Az igaz

 

Mi az igazság? Örök kérdés, örök tépelődés. „Hálás vitatéma”, mondaná a közhelyszótár.

Érdekes fogalompár: igaz és igazság. Az igaz nem is teljesértékű önálló fogalom, mint az igazság. Ugyanakkor a különbség nehezen meghatározható. Az igaz jellemzően melléknév – és nem tárgy, ahogy tárgy az igazság. Az igazság viszont nem csak tárgy, hanem majdnem „személy”. Hiszen Igazság egy van. És ez az egy átfogó, egyetemes, talán maga a világegyetem. Az igaz egy konkrét, körülhatárolt valaminek a (fő) tulajdonsága. Az Igazság atomjai az igazak.

Vajon, van-e saját tudománya az igazságnak? Végül is annyi a tudomány. Csoda lenne, ha nem lenne, ha nem az lenne, hogy „már a görögök…”

A logika lenne az? A logika kétségtelenül igen fontos és praktikus kérdésekkel foglalkozik: leginkább azzal, hogy ha igazságok halmazával rendelkezünk, hogyan tudjuk ezt gyarapítani. Például ha igaz, hogy ’Anna szép” és „Anna jó”, jogosan lehetünk biztosak abban, hogy „Anna szép és jó”.

De a logika nem nagyon szokott kilépni a maga csodálatos világából (amelyet mellesleg a matematika jó ideje annektált). Nem rá tartozik annak vizsgálata, mit illethet egyáltalán az igaz (igaznak lenni) tulajdonsága.

Gondoljunk bele, mi mindenre használjuk ezt a terminust! Igaz hír (és féknyúz). Igaz pénz (és hamis pénz). Igaz súly (és hamis sőly). Igaz ember (és hamis ember). Igaz állítás (és hamis állítás). A választék szédületes. Mi itt az igazság? Lehet-e az igaz összes használatát valamiféle közös nevezőre hozni? Borzasztóan nehéz kérdés. Bizonyára hiú ábránd itt gyorsan valami rendet rakni. Bölcsebbnek tűnik bizonyos alapesetekből indulni.

Ilyen alapeset legelőször a kijelentés. De mi az, hogy kijelentés? Egy értelmes mondat egy adott közös nyelven? Igen, ezt tekinthetjük tipikusnak. Most képzeljük el, hogy egy hatalmas ismeretlen épületben vagyunk. Valami miatt pánik támad, mindenki kiabál ismeretlen nyelven, szalad minden irányba. Előttünk a falon egy nagy nyíl mutat jobbra. Ez igaz lehet? Ott, akkor, számunkra? Nem tudjuk.

Ez utóbbi példa valójában nem azt akarja súgni, hogy az „értelmes kijelentés egy adott közös nyelven” kétséges, mint alapeset. Ugyanakkor figyelmeztet arra, hogy a fogalmakkal óvatosan kell bánni, hiszen a forma és tartalom két különböző dolog.

 

* * *

Az abszolút, igen

Sokáig ifjonti lázban égtem, az abszolútot kerestem, mindenben. Az életben, a művészetben, az igazságban. Ösztönösen, tudatosan, megszállottan. Néha eszelősen.

Pontosan emlékszem a napra, a percre, a helyszínre, amikor valami elpattant bennem. Ez egyben egy nagy mű tervének a megszületése volt. Ködös szélekkel, és egy élesen vésett címmel: Az abszolút, de…

Ekkor már 43 éves voltam… Életem felénél (mint Dante, azon a sorsfordító napon)? Ki tudja. Mindenesetre egy hosszú út – úgy érzem most – elején.

Ehhez a műhez sokkilónyi jegyzet született, de a mű sehol. Sebaj, annál fontosabb tervek, kalandfélék, újabb jegyzetek, egynéhány egyéb mű jelzi utamat.

És lám, ma megvilágosodtam: ha az abszolútot megragadni mégsem hiú ábránd, nem a „de” mégoly becsületesnek és dialektikusnak remélt kompromisszumai az üdvözítő elv. Magamat kell adnom. A legszemélyesebb, a legbelsőbb, a legszubjektívebb az abszolút – ha mindez valóban a „leg”. Ha a falhoz értem. A véghez? Az abszolúthoz!

Az ifjonti abszolúttal nem az a gond, hogy az ifjúban ez még egy absztrakt abszolút. A gond az, hogy ez az abszolút a mindenség távoli vége. Míg van, lehet egyszer bennünk a mindenség közeli vége. Ugyanannak a másik oldala. Bámuljuk a csillagot az égen, egy végtelen egyenes távoli végén. De a végén megértjük, hogy a távoli csillag igazsága a retinánkon van, vagy még mélyebben: az agyunkban. És ha igaz ez az igazság, ha én nem vettem el tőle, és nem adtam hozzá balgán, a kettő összeér. A végtelen egyenesből kör lesz: a mindenség, mint körperec.

Az elmúlt években a sors többször is olyan könyveket nyomott a kezembe, amelyek zavarba ejtő üzeneteket közvetítettek, jellemzően régi kínai bölcsektől. „Az ihletett embernek nincsenek művei, a szentnek nincs neve…” Vagy: „A bölcsnek nincsenek eszméi.”

Szeretem az olyan gondolatokat, amelyek nem hagynak békét, míg nem tárod fel titkait. 

Ezeket a kínai üzeneteket csak csodáltam ezért, hogy nem hagynak békét, de közben nyugtalankodtam is, hogy a bolondot járják velem. Mígnem lett világos: ha látom, amit látok, és nem veszek el tőle, és nem adok hozzá balgán, önhitten, nagyzóan, csalárdan, gonoszul, akkor nem lesznek műveim, eszméim, nevem, hírnevem, dicsőségem…

De egybeolvadok az abszolúttal. Otthona leszek, ahol van. Ágya leszek, ahol hál. Ablaka leszek, amelyen megláthatod.

* * *

A titok

A titok termelődését mi magunk biztosítjuk nap, mint nap. Hiszen legelőször is folyton titkoljuk érzéseink nagy részét. Titkoljuk tapasztalataink nagy részét is, legkülönfélébb módon. Néha csupán az elhallgatásukkal, de nem ritkán igen tevőegesen. Van, aki a titok érdekében a gyilkosságtól sem retten vissza.

De a titkolózásnak egy olyan szintje is van, amikor tudatalattink cinkos közreműködésével magunk előtt is eltitkoljuk az igazságot. Kisebb-nagyobb sikerrel.

A civilizáció

* * *

Ki kívánja a leleplezést?

Bulgakov klasszikus paródiájában a sok zseniális jelenet egyikében Woland a Varieté színházba csábítja a moszkvaiakat, hogy kifürkéssze: mennyire megváltozott a főváros lakossága.

- Mondd csak, kedves Fagót - fordult most Woland a pepita fickóhoz, aki ezek szerint „Korovjov”-on kívül más névre is hallgatott -, nem találod, hogy Moszkva lakossága erősen megváltozott? - És letekintett a karosszék váratlan megjelenésétől megdöbbent, elcsöndese­dett közönségre.

- Igenis, Messire - válaszolta halkan Fagót-Korovjov.

- Igazad van. A moszkvaiak határozottan megváltoztak... mármint külsőleg. Mint ahogy maga a város is... A ruházatukról nem érdemes beszélni, de mindenfelé megjelennek ezek a... hogy is mondják, egyszóval villamosok, automobilok...

- Autóbuszok - egészítette ki Fagót tisztelettudóan.

Az igazi felméréshez viszont nem volt elég a szemrevételezés, jöttek a kápráztató varázslatok. Mi sem természetes, hogy a felelős személyek (jelen esetben először a szerencsétlen konferanszié, a végén a páholyban ülő Arkagyij Apollonovics Szemplejarov, aki mint a Moszkvai Színházak Akusztikai Bizottságának elnöke – a közönség nevében – erőteljesen követelték a „bűvészmutatványok” leleplezését.

Csakhogy az istenadta közönség semmiféle olyan leleplezést nem kívánt, amely hamisnak mondta volna a potyapénzt meg divatos cuccokat, amely elrontotta volna önfeledt szórakozásukat, annál kajánabbul derült a „bulvár híreken”. A nem szeretem, kellemetlenkedő fráterek megkapták a magukét.

Így lelepleződött a leleplezést nem kívánó közönség…

De a világon valami morajlik a mélyben.

Bármelyik pillanatban megmozdulhat a föld, életünk földje…

Ettől nem a kőépületek omlanak össze, hanem színfalak, álarcok, hazugságok…

És akkor jönnek a leleplezések. Nem a szánalmas konferansziék és a még szánalmasabb Arkagyijok, hanem a nagy szemfényvesztések leleplezése.

* * *

Az igazság mássága

Boldog-boldogtalan az igazságot keresi, avagy éppen véli meglelni. Van, aki kitántorog a kocsmából, és hangosan hebegi: „Az az igazság, hogy…”, de erre még ívó cimborái sem különösebben kíváncsiak, mert ők még jobban tudják a tutit…

Ennél is szánalmasabb, amikor egy éppen megválasztott új miniszter, miniszterelnök, ilyen vagy olyan elnök tart beszédet múlt és jövendő igazságairól, olyanok áhítatában lubickolva, akik tegnap még levegőnek nézték.

 Az igazság ügyén viszont becsülettel dolgoznak filozófusok, matematikusok, szaktudósok, pszichológusok, költők, teológusok… Immár évezredek óta…

Nos, foglaljuk össze, amit erről, vagyis magáról az igazságról megállapíthatunk.

Ezt szerintem három tételben fogalmazható.

1. Az igazság megtapintható, de megfoghatatlan világunkban.

2. Az igazság létezik egy párhuzamos világban.

3. Az igazság világából egy valami hatol be a mi világunkba.

Ezt egy kicsit részletesebben.

1. Ezer dilemmába ütközünk az igazság megismerése kapcsán. Vannak a filozófiai tépelődések: „De mi is az igazság?”, vannak a pszichológiai zavarok: „Ez a te igazságod, a másiké meg amaz…”. Vannak a technológiai problémák: „Akár milyen pontosan megmérünk valamit, lehet szerszám, amellyel ez pontatlannak fog bizonyulni.” Vannak a fizika problémái: „Ha hullámnak veszem, nem korpuszkuláris, ha korpuszkulának veszem, nem hullám.” Talán a kvantumfizika adja a kegyelemdöfést: „Ha figyelem, nem olyan, mint amikor nem figyelem…” Közben mindig mindenki érzékeli, „megtapintja” „az igazságot”. Tapintja, de úgy, ahogy a csontot vagy éppenséggel a májat tapintjuk a bőrön át. Egy jó diagnoszta a máj tapintásával megtudja a problémát. Mégis, „az igazi” a feltáró műtét vagy egy kémlelő szonda becsúsztatása a kíván helyre.

Nagy kár, hogy ezt nem tudjuk alkalmazni mindenre. És marad a „tapintás bőrön át”.  Csakhogy a világunk „bőre” mintha olajban úszna. Kezünk csúszkál, hiába tapintgatunk „valamit”, ahogy ujjaink között érezzük, el is veszítjük. Elveszítjük, de ha türelmesek, és ha ügyesek vagyunk, újra és újra „elcsíphetjük”, olyan jól kiismerhetjük, ahogy csak szükséges.

Ez jelenti azt, hogy „Az igazság megtapintható, de megfoghatatlan világunkban.”

2. Az igazság keresése-kutatása, újra és újra „elcsípése” közben egyszerűen tapasztalat, hogy „minden” mögött van egy „igazság” – a „bőrön túl”, „odaát”. És ez az „odaát” nem az agyrémek és olcsó ezoterika világa, hanem nagyon is „világi” világ, sejthetően azonos törvényekkel, de valamiben nagyon „más”.

Ez jelenti azt, hogy „Az igazság létezik egy párhuzamos világban.” Mi tagadás, a három tétel közül ez a legtalányosabb…

3. Van valami, amivel nap mint nap találkozunk, mint Jourdain úr a prózával, és fel sem tűnik, mennyire idegen a mi világunkban. Kevés kiválasztott ember akad, aki eljut igazi jellegének megismeréséhez, de azok közül is csak néhányan fogták fel ennek jelentőségét. Ezek közül talán első, és mind máig az egyik legavatottabb „papja” Püthagorasz… Igen, ez a matematika, az a „tudomány”, valójában „igazság”, amely a mi világunkba hatolt „odaát”-ról, és amely – bizonyára – itt is olyan igaz, mint „odaát”, és főleg olyan megfogható, amilyen megfoghatót képes elképzelni az elménk.

Ez jelenti azt, hogy „Az igazság világából egy valami hatol be a mi világunkba.” A matematika.

* * *

Les bonshommes

Tanulmányozva a gnoszticizmus történetét, a napokban kezdtem olvasni Richard Smoley Tiltotthit – A gnoszticizmus öröksége című, igen érdekes tényanyagban és gondolatokban különösen gazdag könyvét. Amikor a katharok fejezetéhez értem, megdöbbentett a bevezető súlya. Elhatároztam: mielőtt megosztanám azokat a gondolatokat és elhatározásokat, amelyek ezek a sorok keltettek bennem, közreadom Smoley szavait.

* * *

Mindent egybevetve, a kereszténység büszkélkedhet a történelem egyik legnagyobb sikertörténetével. Egy elnyomott nép körében létrejött egy aprócska vallási közösség, aminek a vezetőjét kivégezték, akár egy bűnözőt; és ezzel szemben napjainkban a világ népességének egyharmada tartozik ehhez a vallási közösséghez.

A diadal ellenére a kereszténység története furcsamód lehangoló. A történet jelentős részét az önkényuralommal kötött rosszízű kompromisszumok és a riválisok dühödt elhallgattatása teszi ki. Sok egyházatya írása csaknem olvashatatlan, és nem a nehezen érthető mondanivaló miatt, hanem önteltségük és ellenséges érzületeik okán. A legtöbb vitairat homályos doktrinális kérdésekkel foglalkozik, amelyek mibenléte annyira kétes, hogy erre a legjobb bizonyíték maga a dokumentum. Ugyanerre az időre tehető, hogy a keresztény hit lényegének, a szeretetről és megbocsátásról szóló tanításnak a megítélése sem volt már a régi, gyakorta megszegték és figyelmen kívül hagyták. A hitvallások és dogmák körüli szüntelen harcban a keresztény egyház elsekélyesítette mind azokat az alapigazságokat, amelyek közvetlenül Krisztustól származtak.

Ha olvasóként visszapillantunk ezekre a polémiákra, nem kevés aggodalommal és kétkedéssel tesszük. Tényleg a jó oldal győzött? S egyáltalán, melyik a jó oldal? Valóban a Szent lélek éleslátása uralta Krisztus egyházát, és nem a tévedések és hibák meg-megújuló rohama? Ha így van, akkor a Szentlélek elég sűrűn nyúlt barbár eszközökhöz azért, hogy elérje a célját.

Ha szemügyre vesszük az eretnekség igencsak sok borút látott históriáját, sehol sem találkozunk olyan izzó feszültséggel, mint a katharok esetében. A katharok a XXII. század körül jelentek meg Dél-Franciaországban és Észak-Itáliában.  Ahol megtelepedtek, olyan mértékben indult virágzásnak a művészet, az irodalom és a kultúra, amilyet addig a középkor még cm látott. A kathar igehirdetők emberbarátsága és mértékletessége közismert volt; les bonshommes-nak, „jó embereknek” nevezték őket. Szemben a katolikusokkal, a katharok még akkor is ügyeltek a jó viszony fenntartására, amikor valamilyen dogmatikus kérdésben eltérő álláspontot képviseltek. Olyan mértékben veszélyeztették a katolikus hatalmi struktúrát, hogy az ő tevékenységük generálta az inkvizíció létrejöttét. Végül totálisan felszámolták őket, méghozzá olyan módszeres brutalitással, amit a modern kori népirtók is megirigyelhetnének. A katharok történetét tanulmányozva az ötlik fel az emberben, hogy talán tényleg igazuk volt abban, miszerint addigra az államegyháznak már semmi köze nem volt Krisztushoz vagy a „Jóistenhez”, és a Sötétség erői vették át felette az irányítást.

* * *

A Húsvétról

Professzor – Folyton mondogatom magamnak, hogy – ahogy a Mester is tanít – tisztelni kellene a vallásokat, de folyton, és éppen Húsvét tájékán a legjobban zavar a hitbuzgalom zaja.

Mester – Minden élőnek valamennyi zajt meg kell engedni. És ha egy vallás követői kegyéből élő, akkor el kell tudni viselnünk a zaját is, még inkább, ha ünnepel…

Kapitány – Hála az égnek, hogy nem kell mindig és mindenhol a temetők csendjét élvezni! De vajon miért éppen Húsvét körül lesz olyan érzékeny a füled, tanult barátunk?

Professzor – Minden időszak szép, de a tavasznak, a tavasz érkeztének különös varázsa van.

Doktor – Igen, ez az újjászületés varázsa, az, aminek mindannyian örülünk, és amiben mindannyian bízunk!

Professzor – Ennek megünneplése ilyen vagy olyan formában minden kultúrában megvan…

Kapitány – Igen, úgy tudom Stonehenge is erre a célra született…

Doktor – Bizonyosan nem erre a célra, de az is biztos, hogy a tavaszi napforduló az egyik legfontosabb és legszebb ünnepség lehetett ott…

Kapitány – De a mi magyar őseink is a Víz Úrnőjét és Villő Istennőt ünnepelték. A téli, lecsendesült időszakban befelé figyeltünk, szembenéztünk lelkünk mély kútjába elbújt érzéseinkkel, azokat magunkhoz öleltük, megértettük üzenetüket, de most itt az idő, hogy velük új teremtésbe kezdjünk. Mielőtt Villő áldásával növekedni kezdjenek elvetett magjaink, hívjuk az Ő ajándékának, a víznek a megtisztító erejét: tisztítson meg minket, gyógyítsa érzelmeinket.

Doktor – Íme, a locsolás gyökere…

Professzor – Igen, és ebben, mint ahogy szinte minden nép hagyományában, van valami mélységesen demokratikus: az újjászületés mindenkié. A keresztény ünnep ezzel szemben az újjászületést egy valakinek a feltámadására korlátozza…

Kapitány – Jézus feltámadása üzenet…

Doktor – Szép üzenet: aki követi, majd az egy és egyben utolsó ítélet napján feltámad…

Folytatás

A civilizáció 19. – A múlt kettőssége

Volt idő, amikor 56 egyféle volt, utána felfordult a világ, és 56 más lett. Voltak egyesek, mint például Göncz Árpád, akik békítően mondogatták: „ahány ember, annyi 56”. Később a fő hangok, mint például Sólyom László elvágták: „egy az 56!”

Azonos-e a bennünk élő, a belénk táplált múlt azzal a bizonyos elmúlt múlttal, amelyet képzeteinkkel azonosítani vélünk? Senkinek nem lehet kétsége, hogy sem filozófiai, lételméleti értelemben nem lehet azonos a kettő, sem nyomozati értelemben, amely minden részletben is elvárja az azonosságot. Ezt a kérdést az igazság-hamisság dimenziójában kell vizsgálni, és megválaszolni, tudván tudva, hogy a valóságos, sebesen távolodó, vissza nem hozható és megváltoztathatatlan múlt igaz.

1572. november 11-én egy dán csillagász, a híres Ticho Brahe este sétáján meglepve látott az égbolton egy új, ismeretlen, ráadásul igen fényes csillagot. Ezeket azóta szupernovának hívjuk, de akkor azon a sötét éjszakán a múlt elérte a jelent, hiszen  Tycho Brahe, és nyomában az egész csillagász világ azt látta, ami több tízmillió évvel ezelőtt történt. És ennek a múltnak ez az igazsága romba döntötte a jelen képzeteit az Isten teremtette örök és tökéletességében változatlan égboltról.

* * *

Igazság, háború, béke

Fiat iustitia, et pereat mundus! Értelemszerű fordításban: Legyen igazság, még ha oda is vész a világ! Ez volt a legenda szerint I. Habsburg Ferdinánd jelszava. Ez valójában a modern, vagyis a római jog több, mint 2000 éves alaptétele.

Sokféleképpen jellemzik a sokféle jelzővel jelzett 20-ik századat. Bár ekkor zajlottak a világtörténelem legnagyobb hatású forradalmai, mindenekelőtt az orosz és a kínai, a forradalmak évszázada dicső névre a 19-ik század szerzett jogosultságot. Maradt – de sajnos nem érdemtelenül – a legdicstelenebb elnevezés: a háborúk évszázada. Talán tapintatból, avagy a nagy zűrzavar miatt ez az elnevezés valójában nem lett közkeletű, inkább tény…

Háborúk? Ki tud olyan évszázadot mondani, amikor nem folytak öldöklő háborúk? Mégis, a 20. század tragikus fordulatot hozott nem csupán száz háborújával és több százmillió áldozatával. A 20 század felfedezte a világháborút, és ebből mindjárt kettőt is vívott, felfedezte a hidegháború, a piszkos háborút, a pszichológiai háborút, a titkos háborút, a béketeremtést…

És ahogy a görög világban, ahol az egymást a földön öldöklő harcosok feje fölött az istenek az égen vívtak egymással, a 20. században a földi pokol fölött hitek, kultúrák és ideológiák viaskodtak egymással. Ez is bekerült közbeszédünkbe, mint a háborúk híre. Csakhogy amikor ideológiák hitekről, kultúrákról és ideológiákról beszélünk, „azok” hitetlenségéről, vadságáról, gonosz („reakciós”, „ordas”, „szélsőséges” stb.) ideológiájáról értekezünk. Ezt ki-ki erkölcsi imperatívusza alapján teszi, de közben elsikkad a háborús logika erkölcstelensége.

Mert amikor azt mondjuk, hogy az én ideológiám szemben áll, „harcol” az ő ideológiájával, háborús táborokat jelölök ki. Mert, ha magamat ennek, őt annak az ideológiának a harcosaként láttatom ebben a háborúzó világban, adom a háború utánpótlását.

Segítene kitörni az ördögi körből, ha feleszmélünk: a 20. század igazságok harca – is.

Az igazság varázsszava pedig az, ami megnyithatja az utat a békéhez.

De bízhatunk-e ebben, ha eszünkbe jut a „Legyen igazság, még ha oda is vész a világ!” ősi jelszava – és eszelős sok ezeréves gyakorlata?

Miért, lenne választásunk?

Lehet, és kell bízni! Kell, és lehet bízni! Ha eltérő a hitünk, kultúránk, ideológiánk, esély a tolerancia. Ha eltérőek az igazságaink, esély a kölcsönös megértés és igazságaink kiszélesítése egy közös igazsággá, békévé.

* * * 

Tudat és matematika

Az emberi tudat a matematikához hasonlóan működik. Egy-egy ember tudata egy tenger eleven matematika. Nem olyan határtalan, nem olyan tiszta és rendezett, mint a matematika, valóban igazi tenger, de ugyanúgy nem tűri magában az ellentmondást, mint a matematika.

Valami vagy igaz, vagy hamis. Ha valami igaz, a tagadása hamis. Ha valami hamis, tagadása igaz. Vagy esetleg költészetről vagy humorról van szó. Mert a tudatunk tenger, és minden belefér a maga szerepében. De a költészet és a humor mögöttes tartalmával szemben tudatunk ugyanolyan megvesztegethetetlen.

Egy nagy különbség mégis van az emberi tudat és a matematika között. Ez utóbbi életképtelen, ha az axiómái nincsenek előre precízen megadva. Az emberi tudat viszont mintha egy láthatatlan axiómarendszerből táplálkozna, és mintha igénye sem lenne azt tisztázni. Bizonyára reménytelen feladat is ez egy tenger esetében.

Ez a jellegzetes hasonlatosság a matematikával egyre jobban ébreszti a tudat öntudatát. Egyre parancsolóbb követelmény, imperatívusz, hogy ne tűrjünk tudatunkban hamisságokat. Ezek nem csak mérgek, de egyszerűen megsemmisítik a tudatot mint tudat. Ahogyan egy bizonyított ellentmondás azonnal semmisíti meg a teljes elméletet.

Vallások is, politikák is, ideológiák is árasztanak hamisságokkal.

A vallásokat tisztelettel invitáljuk a költészet kertjébe. A politikát viszont oda nem engedhetjük be. Ott nem kell. A saját helyén kellene, másképpen.

A kritikus tudat magánharcát ebben a megmérgezett világban is vívhatja eredményesen, de a kollektív tudatunkat csak sokak igaz összefogásával menthetjük meg.

Sokak igaz összefogása kell egy új platform alapján.

És ez az új platform jó ideje épül!

Gyarlóság és gyűlölet

Sokan szoktak elgondolkozni az ember legnagyobb bűnén. Bulgakov például azt tartotta, hogy ez a gyávaság.

De valóban ez lenne a legsúlyosabb vétek egy rossz világban? Nem az-e az igazi bűn, ami rosszá teszi a világot, többek között okot teremt a félelemre, a gyávaságra?

És mi teszi rosszá a világot? Hosszú, igen hosszú listát tudnánk összeállítani erről, de ha vizsgálnánk az összefüggéseket, azt, hogy mi minek a következménye, könnyen jönnénk rá arra, hogy a szeretettelenség, annak különböző fokozatai, és elsősorban a szeretettelenség felső foka, a gyűlölet teszi rosszá a világot.

Vajon mi szül, mi szít gyűlöletet az emberben?

A gonoszság?

Bár így lenne! Akkor magunk is elbánhatnánk a rosszal a világon.

A döbbenetes az, hogy a legártalmatlanabb emberi gyarlóságaink is gyűlöletnél képesek kikötni.

Már Publius Cornelius Tacitus, időszámításunk első évszázadában élt római történetíró is észlelte, és írta le szomorúan: „Sajátossága az emberi természetnek az, hogy gyűlölje, akit megsértett.”

Ó, világ gyarlói, vigyázzatok! Ártatlan hétköznapi tökéletlenségeitek, hibáitok, vétségeitek egy ártatlan lejtőre löknek, de az ártatlan lejtő alján tragikus szakadék tátong: a gyűlölet toborzó helye.

Az igazság megismerése

Én ismerem az igazságot. Elmondhatom neked. Elmondhatom még egypár embernek. De nem mondhatom el mindenkinek. Megkínálhatlak téged egy jó ebéddel. Kioszthatok egy adag ételt egypár éhezőnek. Azzal ők, még ha rövid időre is, de jól lakhatnak. És holnap? Megszerzel holnap is magadnak igazságot. Jutsz-e holnap is ételhez? És a többi néhány milliárd ember?

Az igazság hihetetlen.

Ha elhiszik, érthetetlen.

Ha megértik, félelmetes. Az előrántott igazság megdöbbenti az embereket. Ezért ha elmondom az igazságot, elárulom azt.

Az igazság titok. Titokká igyekszik befalazni a hazugság is. De a tudás számára a tudatlanságból és a hazugság emelte fal puszta lég.

Vértezd fel magadat tudással, és ismerd meg a titkot, az igazságot.

Az igazság vár téged, mert csak a szívedbe tudja elültetni a folytatás magvait.

De ne próbáld azt méltatlanul megszerezni. Képessé és méltóvá válj az igazság megismerésére.

Ehhez el kell indulni a tudás útján, ezer próbatételt vállalva.

Indulj el! Maga az út megtanítja majd neked a többit!