Megjelent
jó barátom és régi, hűséges és termékeny szerzőnk 12. kötete Levelek Kínából
címmel.
Figyelemre méltó írás, amelynek részletesebb bemutatására és méltatására
hamarosan visszatérek
*
* *
Megjelent
jó barátom és régi, hűséges és termékeny szerzőnk 12. kötete Levelek Kínából
címmel.
Figyelemre méltó írás, amelynek részletesebb bemutatására és méltatására
hamarosan visszatérek
*
* *
Az
öregséget megkerülni lehet. De ezt senkinek nem kívánom. Mert ehhez az kell,
hogy fiatalon, pontosabban: nem öregen haljunk meg. Nem jó változat ez.
Az öregséget vállalni fontos és természetes dolog. Siettetni balgaság.
Késleltetni pedig önámítás, hiú ábránd. Olyan, mintha az időt akarnánk
késleltetni.
Régi tanításom szerint az embernek 111 év adatott. Ez három egyenlő részre
osztható: fiatalságra, felnőtt korra és öregségre. Így 74. születésnapunkon
várt és megbecsült vendégként fogadjuk az öregséget.
Olyan vendég ez, amely megül majd, velünk marad… Végig…
Legalább nem leszünk magányosak.
Semmiképpen nem kell bántani, minden rosszért okolni, ami velünk esetleg
megtörténik.
Érdemes tudni, hogy az öregség nem bajok, betegségek, szerencsétlenségek,
fájdalmak forrása. Ez az élet kiemelkedő szakasza, amikor leginkább megismerhetjük,
megtapasztalhatjuk a tökéletességet. Mindenben. Abban, amit csinálunk. Abban,
amit gondolunk. Abban, amit érezünk.
Csodálatos példája ennek az igazságnak egyik jó barátom vallomása.
Hatéves
korom óta mániám lett rajzolni a tárgyak formáját. Mire ötvenéves lettem, már
végtelenül sok rajzot publikáltam, de mindaz, amit hetvenéves korom előtt
publikáltam, nem éri a fáradtságot, hogy számoljuk.
Amikor
hetvenhárom éves lettem, akkor kezdtem lassan megérteni az igazi természet, az
állatok, a fűszálak, a fák, a madarak, a halak és a rovarok lényegét.
Ennek
köszönhetően, amikor majd nyolcvanéves leszek, még nagyobb haladást érek el, kilencvenéves
koromra behatolok majd a dolgok rejtelmébe, százévesen bizonyosan elérek majd
egy csodálatos szintet, és amikor száztíz éves leszek, akkor nálam akár egy
pont, akár egy vonás, minden élő lesz.
Kérem
azokat, akik annyit élnek, mint én, nézzék meg, hogy betartom-e szavamat.
– Írom
pedig ezt saját kezűleg hetvenöt éves koromban, néhai Hokuszai, ma Gvakio
Rozsin, a rajz öreg bolondja.
Az én ecsetem a toll, de fogadalmat ugyanez. Sok ezer oldalt teleírtam, de
ebből kevés, ami igazán számít. De most már minden eddiginél jobban tudom, mit
kell leírnom. Le fogom írni, és minden szónak súlya lesz. Üzenete lesz. Értéke
lesz.
Lehet figyelni, és számon kérni.
Néhai
Todor, ma Emberhívő Theodorosz
*
* *
A
kieséses versenyszakaszokban alkalmazott módszer a döntetlenül végződő meccsek
eldöntésére 11-eds rúgások sorozatával több szempontból rossz, erről mindenki
állandóan panaszkodik.
Közben adva van egy másik módszer, amely legelőször is végtelenül egyszerű:
egy döntetlen félidő után a csapatoknak 11-eseket kellene rúgniuk az egy
aranygólig. Ezzel az eredménnyel folytadik a meccs a második félidőben, és a
vesztes csapatnak esélye van játékkal megváltoztatni az eredményt a maga
javára. Ha erre nem képes 45 perc alatt semmi alapja nem lesz a véletlenre
panaszkodni.
Valaki megkérdezheti: de mi van, ha a második félidő végén újra döntetlen
az eredmény? Mi sem egyszerűbb: ekkor az aranygólt el kell felejteni (mint
„olcsóbban” szerzett gólt).
A megoldás egyszerű, könnyen alkalmazható, hatékony, igazságos, motiváló
(neki köszönhetően gyakran izgalmasabb második délidőket élvezhetünk, nem
utolsósorban kíméli a csapatokat a hosszabbítások és 11-es szériák durva
terhelésétől.
Hát akkor meddig szabad alkalmazni a régi módszert?
*
* *