Hriszto Szmirnenszki
MESE A LÉPCSŐRŐL (1923) |
Ajánlom azoknak, akik azt fogják mondani: «Rám ez nem vonatkozik.» |
- Ki vagy te? - kérdezte tőle az ördög. - Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem! Ó, milyen pocsék ez a világ és milyen boldogtalanok az emberek! Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel és ökölbeszorított kezekkel. Magas, rózsaszín erezésű, fehér márványlépcső előtt állt. Tekintetét a távolba fúrta, ahol mint megáradt folyó zavaros vize zúgott a nyomor szürke tömege. Hullámzott, örvénylett, erdőt emelt fekete kezekből, a feltörő elégedetlenség bősz üvöltése rezgésbe hozta a levegőt és a visszhang oly lassan, ünnepélyesen halt el, mint távoli ágyúdörej. A tömeg nőtt, sárga porfelhőben jött, egyesek körvonalai mind élesebben rajzolódtak ki a szürke háttérben. Egy aggastyán vánszorgott elő, csaknem földig görnyedten, mintha elvesztett ifjúságát kereste volna. Rongyos ruhájába mezítlábos lányka kapaszkodott s búzavirágkék szemmel nézte a magas lépcsőt. Nézte és mosolygott. Mögöttük egyre több szürke, száraz alak jött s elnyújtott temetési dalt dúdoltak. Valaki élesen fütyült, egy másik zsebbedugott kézzel hangosan, bántóan kacagott és szemében az őrület tüze égett. - Született plebejus vagyok és minden rongyos az én testvérem! Ó, milyen pocsék ez a világ, és milyen boldogtalanok az emberek! Ó, ti ott fenn, ti... Így beszélt az ifjú fölemelt fejjel, kezét fenyegetően, ökölbeszorítva. - Ön gyűlöli azokat odafönt? - kérdezte az ördög és ravaszul az ifjú felé hajolt. - Ó, én bosszút állok azokon a királyfikon és hercegeken. Kegyetlen bosszút állok testvéreimért, az én testvéreimért, akiknek arca sárga, mint a homok s ijesztőbben jajgatnak, mint a decemberi szelek! Nézd meztelen véres testüket, halld jajjukat! Bosszút állok értük! Engedj! Az ördög elvigyorodott: - Én a fentvalók őre vagyok és pénz nélkül nem árulom el őket. - Nincs aranyam, nincs semmim, amivel megvesztegethetnélek... Szegény, rongyos ifjú vagyok... De kész vagyok a fejemet is odaadni. Az ördög ismét elvigyorodott: - Ó, nem, én nem akarok olyan sokat! Csak a hallásodat add nekem! - A hallásomat? Örömmel... Legalább semmit sem fogok hallani, legalább... - Ismét hallani fogsz! - nyugtatta meg az ördög és utat nyitott neki. - Menj! Az ifjú nekiszaladt, átugrott három lépcsőfokot, de az ördög szőrös keze visszarántotta: - Elég! Állj meg és hallgasd, hogyan nyöszörögnek odalent testvéreid! Az ifjú megállt és hallgatózni kezdett. - Különös: miért kezdtek el egyszerre vidáman dalolni és gondtalanul nevetgélni?... Majd ismét nekiszaladt. De az ördög íjra megállította: - Hogy léphess ismét három fokot, add ide a szemed! A fiú kiábrándulva legyint: - De hiszen akkor nem láthatom sem az én testvéreimet, sem azokat, akiken bosszút akarok állni! Az ördög: - Ismét látni fogsz... Más szemeket adok neked, sokkal szebbeket! Az ifjú újra lépett hármat és lenézett. Az ördög eszébe juttatta: - Nézd meztelen, véres testüket. - Istenem! Ez igazán különös: hol szerezték ezeket a szép ünneplő ruhákat. És a véres sebek helyett csodálatos, bíborvörös rózsák ékesítik őket... Az ördög minden harmadik lépcsőfoknál elvette az ő kis bérét. De az ifjú csak ment mindig feljebb és feljebb, készségesen odaadott mindent, csakhogy felérhessen és bosszút állhasson a kövér hercegeken és királyfiakon! Már csak egy fok volt hátra, egyetlen egy fok és fönt lesz! S bosszút fog állni testvéreiért! - Született plebejus vagyok és minden rongyos... - Fiatalember, még egy lépcsőfok! Csak egyetlen fok és bosszút állsz. De ezért a fokért én mindig dupla árat veszek: add nekem a szívedet és az emlékezetedet. Az ifjú tagadóan rázta fejét: - A szívem? Nem! Ez szörnyű! Az ördög öblösen, öntelten felkacagott: - Nem, én nem vagyok annyira kegyetlen. Cserébe aranyszívet és új emlékezetet adok! Ha nem egyezel bele, soha át nem lépheted ezt a fokot és sohasem bosszulhatod meg testvéreidet - akiknek arca sárga, mint a homok, és baljóslatúan nyöszörögnek, mint a decemberi szelek. Az ifjú belenézett az ördög gúnyos, zöld szemébe. - Én leszek a legboldogtalanabb. Minden emberit elveszel tőlem... - Sőt, te leszel a legboldogabb!... Nos? Beleegyezel? Csak a szíved és az emlékezeted kérem! Az ifjú elgondolkozott, fekete árny ereszkedett az arcára, összeráncolt homlokáról szennyes izzadságcseppek hullottak, kezét dühösen ökölbeszorította és fogai közt sziszegte: - Hát legyen! Vedd! ...S mint a nyári vihar, dühösen, szétkuszált hajjal átlépte az utolsó lépcsőfokot. Most már fönt volt a tetőn. S arcán hirtelen mosoly ragyogott fel, szemében békés öröm csillogott, s öklei elernyedtek. Nézte a mulató hercegeket, s lepillantott oda, ahol a rongyos, szürke tömeg üvöltött és átkozódott. Lepillantott, de arcának egyetlen izma sem rándult meg. Arca fénylő, vidám, elégedett maradt. Odalent ünnepi ruhába öltözött tömeget látott s nyöszörgésük már himnuszként hangzott a fülébe. - Ki vagy? - kérdezte rekedten, ravaszul az ördög. - Született herceg vagyok és az istenek a testvéreim! Ó, milyen szép a föld és milyen boldogok az emberek! |
Fordította: Juhász Péter
|
* * *
