Az utcán egy vidám társaság, néhány
gyerek. Az egyik anyuka is vidáman részt vesz a csevejben, de közben sűrűn
odaszól – egészen más, csúnya, lesajnáló hangon – a négyéves forma gyerekéhez: „Ez
ilyen egyszerű!” A foszlányos előzményekből nem világos, hogy mit csinált rosszul
szegény lurkó, csak ez a szörnyű hideg „Ez ilyen egyszerű!” A vidám társaság
oda se hederített erre a kis malőrre, az anyuka „érthető” kritikájára még
annyit sem. Talán a kicsi is, „ismerve már a világot, a róla szóló igazsággal,
anyukával és vidám társasággal egyetemben”, szinte vállat rántott. „Ez ilyen
egyszerű!” „Ez ilyen egyszerű, de te olyan buta vagy!”
Anyukák,
apukák, mások! Soha ne mondjátok egy kisgyerekre hogy buta. És ti magatok se
legyetek olyan buták, hogy azt higgyétek: ha nem is mondjátok ki nyíltan, ez a
lesújtó, valójában gonoszul ostoba véleményetek rejtve marad. Nem marad rejtve,
mert senki nem ennyire buta, a kisgyerekek a legkevésbé, hisz nekik még nem
kérgesedett a szívük!
Tudom, ez nem
olyan egyszerű… Hogyan legyünk okosak, ha egy kicsit butákká nőttünk. Hogyan
szeressünk, ha már elkérgesedett szívünk nem szeret?
Van egy jó
hírem: nem egyszerű, de nem reménytelen.
* * *
