1917-ben Oroszországban, nem sokkal később még több tucat országban, beleértve Kínát győzött, egy radikálisan új társadalmi berendezkedést és életmódot honosítva.
A kommunizmus megjelenése a Földön sokak számára lelkesítő győzelem volt, amely előrevetítette egy osztályok nélküli társadalom, egy békés világ felépítésének vízióját. Ezzel viszont a világ két ellenséges részre szakadt. Kapitalizmus és kommunizmus halálos ellensége lett egymásnak. Elkezdődött egy világméretű polgárháború, amelyben a kapitalizmus 1989-ben jelentős csatát nyert, az ős ellenség Szovjetunió ellen. A kapitalizmust sokáig ezt végső és totális győzelemnek akarta láttatni a kommunizmus fölött, de hamarosan el kellett csöndesednie, hiszen a kommunizmus igazi óriása időközben Kína lett, amely hamarosan az egész világ megközelíthetetlen szuperhatalma lesz, változatlanul a sajátos – és a külvilágban eléggé kevéssé ismert – kínai kommunizmust követve.
Marx annak idején úgy gondolta, a kapitalizmus túlhaladása véget vet az antagonisztikus osztályokra tagolódó társadalmaknak, az emberiség előtörténetének. A kapitalizmus apologétái viszont egyenesen a történelem végét vizionálták az 1989-es győzelem után.
A zavaros ezredvég, amelyben most élünk, drámai erővel teszi fel a kérdést: hogyan tovább?
Alig lehet kétséges, hogy a kapitalizmus, ahogy eddig megismertük, nem alkalmas a közösség jobbá tételére az elkövetkező évszázadokban.
Alig lehet kétséges, hogy a kommunizmus, ahogy eddig megismertük, sem alkalmas a közösség jobbá tételére az elkövetkező évszázadokban.
Nincs embertelenebb és gyalázatosabb az emberi történelemben, mint a piaci diktatúra.
Nem lehetünk büszkék a szociális diktatúrára.
Nem számíthatunk a piaci demokráciára.
Még nem ismerjük igazán a szociális demokráciát.
Tudnunk kell, hogy a piaci diktatúra kísértete még itt van a Földön!
Tudnunk kell, hogy a szociális diktatúra kísértete még itt van a Földön!
Tudnunk kell, hogy a piaci demokrácia csak erős, virágzó és bölcs társadalmak sérülékeny vívmánya.
Tudnunk kell, hogy a jövő egy szociális demokrácia alapján építhető.

2011. szeptember 20., kedd

Igény bejelentése

Nagy örömmel összeállítottam egy könyvet 1935-ről. Az ötödik ebből a műfajból, születhetett volna gyorsabban is, sógorom–jó barátom 75. születésnapjára. De nem. Hosszú, nehéz vajúdás volt. Majdnem egy év késedelem… Nem is csodálkoztam ezen, nem bosszankodtam. Hiszen végig tudtam, hogy életem egyik legfontosabb könyvét írom. A világ egyik legfontosabb könyvét!
Látom, ahogy sokan felkapják a fejüket: „Miket beszél ez az ember?”
Felelős vagyok azért, ami megtalálható 1935-ben, ezért kell kimondanom a meghökkentő állítást.
A kötet szerkezete azonos a Változó Világ könyvsorozat évkrónikái számára kidolgozott és jól bevált mintával: egy általános bevezető rész, utána a tulajdonképpen eseménykrónika, hónapokra bontva, minden hónap végén egy rövid jegyzet (amely néha kötődik a hónap valamelyik eseményéhez, legtöbbször viszont csak a jegyzetekből felépülő gondolatmenethez illeszkedik), végül egy rövid összefoglaló az évről, kitekintéssel a jövőre.
Ennél a kötetnél – ezt már jó előre elhatároztam – csak egy-két témában keresem a közvetlen kötődést, a jegyzeteket a bennem régóta feszülő gondolatoknak szentelem. Régóta? Egyes esetekben évtizedekről van szó. Egyes esetekben évezredekről van szó…
De ha évtizedekig vártam, miért nem vártam még egy keveset, miért nem gondoskodtam gondolataim méltó kifejtéséről, megfelelő keretekben, azaz önálló, csak azoknak szentelt kötetekben?
Be kell látnom, és be kell őszintén vallanom, hogy nem érzek magamban sem tehetséget, sem elszántságot az íráshoz. Az a meggyőződésem is demoralizál, miszerint az igazság mindig egyszerű.
Egyszerű és rövid.
Ugyanakkor életemben sokszor megéltem, hogy az igazság kimondása, egyszerűen, röviden és csendesen semmire nem vezet. Az embereknek hangerő kell, hatásos elemek, görögtűz, mazsorettek, mennyiség, piedesztál, konferanszié…
Vagy legalábbis egy könyv…
Tessék! Itt egy könyv! És kötelespéldányok belőle, lerakva a Nemzeti Könyvtárba, az örökkévalóság számára.
Szó sincs arról, hogy most kényelmesen hátradőlnék kedvenc recsegő faszékemben. Nem említettem azt az apróságot, hogy 1935 bolgár nyelven íródott. Bizony, a jegyzeteket legalább minél előbb, kibővítve magyarul is szeretném megjelentetni. Meg folytatni a Változó Világ kiadását, a Változó Világ Mozgalom szervezését, az Emberhit felépítését, Az Élet Útmutatójának írását…
Sok a feladat?
Nem. Ez mindössze egy feladat. Egy kihordott terv…

2011. szeptember 17., szombat

A meditáció


„Minden nyomorúságunk annak tudható be, hogy képtelenek vagyunk csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában.” – mondta Blaise Pascal, a 17. században élt francia matematikus, fizikus és filozófus.
Csendben, egymagunkban ücsörögni egy szobában, ezt úgy is mondhatjuk: meditálni. A mindennapi életben tapasztalhatunk nehézségeket, feszültséget, kétséget, félelmet és boldogtalanságot. A meditálás célja felülkerekedni ezeken az érzéseken, és harmonikus életet teremteni. Mélységes nyugalmat nyújt ahhoz, hogy helyreálljunk, és új energiát hoz egy gazdagabb és teljesebb élethez.
A meditálás természetes dolog. A figyelem tudatos alkalmazásán alapul. Egyszerű, könnyű megtanulni és gyakorolni a világban élő aktív ember számára is. Nagyon sok meditációs technika létezik, és ezek gyakorlása hasznos lehet. Mégis a technika puszta említése is elgondolkoztató, hiszen ez éppen elterelheti figyelmünket a belső csendtől. A meditációs technika esetében van a meditáló és van a meditáció tárgya (mely a legtöbb esetben egy kép, hang vagy gondolat, tehát valami rajtunk kívül álló dolog), amíg az igazi meditációban a figyelmünk minden kötöttségtől megszabadul. Ami éberen marad a meditációban, az gondolatoktól mentes tiszta tudat.
Ilyenkor egyszerűen figyelemmé változunk. Nem gondolunk, hanem figyelünk. Ehhez feltétlenül szükséges a türelmes gyakorlás. Meditálás közben nem az alvás állapotába kerülünk, hanem teljesen éberek és tudatosak maradunk. A meditációhoz nem szükséges semmilyen speciális jóga vagy légző gyakorlatot végezni. Nem szükséges lótusz vagy más hasonló ülésben maradni.
A meditáció a mély nyugalom, a határtalanság, a boldogság érzését adja. De ami a legkarakteresebben jellemzi, az a hatalmas belső csend. Ez a mély nyugalom és a belső csend egyre inkább kiterjed egész életünkre. A meditáció rendszeres gyakorlása a legegyszerűbb és leggyorsabb út az önmegvalósításhoz.
A meditáció egyáltalán nem nehéz és nem is bonyolult. Bárki könnyedén megtanulhatja és gyakorolhatja. A meditáció nem keleti és nem is misztikus. A meditatív állapot az ember természetes állapota. A meditációban az elme figyelme idővel kétirányúvá válik. Miközben egyre szabadon utazunk belsőnkben, megtanulunk figyelni és utazni a külvilágban is.
Egy rendszeresen meditáló ember nem távolodik el a hétköznapi élettől, nem válik afféle különc emberré. Elkezdi végre igazán érezni, érteni és élvezni az életet.

2011. szeptember 4., vasárnap

A vándor és az Életútmutató



Minden ember egy vándor. Végig kell járnia egy utat, az élet útját.
Ezen az úton vannak kellemes szakaszok, és vannak csodálatos szakaszok.
Ezen az úton vannak nehéz szakaszok, és vannak gyötrelmes szakaszok.
Ezer és ezerféle nehéz és bonyolult helyzetbe kerülünk.
Sokszor eltévedünk, és újra kell magunkra találni, a helyes útra, a saját utunkra.
Sokszor fontos döntéseket kell meghozni.
Sokszor kiutat kell találni reménytelennek látszó helyzetekből.
Sokszor el kell tudni viselni az elviselhetetlent.
Ilyenkor az ember úgy érzi, hogy jó lenne egy útmutató.
A mi útmutatónk bennünk rejtőzik!
Agyunk állandóan dolgozik. Állandóan fogadjuk a kívülről érkező üzeneteket, állandóan támaszkodunk arra a hatalmas tudás- és tapasztalatanyagra, amelyre szert tettünk, és állandóan gondolkozunk. Ez a folyamatos munka folyamatosan írja, szerkeszti ezt az útmutatót. Mégis az életben sokszor következetlenek, hűtlenek, tájékozatlanak vagyunk, továbbra is külső segítségre, külső tanácsokra érzünk igényt.
Ahogy az éhezőnek nem halat kell adni, hanem megtanítani halászni, így az embereknek nem tanácsokat kell adni, hanem meg kell tanítani őket saját Életútmutatójuk megírására.
Ha összeszeded élettapasztalataidat és tudásodat, megalkothatod magadnak saját Életútmutatódat.
Akkor az utad soha többé nem lesz a bóklászó vándor útja, hanem egy új csodálatos út, amelyen biztonsággal és örömmel haladsz céljaid felé!

2011. szeptember 2., péntek

A Facebook a Változó Világban


A Facebook jött, látott, és… viharokat kavar… Hihetetlenül széles körben használják, nem kevesen pedig hihetetlen vehemenciával támadják. Sokak számára az is frusztráló, hogy alapítója hírtelenjében a világ egyik leggazdagabb emberévé avanzsált. Fajsúlyosabb kritikája a jelenségnek azonban a széles körben terjedő függőség, a nagy számban és nagy választékban jelentkező egyéb árnyoldalak.
Ilyen jelentőségű jelenségnél aligha lehetne csodálkozni a – nem ritkán groteszk – lelkesedésen (e nélkül hogy is lenne ez tömegjelenség), még kevésbé a kritikákon és az aggályokat. Mégis érdemes, sőt fontos elgondolkozni a Facebook által felkavart viharokon, a különféle szélsőséges véleményeken, az ambiciózus prognózisokon. Hiszen szemmel láthatóan tétje van ezeknek a kérdéseknek, mellesleg ezek roppant izgalmas szakmai kérdések.
Mindenek előtt: mi voltaképpen a Facebook? Azon túl, hogy egy hatalmassá dagadt közösségi oldal? Természetesen a Facebook mindenek előtt egy hatalmassá dagadt közösségi oldal. Csakhogy itt a mennyiség átcsapott minőségbe. Ma már a Facebook nem több, és nem kevesebb, mint egy internet az internetben, egy valóságos leképezése a régi nagy internetnek egy kedves, (viszonylag) kényelmes és kellemes buborék belső falára. Ezt nem gúnyosan, ezt elismerően mondom. Az ős internetben a földi lakók olyanak voltak, mint bolyongó otthontalan lelkek, amelyek, ha beléptek az internet hideg kozmoszába nem tehettek mást, mint hogy szaladnak (szörfölnek) idegen weboldalról-idegen weboldalra, amíg el nem fáradtak, aztán visszacsusszantak földi szobájukba. A Facebook-buborékban, mint egy hatalmas űrhajóban, mindenkinek megvan a maga saját lakályos kabinja, és ölbe tett kezekkel nézheti-élvezheti a neki és csak neki készülő, percről-percre frissülő színes magazint (falat).
Most nem neki kell fáradoznia a nagy világűrben. Aki (cég) már ütött ott tanyát (és aki nem), igyekszik-tolakszik, hogy láttassa magát a magazinomban. Ehhez valamiképpen ő is leképeződik (egy hírtelenében felvirágzott üzletág áldásos közreműködésével, vagy a nélkül). Hiába van egy hét nyelven beszélő, kacsalábon forgó szájtja a külső interneten, neki kell ám egy kis egyenkabinka a buborékon belül (is).
Itt tartunk most, és ettől a hírtelenül-váratlanul előállt helyzettől mindenki áll megbabonázva, és kérdezi: mi jöhet ez után, jöhet egyáltalán valami? És mi lesz, ha igen, mi lesz, ha nem?
Először is: még nem is hágott csúcspontjára az álmélkodásunk, és egyik napról a másikra (ahogy a Chrome esetében is történt) a galaktikus uralmat építő Google előállt egy briliáns alternatívával.
És most mi lesz? Néhány briliáns részlet kibillenthet-e néhány százmillió embert megszokott kényelméből? Annyi biztos, hogy annyira gyorsan nem, hogy a Facebooknak ne maradjon ideje lekörözni a konkurens briliáns újításait… Tehát vajon egy izgalmas versenyre, igazából egy ádáz, sejthetően élet-halál harcra kell-e felkészülnünk (persze, nézőközönségként, mi több, haszonélvezőként)? És – rövid távon, hosszú távon – jó ez nekünk?
Az igazi komoly kérdések valójában sokkal mélyebben feszülnek. Akár Facebook, akár Google+, jelenleg a brutális egyenformásítás korszakába léptünk. Gondoljunk bele: hamarosan egy milliárd ember szinte tökéletesen egyforma profillal! Ez példátlan jelenség a világtörténelemben. Könnyen bebizonyosodhat – talán csak több év távlatából –, hogy nem ez a buborék-világ a jó út, hanem a sokszínűség tiszteletben tartásán alapuló új kommunikációs korszak. Időközben nagy örömmel és nagy várakozással fel is fedeztem ilyen irányú kísérleteket (ilyennek találtam például a Diasporát). Tisztában kell lenni azzal is, hogy az ilyen horderejű stratégiai folyamatok elképzelhetetlenek látható és láthatatlan stratégiai beavatkozások nélkül.
Sok ilyen beavatkozást sejthetünk a Facebook sikere mögött is, hasonlókat sejthetünk az új, posztfacebookos korszakba átvezető kísérletek fura kudarcai mögött is. De sok választásunk nincs: élvezzük a jelent, és bizakodjunk a haladás feltartozhatatlanságában!