„Ez ilyen egyszerű!”

Az utcán egy vidám társaság, néhány gyerek. Az egyik anyuka is vidáman részt vesz a csevejben, de közben sűrűn odaszól – egészen más, csúnya, lesajnáló hangon – a négyéves forma gyerekéhez: „Ez ilyen egyszerű!” A foszlányos előzményekből nem világos, hogy mit csinált rosszul szegény lurkó, csak ez a szörnyű hideg „Ez ilyen egyszerű!” A vidám társaság oda se hederített erre a kis malőrre, az anyuka „érthető” kritikájára még annyit sem. Talán a kicsi is, „ismerve már a világot, a róla szóló igazsággal, anyukával és vidám társasággal egyetemben”, szinte vállat rántott. „Ez ilyen egyszerű!” „Ez ilyen egyszerű, de te olyan buta vagy!”

Anyukák, apukák, mások! Soha ne mondjátok egy kisgyerekre hogy buta. És ti magatok se legyetek olyan buták, hogy azt higgyétek: ha nem is mondjátok ki nyíltan, ez a lesújtó, valójában gonoszul ostoba véleményetek rejtve marad. Nem marad rejtve, mert senki nem ennyire buta, a kisgyerekek a legkevésbé, hisz nekik még nem kérgesedett a szívük!

Tudom, ez nem olyan egyszerű… Hogyan legyünk okosak, ha egy kicsit butákká nőttünk. Hogyan szeressünk, ha már elkérgesedett szívünk nem szeret?

Van egy jó hírem: nem egyszerű, de nem reménytelen.

Életútmutató

* * *

Serenata Española - Joaquim Malats

Az Életútmutató eszköztára

Az Életútmutatóról azt is lehetne mondani, hogy ez egy életmód, de sokkal találóbb, sokkal pontosabb azt mondani, hogy ez egy életminőség. Ezt a minőséget sokfajta életmóddal lehetne biztosítani.

Közben fontos megismerni és birtokba venni egy sor eszközt, és ezek köre az életmód-változatoknál egyértelműbben lehet meghatározni.

Ezek csoportjai

I. Emberhit

II. Életcélok és életszabályok

III. Munka

IV. Család

V. Közösség

VI. Tanulás

VII. Test

VIII. Lélek

IX. Szellem

X. Szabadság

XI. Öröm

XII. Emlékezet

Életútmutató

* * *

Az emberi méltóság diadala

MESE A LÉPCSŐRŐL

Hriszto Szmirnenszki MESE  A  LÉPCSŐRŐL (1923)

Ajánlom azoknak, akik azt fogják mondani: «Rám ez nem vonatkozik.»

- Ki vagy te? - kérdezte tőle az ördög.     - Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem! Ó, milyen pocsék ez a világ és milyen boldogtalanok az emberek!     Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel és ökölbeszorított kezekkel. Magas, rózsaszín erezésű, fehér márványlépcső előtt állt.     Tekintetét a távolba fúrta, ahol mint megáradt folyó zavaros vize zúgott a nyomor szürke tömege. Hullámzott, örvénylett, erdőt emelt fekete kezekből, a feltörő elégedetlenség bősz üvöltése rezgésbe hozta a levegőt és a visszhang oly lassan, ünnepélyesen halt el, mint távoli ágyúdörej. A tömeg nőtt, sárga porfelhőben jött, egyesek körvonalai mind élesebben rajzolódtak ki a szürke háttérben. Egy aggastyán vánszorgott elő, csaknem földig görnyedten, mintha elvesztett ifjúságát kereste volna. Rongyos ruhájába mezítlábos lányka kapaszkodott s búzavirágkék szemmel nézte a magas lépcsőt. Nézte és mosolygott. Mögöttük egyre több szürke, száraz alak jött s elnyújtott temetési dalt dúdoltak. Valaki élesen fütyült, egy másik zsebbedugott kézzel hangosan, bántóan kacagott és szemében az őrület tüze égett.     - Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem! Ó, milyen pocsék ez a világ, és milyen boldogtalanok az emberek! Ó, ti ott fenn, ti...     Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel, kezét fenyegetően, ökölbeszorítva.     - Ön gyűlöli azokat odafönt? - kérdezte az ördög és ravaszul az ifjú felé hajolt.     - Ó, én bosszút állok azokon a királyfikon és hercegeken. Kegyetlen bosszút állok testvéreimért, az én testvéreimért, akiknek arca sárga, mint a homok s ijesztőbben jajgatnak, mint a decemberi szelek! Nézd meztelen véres testüket, halld jajjukat! Bosszút állok értük! Engedj!     Az ördög elvigyorodott: - Én a fentvalók őre vagyok és pénz nélkül nem árulom el őket.     - Nincs aranyam, nincs semmim, amivel megvesztegethetnélek... Szegény, rongyos ifjú vagyok... De kész vagyok a fejemet is odaadni.     Az ördög ismét elvigyorodott: - Ó, nem, én nem akarok olyan sokat! Csak a hallásodat add nekem!     - A hallásomat? Örömmel... Legalább semmit sem fogok hallani, legalább...     - Ismét hallani fogsz! - nyugtatta meg az ördög és utat nyitott neki. - Menj!     Az ifjú nekiszaladt, átugrott három lépcsőfokot, de az ördög szőrös keze visszarántotta: - Elég! Állj meg és hallgasd, hogyan nyöszörögnek odalent testvéreid!     Az ifjú megállt és hallgatózni kezdett. - Különös: miért kezdtek el egyszerre vidáman dalolni és gondtalanul nevetgélni?...     Majd ismét nekiszaladt. De az ördög íjra megállította:     - Hogy léphess ismét három fokot, add ide a szemed! A fiú kiábrándulva legyint:     - De hiszen akkor nem láthatom sem az én testvéreimet, sem azokat, akiken bosszút akarok állni!     Az ördög:     - Ismét látni fogsz... Más szemeket adok neked, sokkal szebbeket!     Az ifjú újra lépett hármat és lenézett. Az ördög eszébe juttatta:     - Nézd meztelen, véres testüket.     - Istenem! Ez igazán különös: hol szerezték ezeket a szép ünneplő ruhákat. És a véres sebek helyett csodálatos, bíborvörös rózsák ékesítik őket...     Az ördög minden harmadik lépcsőfoknál elvette az ő kis bérét. De az ifjú csak ment mindig feljebb és feljebb, készségesen odaadott mindent, csakhogy felérhessen és bosszút állhasson a kövér hercegeken és királyfiakon! Már csak egy fok volt hátra, egyetlen egy fok és fönt lesz! S bosszút fog állni testvéreiért!     - Született plebejus vagyok és minden rongyos...     - Fiatalember, még egy lépcsőfok! Csak egyetlen fok és bosszút állsz. De ezért a fokért én mindig dupla árat veszek: add nekem a szívedet és az emlékezetedet.     Az ifjú tagadóan rázta fejét:     - A szívem? Nem! Ez szörnyű!     Az ördög öblösen, öntelten felkacagott: - Nem, én nem vagyok annyira kegyetlen. Cserébe aranyszívet és új emlékezetet adok! Ha nem egyezel bele, soha át nem lépheted ezt a fokot és sohasem bosszulhatod meg testvéreidet - akiknek arca sárga, mint a homok, és baljóslatúan nyöszörögnek, mint a decemberi szelek.     Az ifjú belenézett az ördög gúnyos, zöld szemébe.     - Én leszek a legboldogtalanabb. Minden emberit elveszel tőlem...     - Sőt, te leszel a legboldogabb!... Nos? Beleegyezel? Csak a szíved és az emlékezeted kérem!     Az ifjú elgondolkozott, fekete árny ereszkedett az arcára, összeráncolt homlokáról szennyes izzadságcseppek hullottak, kezét dühösen ökölbeszorította és fogai közt sziszegte:     - Hát legyen! Vedd!     ...S mint a nyári vihar, dühösen, szétkuszált hajjal átlépte az utolsó lépcsőfokot. Most már fönt volt a tetőn.     S arcán hirtelen mosoly ragyogott fel, szemében békés öröm csillogott, s öklei elernyedtek. Nézte a mulató hercegeket, s lepillantott oda, ahol a rongyos, szürke tömeg üvöltött és átkozódott. Lepillantott, de arcának egyetlen izma sem rándult meg. Arca fénylő, vidám, elégedett maradt. Odalent ünnepi ruhába öltözött tömeget látott s nyöszörgésük már himnuszként hangzott a fülébe.     - Ki vagy? - kérdezte rekedten, ravaszul az ördög.     - Született herceg vagyok és az istenek a testvéreim! Ó, milyen szép a föld és milyen boldogok az emberek!

Fordította: Juhász Péter

* * *